Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-02 / 23. szám
тишей пар muncAitар Bemutatjuk Zlatica Funkovát Tágas előszobában várom, míg a titkárnő bejelenti jöttémét, szándékomat. Nem tart sokáig. Egy vendég éppen távozik, és Zlatica Funková, a Szlovák Nemzeti Front Központi Bizottságának titkára a régi ismerősnek kijáró mosolyával tessékel beljebb. Ritka érték, gondolom magamban, hogy az ember hosszú évek múlva is emlékszik arcokra, nevekre, eseményekre. S szinte természetes velejárója, hogy Zlatica Funkovához sohasem lehet rosszkor jönni. Azért kicsit meglepődik, amikor szándékomról szólok: egy karrier történetét szeretném feljegyezni, mondom, de máris kijavítanám a „karrier" szót valami megfelelőbbre, pontosabbra. — Értem, gondolom — mondja természetes egyszerűséggel, mintha még a beszélgetésben is biztatna, számíthatok segítőkészségére, őszinteségére, melyet még ellenségei (ha volnának ilyenek) sem tagadhatnak. Próbálom megérteni, mi az a vonzó rokonszenv, mély humanizmus, mely a nagycsaládok tagjaiból sugárzik... — A mi családunk valóban nagynak mondható — ugrunk egyet a messzi gyerekkorba. — Anyám korán meghalt, nem is ismertem. Apám két házasságából tizenegy gyerek született, fel is neveltek mindünket. Szétszéledtünk az országban, ki-ki más hivatásban, szakmában. Mi, tizenegyünk családjához még huszonhárom unoka és hat dédunoka tartozik. De most már csak a kerek évfordulók, a rendkívüli családi események szólítanak bennünket haza egy rövid napra, néhány órára. — Ilyen nagy családban talán még fokozottabban érzi az ember, mit kapott örökségül, útravalóul szüleitől, mit hordoz magában a szülői ház légköréből. — Tizenegy ember útját egyengetni nemcsak időben tesz ki egy emberöltőt, hanem egyúttal a szülői-emberi tartalékok teljes kiaknázását is jelenti. Ennyi gyerek között a szülőnek nagyon sok oldalról kell kitárulkoznia . . . Nekem szép emlékeim vannak a szüléimről, igazi példaképek voltak. Apám nagyon jó ember volt; nagyvonalú, bölcs. Anyám azt szokta mondani; annyira jó, hogy már árt vele a családnak . . . Anyám viszont kitűnő szervező, örökké mozgó, intézkedő, fáradhatatlan ember, mindent bírt, sohasem panaszkodott, rendíthetetlen optimista volt. Amikor felnevelte a tizenegy gyereket (három apám első házasságából volt), akkor munkába állt, mert úgy érezte, van még rá ereje. Sajnos, nem sok volt már, inkább pihent volna ... — A háború minden családban kegyetlen megpróbáltatás volt. Mit jelentett olyan családban, ahol egy munkásember béréből naponta tizenhárom tányérba kellett ételt osztani? — Apám vasúti munkás volt. Bármit álmodott is gyermekei jövőjéről, a kenyérgond megzavarta, és valóssá tette. Nem álmodhattam én sem tanulásról. Szülőfalumban, Vágsellyén az alapiskola befejeztével, tizenöt évesen kezdtem dolgozni. Majd 1940 és 1946 között Magyarországon, Pesttől nem messze éltünk, apámat oda szólította a kenyérgond. Idősebb nővéremmel együtt bejártuk a pesti gyárakat, az üllői úttól az Angyalföldig. Naponta hatvan kilométert utaztunk, hajnalban keltünk, és csak aludni jártunk haza. A hajnali munkásvonaton, a fogantyúba kapaszkodva fejeztük be naponta a hiányzó alvást. Anyám feketekávét meg margarinos kenyeret csomagolt, ez volt a napi kosztunk. Karcsúk voltunk és sápadtak. Mint körülöttünk bármely munkáslány, fiatalasszony . . . De megmaradt bennem az összetartozás érzése, amit a szülői házban kaptam útravalóul. Az egymásrautaltság, a közös sorsvállalás, az önzetlen segítség érzése, kötelessége. Nem, nem ott tanultam meg, hanem a családból magammal hozott érzéseimet erősítettem csak .. . Ilyen egyenes Ívben fejlődött világnézetem, és kötődésem a munkásosztályhoz, amelyből mindmáig úgy merítek, mint legtisztább forrásból . . . — Az egykori angyalföldi munkáslányban milyen sebeket hagyott a háború? — Pesten, 1944 őszén, egy alkalommal zsidókat hurcoltak ki a rakpartra. Előbb csak sodródtam az áradatesi A NEMZETI tál, aztán ottszoritott a tömeg, és már nem tudtam a szörnyűség elől menekülni. Végig kellett néznem, hogyan lövik őket a Dunába... Egy másik szörnyűség: angyalföldi cukorgyárban