Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-01-13 / 2. szám

2. számunk riportja

A BANYAMÉCS MELEG FÉNYE

Lövedékként zúgva, süvítve robban felszínre a kas. Az érkezés szinte alvilági zenéjét a sűrített levegővel működtetett nyílásszerkezet (ajtónak nevezni túlzás lenne) szolgáltatja. A kasban szorosan egymás mellett álló emberek kiabálnak a gépkezelőnek. Első megnyilvánulásaikkal kapcsolatot keresnek a napvilágon lévőkkel. Dübörög a felvonógép, vas zenél vason. Mint karámból a ménes, úgy száguld, zuhog le a rámpán a felszínre érkezettek első csapata. Már a hétszázötven méteres akna fölött kiabál, köszönt a másik csapat. Idegennek is kijár a tréfából, a „földalatti“ üdvözletből.

Nagy Ferdinánd vezetővájár csapata már a zuhanyrózsák alatt áll, amikor az utolsók között megérkezik „Ferdo“. Tucatnyiszor látott gesztus, szénpor-álarcon átsütő nevetés, dübörgő futása vizet óhajtó embernek.

Gőz, meleg, víz és egy-egy pillanatra megpihenő emberek. Az első cigaretták, székekre nehezülő fáradtság, délutáni program a gyerekekkel, az elmaradhatatlan sörivás után. Mindez egyszerre él a hangokban. Bánya, ember és család egyidejű jelenléte a gőzben.

A folyosón csapok. Kollégám kezet mos az egyik alatt. Csak miután törülköző híján szárítani kezdi kezét, döbben rá, hogy meleg tea folyik a csapból. -Három „vízcsap“ fölött három felirat (későn veszi észre): Friss víz, Meleg tea, Szóda. Kitűnő választék, kóstolóra biztató. A gőzből kijövök csak a szájukat öblítik vele. Tíztizenkét ember közül kettő ivott belőle: a fotóriporter és jómagam.

irodába lépve, csak az alsó és felső szemhéj peremén megragadt (a nők esti szempilla festésére emlékeztető) szénpor árulkodik Nagy Ferdinánd hivatásáról. (Kérdezni kellene. Bányáról? Családról? Nevéről? Életéről? Külön-külön, vagy egyszerre? Eldönthetetlen dilemmák, ha olyan emberekkel kerülök szembe, akiknek kézfogásából, tekintetéből megírható a riport.)

— Lassan harmincöt éve lesz, hogy apám elindult Kosútról (Koáúty). Munka után jött, még az elsők között. Később is jöttek, de már nem önként, ötéves fiúcskaként éltem meg a változást, alig emlékszem valamire. Apámék Ostravában telepedtek meg, itt jártam iskolába, majd a bányász szakmunkásképzőbe. Közben egyre jobban felejtettem az anyanyelvemet. Értek mindent, de beszélni már nehéz. Heten voltunk testvérek, s mind a heten itt maradtunk. Anyám még ma is itt él. Apám bányász volt, 1965-ben halt meg.

Én megmaradtam ennél a hivatásnál. Harminckilenc évesen már közel huszonöt esztendőt töltöttem itt. Ügy gondolom, ezalatt a legutóbbi öt esztendő hozta a legnagyobb sikereket a csapatnak. Az ötéves tervet december 2-án teljesítettük, s ha minden jól megy, az esztendő végére 700 ezer tonnával lesz több a tervezettnél. Csupán ezért kapott a kollektívánk húszezer koronát. Persze, ha elosztjuk, ez egy személyre nem nagyon sok. Kétszáz koronát szinte egy este elköltenének, így a bri12

gádunk ebből a pénzből, s az ilyen fajta jutalmakból minden évben megrendezi a feleségek találkozóját. Mindig nagy a sikere, hiszen beöltözhetnek és lejöhetnek a tárnába megnézni a fejtést, megtudni azt is, hogy a havi ezrek nem olyan könynyen kerülnek a borítékba. Ez persze az új társak feleségének jön jól, hiszen ilyenek minden évben vannak. Sajnos, egyre kevesebben, nem vonzó már ez a szakma. Ha viszonyításképpen összevetem, hogy vannak üzemek, szövetkezetek, ahol egyegy jó szakember évi átlagban, kevesebb veszéllyel ugyanennyit keres, mint mi, meg is értem. Jönnek még ma is, de kevesen maradnak. Bolondul szeretni kell a szenet, a bányát. Ezt, ha nem érzi meg az idejövő, kereshet, ha úgy dolgozik, havi tízezret is, akkor sem ragad meg. Általában két véglettel találkozom a brigád irányításakor. Vagy nagyon beválik egy ember, s tényleg kötődni kezd a bányához, a városhoz. Vagy a látszatra könnyen jövő pénz egy ideig itt tartja, anyagi lehetőségeivel azonban nem tud élni, elzüllik, műszakokat hagy ki, s végül elmegy.

