Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-02 / 23. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILP17I DOKTOR/! SSZOPTV Vilmo az estély folyamán, mialatt Vámbéry Ármin útivázlataiból adott elő részleteket, majd Szontagh Pál két Mikszáth-novellát olvasott fel, csők Veres Pólóéval folytatott beszélgetésére gondolt. Annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is hallotta, amikor Gyulai Pál Arany János: Toldi szerelméből egy eddig ismeretlen versszokot mondott el. Csak másnap döbbent rá, amikor a Fővárosi Lapok „Szalon” című rovatában erről olvasott. Wartha is kitünően érezte magát. Herman Ottóval, a nagy természettudóssal folytatott élénk beszélgetést, s jóval éjfél után tértek csak haza. A hűséges Anna ébren várta meg őket, jelentette, hogy a kis Vilma nyugodtan alszik, egyetlenegyszer sem ébredt fel. — Máskor is tessék csak elmenni! - biztatta Anna Vilmát, és segített kibújni az agyonkapcsozott, agyongombolt ruhából. Vilma nála szokatlan, heves mozdulattal dobta le a fűzőjét, és felsóhajtott: — Bár már kimenne a divatból ez a testet-lelket ölő alkalmatosság! Ha csakugyan tarthatok előadásokat a Nőképző Egyesület iskolájában, nem csinálok nagy reklámot a fűzőnek! Wartha örömmel látta, milyen lelkesedéssel írja Vilma az egészségtani előadások vázlatát. Ügy tervezte, hogy hetenként két órán át tartja az előadásokat az emberi testről, az egészséges táplálkozásról és lakásról, a betegségekről, a betegségek megelőzéséről és végül, amit a legfontosabbnak tartott: a beteg- és csecsemőápolásról. Két hónap után mór felkereste Rudnaynét, s elvitte az előadások tervezetét. Rudnayné rábeszélte, hogy látogassa meg az édesanyját Vanyarcon, egyszer, amikor ő is odautazik, de Vilma, bármennyire tisztelte is Veres Pálnét, kitért a meghívás elől. Restelite volna megmondani, hogy nem akar férjétől és kislányától még egy napig sem távol lenni. Olyan boldog volt, amikor délben vagy este hazavárhatta férjét a kislánnyal együtt, hogy erről a szívét dobogtató érzésről nem akart lemondani. Amikor az idő megengedte, maga vitte el a kis Vilmát a Múzeum-kertbe, s már előre örült a meglepetésnek, ha férje, kilépve az egyetem kapuján, megpillantja őket. Ö maga tolta a kislány kocsiját, bár Anna ezért nagyon haragudott. — A doktorasszony most már kétszeres méltósógos asszony — mondta megrovóan —, méltósógos mint grófnő, méltóságos mint egyetemi tanár felesége, és nem átall gyerekkocsit tolni I — Honnan vagy ilyen tisztában a címekkel, Anna — kérdezte tréfásan Vilma —, és miért gondolod, hogy aki kétszeres méltóságos aszszony, az nem tolhatja a gyerekét kocsiban? — Ugyan, doktorasszony, ne tessék engem gúnyolni! — Anna megsértődött. — Még a sarki fűszeres esz felesége is pesztrát vesz a gyereke mellé, s az kocsikáztatja. Vagy talán ... én mór nem vagyok jó semmire sem? „Ó, hát innen fúj a szél?" - mosolygott magában Vilma. Anna annyira szereti a kicsit, hogy nem engedi ót Vilmának. Ö szeret büszkélkedni vele, amikor szépen kiöltöztetve elviszi sétálni. Anna azt kívánja, hogy minél díszesebb ruhát adjanak a kislányra, hajába széles szalagot kössenek, kezére karperecét rakjanak, nyakába láncot akaszszanak. Amúgy is elég bánata a derék lánynak, hogy Vilma nem engedte kifúrni a gyerek fülét, és Így nem hordhat fülbevalót. A haját sem engedi növeszteni, rövidre vágatja, s szellős, könnyű ruhákat ad rá nyáron. — Ha akarod, te viheted mindig sétálni Vilmit — mondta engesztelőig Vilma, amikor egy forró nyári nopon nem adta a kislányra az agyonkeményitett, berakott szoknyájú, hosszú ujjú ruhát, helyette egyszerű kis batisztruhába öltöztette -, de nem engedem, hogy megfőjön ebben a hőségben! Amúgy is meleg ez a lakás, a Múzeum-kert is meleg, remélem, hamarosan felmegyünk újra a Sváb-hegyre. Ebben oz esztendőben azonban nem kaptak megfelelő lakást a Sváb-hegyen, s mindannyian sokat envedtek a hőségtől. Wartha nem tudott elutazni sehová sem, egy napra sem akarta abbohagyni kísérleteit. A gubbiói bíbor- és aranyzománc titkát kutatta még mindig, szinte megállás nélkül. Zsolnay Miklós heteket töltött fenn Pesten, őt sem zavarta a forró nyár, reggeltől estig benn maradtak a laboratóriumban, Vilmának kellett mindkettőjüket erőszakkal elcipelni, hogy legalább ebédre jöjjenek haza. „Olyan leszek hamarosan, mint a meg nem értett ráérő asszonyok" — gondolta Vilma, amikor férjét várta haza ebédre, és még a konyhába is kiment, átt tett-vett, hogy hamarább múljon az idő. A Nőképző Egyesület részére már megírta az előadásokat, csak az őszt várta, hogy