Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-06-02 / 23. szám

Családi kör VARGA DOMOKOS Te kis csúnyaság! A kicsit az ápolónő vitte a karjában. Annak még egy puszit se adhattam. Mikor eltűntek a folysó kanyarula­tában, a közeli lépcsőn indultam le­felé. Töprengve persze. Hát megint lányom lett. No, nem baj. Most negy­venhét éves vagyok, hatvanhét leszek, mirek betölti a huszadikat. Ha meg­érem. De lehet, hogy meg se érem. Egy lány mégis hamarabb felnő. Férj­hez is mehet, ha úgy jön sorja ... Ilyenek jártak a fejemben a húsz­perces gyerekről. Aki közben ugyan már huszonöt perces lett, ha nem harminc ... Órámra néztem. Igen, le­het, hogy épp most tölti be a félórát. Nevetnem kellett. És én már azon Az anyáknak jó. Ök néhány óra múltán már kezükbe is foghatják, karjukra is fektethetik a kicsit, hogy megkínálják duzzadó mellükkel, mely­ben a szülés után mindjárt gyűlni kezd az édes anyatej. Az apák egyelőre arra vannak ítélve, hogy csak egy üvegablakon vagy a házitelevízión át vehessék szemügyre sarjadékukat, hogy vajon kire ütött. Apjára vagy anyjára? Hét gyerekem közül hatot én is így pillantottam meg: egy-egy ápolónő halászta ki a csecsemőszoba sok kis ágyának egyikéből, s mutatta meg az üveg mögül, hogy ez az. Nem voltam elragadtatva tőlük Egyik csúnyább volt, mint a másik. Igaz, ahogy végignéztem a kiságya­kon, a többi gyerek se látszott szebb­nek. Akik sírtak, azoknak még el is torzult az arca, de a szépen hallgatók se nagyon dicsekedhettek. Csak néz­tem, milyen öreges az ábrázatuk. Nincs rajtuk még semmi a néhány hónapos csecsemők, egy-két éves kis­gyerekek ártatlan bájából. Azokat le­hetetlen fogatlan vénségnek, ráncos aggastyánnak elképzelni. Ezeket min­den további nélkül. Nem sok fantázia kell hozzá, hogy ugyanezt az arcot hetven-nyolcvan évesnek lássa az »em­ber, valahol az élet túlsó végén, már a halál partján. Szerintem csakugyan ilyenek vagy legalább ilyesfélék — lesznek, akik magas kort érnek meg. Az élet utolja ebben is visszakanyarodik az elejéhez. De azért jó érzés volt látnom: az én gyerekem. Apa lettem. Megint apa lettem. A hetediket sikerült aztán mindjárt a szülőszoba ajtajában meglesnem. Anyjával együtt hozták kifelé. Az fá­radtan, de boldogan mosolygott: ezt is megérte, hogy egyszer itt vagyok. Mindig erre vágyott, hogy közös erő­vel szüljünk, hogy érezhesse, amíg vajúdik, a testi-lelki közelségemet, s ne kelljen arra gondolnia: futok a napi dolgaim után, s talán nem is törődöm vele ... Megitattam egy kis narancslével, s közben a gyereket nézegettem. Hát lány lett, megint lány, holott már ő volt a harmadik, akit Tomi-Bábinak becéztünk, amíg az anyja hasában kucorgott (mint jövendő Tamás— Balázst). Nem volt rajta persze semmi lányos. Ezzel a pofával, ezzel a jól fejlett orral fiúnak is születhetett volna. Mérges voltam egy kicsit, de igye­keztem nem mutatni. — Ugye, szép? — kérdezte Anyja, ahogy eddig is minden gyerekünkről elkérdezte. — Érdekes, hogy milyen lila tértem ki az egyenes válasz elől. mw — Az nem számít — szólt közbe az ápolónő. — Az semmit se számít. Eddig csakugyan úgy tudtam, hogy a gyerekek vörösen jönnek a világra. Vörösen és ráncosán. Ráncok nemigen látszottak Júlia Mártán, a fején legalábbis nem. Vörösnek már inkább volt mondható, de akkora lila foltokkal, hogy az én szemem szinte csak azokat látta. — Ugye, szép? — kérdezte megint Anyja. — Én azt hiszem, hogy ilyen szépet még nem szültem. — Nagyon szép — hagytam rá. — Újszülöttnek igazán nagyon szép. Elértette, hogy ez mit jelent. — Mit akarsz? Nincs még húsz per­ce, hogy megszültem. .. Ettől csakugyan meghatódtam. Ez a kis lilaság. Alig húsz perce él ön­álló emberként. Nekünk mi az a húsz perc? Semmi. De neki: az egész eddigi élete. — Na, menjetek! — mondtam, mert láttam, hogy a tolókocsi végén vára­kozó fehér köpenyes fiatalember már türelmetlen. — Még megcsaphatja itt valami huzat. Döglesztő júliusi meleg volt. Bár jött volna valahonnan egy kis lég­áramlat! De egy húszperces gyerekről csakugyan el tudtam gondolni, hogy lehetne jobb helyen is, mint ez a hosz­­szú kórházi folyosó. — Hát szervusz! — mondta Anyja megadóan. ■ Szervusz! Jövök akkor holnap. Gyere, gyere! Csak a hajára mertem egy csókot lehelni, meg ne fertőzzem valahogy, aztán már tolta is el a fiatalember. gondolkodom, hogy megy majd férj­hez! Másnap nyoma sem volt rajta a lila foltoknak. De ettől se lett sokkal csi­nosabb. Hasonlítgattam a többi