Egyről még nem beszéltem, hogy azoknál, akik itt maradnak, legtöbbször a családi háttér is olyan, hogy ezt segíti. A feleség nemcsak a pénzt számolja, hanem az embert is számba veszi, olyan körülményeket teremt, otthont, jó légkört, ami a bányásznak kell. Fizikai és szellemi megterhelés naponta leszállni. Mindehhez kevés lenne a szocialista brigád, a honvédelmi szövetségben végzett munka, a szakszervezeti mozgalom, a népi milícia, a pártmunka. Bányászként, kommunistaként csak úgy lehet és szabad élni, hogy a család minden körülményt vállalva ott álljon mögöttünk. Mert nemcsak mi szeretjük szenvedélyesen a fekete csillogást, de a feleségünk is. Sorstársaink.

Nagy Ferdinánd ma is siet. A honvédelmi szövetségben tevékenykedő szocialista brigád találkozót rendez, amelyen J. Horácek, a szövetség országos elnöke is részt vesz. Együtt ballagunk az ostravai Sverma Bánya aknájától vezető vasúti felüljárón. Elfogadjuk az esti meghívást porubai lakásukra.

A város utcáin ellenkező mozgású a tömeg. Vannak, akik ráérősen sétálnak, nézegetik az üzletek karácsonyi kirakatait, mások sietve, rohanva kerülgetik őket. A szálloda ablakából mennyire más ez a kohóiról, bányáiról Európa-szerte ismert, s elismert város? Olyan benyomást kelt, mintha négyszázezer lakosa egyszerre jött volna ki az utcára. Péntek délutáni csúcsforgalom — kereskedelemben, közlekedésben. Közlekedése (nem első alkalommal tett megfigyelés) ésszerűbbnek, kiszámíthatóbbnak tűnik más nagyvárosénál. Kevesebb a jelzőlámpa, pontosabb a járatok periódusa. Az üzletekben a kirakatok a feltűnőek, reklámok tarkasága inkább szemet vonzó, mintsem bántó hatású. Érdekes, hogy a szokványos karácsonyi választékot milyen ügyesen kínálják a kirakatrendezők. A megszokott választék karácsonyi díszbe öltöztetve, á sokszínűség látszatát kelti.

Nagyék megtalálása az esti városban furcsa izgalmat ad. A gyorsjáratok, a megállók közötti távolságok rövidítik az utat. S a Vietnamská utca 1490-es számú bérháza 8. emeletén felejtjük el mindezt.

— Sajnos, még nem érkezett haza, az előbb hívott, hogy kicsit később jön.

Ruzenka, a háziasszony már nem csodálkozik az ilyen esti telefonokon.

— Megszoktam, hiszen Ferdo csupán tévedésből jön haza közvetlenül műszak után — tréfálkozik. — Több funkciót is vállalt. De azért jut ideje a lányainkra is, s a focira mindenképpen. Az az ő pihenése, ha a Bánik meccseire mehet. E nélkül aligha tudnám őt elképzelni. Bánya, társadalmi munka, foci és a család. Persze volt idő, amikor ö segített nekem. A porubai első ligás csehkézilabda csapatban játszottam. Akkor nagyon sokat segített, biztatott. Nem véletlen, hogy lányaink, engem követve ezt a kissé elfelejtett sportot űzik. — A tizenkét éves Renáta és a 13 éves Martina bakfishoz illő pirulással hallgatja anyját. Majd együtt magyarázzák a csehkézilabda lényegét, játékszabályait.

— Legtöbbször ez a témánk. Ügy gondolom, a sportban is lesz mit átadnom a lányoknak.

— És még miben?

— A férjemék heten, mi pedig hatan voltunk testvérek. Elsősorban az egymás iránti szeretetne és a házimunkára gondolok.

Lakásuk hasonlít az országszerte található három-négy szobás otthonokhoz. Szabvány szobákban, szabvány bútorok. Nem mutatják, hogy az itt élők anyagi lehetőségei jóval az országos átlag fölöttiek. Pedig felületes szemlődés hibájába esve gondolhatnánk azt is, hogy egy családnak, ahol a havi átlagjövedelem tízezer korona fölött van, szupermodern berendezés, csodagépek egész sora szolgálja kényelmét.

A lányok szobájában az íróasztalon földgömb, térkép. Akár földrajzórát is tarthatnánk. Keresve hazánk városait, falvait, vagy akár egyetlen faluját, Kosútot.

Nevükről egész kiselőadást tartottak. Nagyapáról, nagymamáról tudják, hogy magyarként kerültek erre a vidékre. Nevükre is így büszkék, pedig az iskolában sokan hívják őket „naginak“.

— Je to madarské jméno! — Felelik szinte egyszerre, nem először, nem is utoljára. Közben kifutnak a csengő hangjára. Apjuk érkezett haza.

— ftekni néco po madarsky! Táti, rekni! — Kérik apjukat. S az kivágja magát nehéz helyzetéből. Feleségét hívja:

— Rózsika, édes!

Én jön Rózsika, aki ma este nyugodtabb volt a szokásosnál, hiszen már délután háromkor tudta, hogy férje a felszínre jött egy szokványosán zajló pénteki műszak után. Holnap is nyugodt lesz, mert férje a honvédelmi szövetség városi konferenciájára megy. Holnap nem száll le a mélybe. S előbb ér haza családjához.

Fotó: NAGY LÁSZLÓ