dolgoztam. A szőnyegbombázás elől az óvóhelyre menekültünk, és mire feljöttünk, romokban hevert az egész gyár. Másnap még feljöttünk, nekiláttunk a romokat eltakarítani, aznap meg a vasutat is felrobbantották, a közlekedés is megbénult, így aztán negyvenötöt és negyvenhatot otthon töltöttem, munka nélkül. Azazhogy alkalmi munkából éltem, nagygazdáknál hol ezt, hol azt kaptam, meg fát szedtünk, tüzelőnek, felhúztuk kocsin Pestre és ott eladtuk ... De szép emlékem is van: a felszabadító szovjet katonáktól kenyeret, cukrot, tűzifát kaptunk. Látták, hogy tele a ház apró gyerekekkel. Apám szlovákul beszélt, megértették egymást. Esti harmonikaszó mellett beszéltek nekünk egy emberibb jövőről.- Mit jelentett a felszabadulás?- Nem azzal kezdem, hogy csupa örömet kezdettől fogva. A kifosztottságtól, nyomortól még örülni is elfelejtettünk. Anyám sírt, amikor a háború végén ismét másállapotba került. És — bár negyvenhatban már minden reményünk megvolt egy új életre - megintcsak sirt nagyon, mert egyszerre kettőt szült.. . Pedig akkor már valóban jött a fordulat. Visszaköltöztünk Vágsellyére, apámat visszavették a vasúthoz. Bekapcsolódott később az élmunkás-mozgalomba, ismert, megbecsült élmunkás lett. A haláláig dolgozott. Én, nővéremmel együtt a dinamitgyárban (a jelenlegi Dimitrov gyár) találtam munkát, egy telefonközpont építésénél. Három év múlva áttettek egy nehezebb, felelősségteljes állásba. Robbanóanyagokat, kanócokat készítettünk bányákba . . . 1948 februárjában részt vettem a gyár általános sztrájkjában, és ezután jött életemben az igazi fordulat. Idősebb munkások, elvtársak kerestek fel, hosszan elbeszélgettünk, tisztáztunk sok kérdést. Még azévben felvettek a pártba. A munkásnők között versenyeket szerveztem. Nem volt nehéz. A fiatal lányok, asszonyok többsége tele volt lendülettel, munkakedvvel, optimizmussal. Hittünk a jövőben . . . Közben tanulni kezdtem, szükségét éreztem. Esti iskolán leérettségiztem, és távhallgatóként majdnem negyvenévesen diplomát szereztem a Bratislavai Komensky Egyetem Bölcsészkarán. Közben szakszervezeti és pártoktatásokon vettem részt, és egyre több megbízatást kaptam politikai-szervező munkára. A szakszervezetben, a nőszövetségben, később a párt központi bizottságán, és legutóbb itt. A Nemzeti Front titkáraként valamennyi társadalmi szervezet irányításának feladata a munkakörömbe tartozik. Mégsem tudom megállni, hogy legalább most, az emlékezés kapcsán ne legyek kicsit elfogult. Arról van szó, hogy a nőszövetség munkája talán a legközelebb áll hozzám, a legtisztább szívügyem. És örülök neki, hogy a harminc egynéhány év alatt olyan erdeményeket értünk el, amilyennel a világ egyetlen országának asszonyai sem büszkélkedhetnek, bár saját igényeinkhez mérten rengeteg még a tennivalónk ... Én azt mondom, nem az a legfőbb eredményünk, hogy hány asszony jutott a társadalom irányításának legmagasabb fokára, hanem összeségében mit adtunk országunkban a nőknek — önmagunknak . .. Zlatica Funková nőmozgalmi tevékenységét talán fölösleges is ezen a helyen részleteire bontani. Lapunk olvasói jól ismerik nevét, szavait, véleményét fontos társadalmi kérdésekről. Kapcsolata lapunkkal csaknem annak születésétől tart, és odaadó munkáját, segítségét, szeretetét egyforma hőfokon érezzük. A Földművesasszonyok Téli Iskolája, a Kis Téli Iskola, vagy akár a hatvanas-hetvenes évek Ifjú Szemmel ankétjainak rendszeres munkatársa, kerékasztalhoz ülő vitapartnere volt. Szerkesztőbizottsági tagként ma is megkülönböztetett figyelmet szentel lapunknak, olvasóinknak.- Egyetlen munkavégzés sikere sem azon múlik, hogy a meghatározott munkatartalmat pontról pontra betartsuk, ne találjanak bennük kifogásolnivalót. Én abban a többletben látom a sikert, amit még egyénenként hozzátehetünk. Igaz, ez állandó feszültséggel, nyugtalansággal jár, amit csak egy kiadós vasárnapi túra, egy jó Móricz-regény, és néha saját belső csendünk tud oldani, erőnket újra feltölteni. Persze sokszor nincs hétvégi pihenés sem, mert aki emberekkel dolgozik, annak nincs munkaideje. Annak, úgy gondolom, élete minden napja — munkanap. MEGYERI ANDREA