gye­rekhez, meg tudnám-e különböztetni tőlük. Ha egy másikat nyomnának a kezembe, elfogadnám-e? Anyja ugyanis a kórházba való bejövetele előtt megint elmesélte a régi történe­tet — gyerekeink nagy örömére —, hogy a Magdust majdnem elcserélte. Nem ő tehetett róla. Készült haza a János-kórházból, s vitte be a hol­mit, pólyát, miegymást a csecsemő­szobába, mert mondták neki, hogy ki­vételesen ott öltöztetheti át a kicsit. Annak előzőleg leesett valahogy a csuklójáról a szokásos vászonszalag, de minden ágy végére oda volt írva a benne fekvő gyerek neve, így csak a Varga Mária Magdolna feliratot kel­lett keresni. Az ügyeletes ápolónő könnyen megtalálta. Kapta ki a gye­reket, s már adta is oda Anyjának, bár az egy kicsit furcsállta, nem sár­gább. Bent a szobában úgy vette észre, hogy még nemigen múlik a szülés utáni sárgasága. De gondolta, tán a világítás teszi. Hámozta ki a nyűtt kórházi hacukákból, akkor meg az nem tetszett neki, hogy ilyen sovány. Ennyit fogyott volna? Mindegy, majd visszahízza! Erről már volt elég ta­pasztalata, hogy szülés után eleinte mindig fogynak a gyerekek. Húzza rá a kisinget, akkor veszi észre, hogy a csuklóján szalag van. Mégis tettek rá másik szalagot? A rékli ujjába is bebújtatta a két vékony karját, majd jöhet a pelenka, pólya, minden. Már egészen bepólyál­­ta, még a főkötőt is ráadta, csak az arca látszott ki, amikor gyanút fogott. Eddig ha a kelleténél kevésbé sárgá­nak is, ha soványnak is, de a saját­jának érezte a gyereket. Most viszont mintha egy idegen arc nézett volna rá a pólyából. Megfogta a csöpp kezét, s feljebb húzta a rékli ujját, hogy megnézze a vegytintával rótt feliratot a csuklóját övező szalagon. Majd leült! Hites Zsuzsanna. És ő majdnem el­vitte haza! — Ez nem az én lányom — mutat­ta az ápolónőnek. Az is megijedt. — Csak nem? — Nézték a Zsuzsika ágyát: abban is feküdt egy csecsemő. A csuklóján nem volt szalag. Akkor ez csak a kis Magdus lehet. Anyja jól megvizslatta azért, nehogy megint tévedjen. De ez pont olyan sárga volt, mint amilyennek lennie kellett, pont olyan húsos, s az arca is nagy orrú Vargát mutatott. Biztonság okáért az ápolónő végignézte valamennyi gye­reket: mindegyiknek ott volt a szalag a csuklóján. A feliratokat már nem olvasta el, minek? Zsuzsika egy­kettőre visszakerült a kórházi ruhák­ba, majd az ágyába, aztán jöhetett a Magdus öltöztetése, pólyázása. Csak én nem értettem odakint, miért tart mindez ennyi ideig ... Nagyon valószínű, hogy én a Zsu­zsikát is elfogadtam volna a saját lányomnak. Nem jöttem volna rá so­ha,. hogy ez nem lehet a Magdus. Addig is gyanakvással hallgattam, ha az ismerősök az újszülötteket apjuk­­hoz-anyjukhoz hasonlítgatták, de azó­ta még inkább azt hiszem, hogy ennek kevés értelme van. Egy ilyen kicsiről egyszerű ránézéssel csak azt lehet vitathatatlanul megállapítani, hogy lány-e vagy fiú. Nemhiába ve­szett össze a Salamon király korabeli két zsidó anya se, hogy melyiküké az életben maradt gyerek. Szerintem mind a kettő joggal hitte, hogy az övé. A salamoni ítélet se azon alapult, hogy melyik ismerte fel a kicsiben a magáét, csak azon: melyik volt gyön­gébb szívű, érzékenyebb lelkű. S az meg is érdemelte, hogy övé legyen az élő csecsemő, aki immár nemcsak az éjszakai agyonnyomatást úszta meg, hanem a királyi parancsra való ketté­­vágatást is. Egy ismerősünk mégis fején találta a szöget. Félig legalábbis. Harmadik fiamra, Kisdombira mondta naivan: „Felül az anyjára hasonlít, alul az apjára.“ Ö nyilván az arcára értette, de mi másképp értelmeztük, s azóta is nevetünk rajta. Apámnak is volt egy találó mon­dása, réges-régen, ötesztendős korában. Akkor született meg a kis öccse. Oda­engedték a bölcsőjéhez, hogy ő is lássa. Nézte a nyakig bepólyált cse­csemőt, de egy szót se szólt. — Na, hogy tetszik? — kérdezte a dadus. — Ugye, szép? — Szééép — felelte vontatottan. Csak a feje csúnya. „Te kis csúnyaság!“ — mondtam én is gyakran az enyémekre életük első hónapjában. Sokszor anyjuk fülé hal­latára, de ő ezt persze csak játéknak vette. Hisz a vak is látta — őszerin­­te —, hogyan lesznek napról napra pofásabbak, formásabbak, gyönyörűb­bek. Szó, ami szó: ahhoz képest, hogy milyen csúnyácskának születtek, csak­ugyan csinosodni látszottak. Még az én szigorú szememben sí. Bár tükörbe se kellett néznem, hogy tudjam: te­kintve, hogy az én gyerekeim, ennek a csinosodásnak is vannak korlátái. <л U ■Э M S) о о u_

Next

/
Thumbnails
Contents