megkezdhesse az egészségtan tanítását. Megbeszélte Rudnaynéval, hogy csecsemő nagyságú kaucsukbabát vásárolnak, üveg kiskádat, pólyázóasztalt, s azon tanulják majd a fiatal lányok a csecsemőápolást. Augusztusban Wartha nagyon letörten jött haza a laboratóriumból. — Lehet, hogy a meleg az oka, lehet, hogy tehetségtelen vagyok — mondta szokatlan rosszkedvűen —, de a kísérletek egy tapodtat sem haladnak. Méghozzá Miklós is itthagy bennünket, Párizsba utazik a világkiállításra . . . — Párizsba, a világkiállításra? Hát utazzon maga is! - mondta hirtelen Vilma. — Hiszen még nem járt soha Párizsban! — Valóban nem jártam Párizsban, pedig hányszor tervbe vettem az utazást. De hol pénzem nem volt rá, hol éppen valami olyan kísérletbe kezdtem, amelyet nem lehetett egy napra sem abbahagyni. De most . . . most látom, ezzel a titokzatos zománccal amúgy sem boldogulok. Ilyenkor jobb egy kis időre félbehagyni a munkát, és később újra kezdeni. Úgyhogy most jó alkalom volna az utazásra, az esetben, ha maga is velem jönne. Mert maga nélkül nem megyek! — Én Párizsba? Olyan hosszú időre egyedül hagyjuk a kislányt? Nem, nem, az lehetetlen ... - Vilma tanácstalanul nézett férjére. — Menjen csak egyedül, Vince. Maga nagyon sok érdekes dolgot fog ott látni, olyasmit, aminek hasznát tudja venni. — Maga nélkül nem megyek! - jelentette ki Wartha. — A kislányt nyugodtan rábízhatjuk Annára. Azt hiszem, egy anyatigris sem őrizheti jobban a kicsinyét, mint ahogy Anna őrzi majd Vilmit! Vilma sokáig habozott, hogy elutazzon-e férjével, itt merje-e hagyni a kicsit. Resteilte önmaga előtt is, hogy milyen szorongó anya lett belőle, ugyanolyan riadtan figyeli kislánya minden mozdulatát, mint azok az anyák, akiket orvosi gyakorlatában gyakran korholt, sőt megrótt esztelen viselkedésükért. Az értelmével maga is tudta, hogy ha tüsszent vagy köhög a gyerek, s nem is lázas, nem lehet semmi baja, de a szorongás elhomályosította az értelmet, és sápadt-remegve kelt fel éjszaka többször is. nesztelenül, hogy férje fel ne ébredjen, és leste az alvó kislány lélegzetét. — Nem, nem tudok elmenni - mondta mentegetőzve férjének —, nem volna egy pillanat nyugtom sem. De maga menjen, Vince, menjen! Ez volt az első nézeteltérés a házastársak között, kétesztendős házasság után először cívódtak. Végül Vilmo győzött. Vince nélküle utazott el Zsolnay Miklóssal. Két hétig akart Párizsban maradni, de nyolc nap utón hazaérkezett. Szégyenkezve vallotta be, hogy nem tudta elviselni tovább a távollétet. Zsolnay még kinn maradt, és gúnyosan jegyezte meg, hogy ezentúl, ha utazik, aszszonyt, gyereket s dajkát vigyen magával. — Csak hadd csúfolódjék Miklós — legyintett Wartha —, bizonyára irigyel engem, ha nem tudok meglenni maguk nélkül. Egyébként is. ha nem vágyódtam volna annyira a két Vilma után, akkor is siettem volna haza. Mert láttam Massier gyönyörű fémcsillogású fajansz gyártmányait, a mázuk hasonló a gubbiói fajanszok mázához. Hoztam haza néhány ilyen fajanszot, ennek alapján talán közelebb jutok a titokhoz. Pár nappal Wartha hazaérkezése után Zsolnay is visszajött Párizsból. Öt is izgatták a Massier-fajanszok. Wartha tréfás-haragosan jegyezte meg, hogy barátja meg sem érdemelné, hogy beengedje a laboratóriumba. De hamarosan újra békét kötöttek, sőt elutaztak együtt Pécsre, ide Vilma is velük ment, s úgy, ahogy Zsolnay megjósolta, magukkal vitték a kis Vilmát, sőt Annát is. Zsolnay Vilmos azt sem tudta, mit csináljon a kiváló vendégekkel. A hegyoldalban levő, kastélynak is beillő házában külön lakosztályt bocsátott Warthóék rendelkezésére. A kétfogatú kocsi állandóan a ház előtt állt, hátha Vilmának kedve támad egy kis kocsikázásra. (folytatjuk) GARAI GÁBOR Láthatár Most állj meg itt, és nézd a láthatárt. Remeg a föld, eltörpülnek a fák. Felhők fölrázott vánkosán a nap lomha vért csorgat már, nem aranyat. Fejed fölött megfordul egy madár, a láthatár felé suhanva száll. Szétszórja a megnyúlt árnyékokat az úton végigsöprő alkonyat. Magad állsz a mai nap peremén, nincs szívedben se bánat, se remény. Nem is sejted, mit ígér holnapod, de elébe kell állnod, azt tudod, És túl kell élned; amíg csak lehet, ugyanazt kell itt újra-kezdened, téglánkint rakva egyre a falat a részvéttelen ég boltja alatt, mintha létezne beteljesedés, s nem rész lenne maga is, az egész, mintha az időt hagynád örökül (mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül tovább) az utódokra, mintha csak az lenne lényeged, mi megmaradt kezed nyomán, s mások javára vált Nos, állj meg itt, és nézd a láthatárt.
