Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-07 / 15. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILF1/I DOKTOR7I SSZOP! Y Amióta főispán lett, még fukarabb, mint valaha. Nincs egy rendes göncöm, amit felvegyek, és ha fogadásra megyünk, szégyellnem kell magam, nekem vannak a legszegényesebb ékszereim! Beszélt, beszél Fruzsina, Vilma szeme majd leragadt, s vágyódva gondolt az eltervezett csendes estére, az orvosi lap két cikkére. De aztán beletörődőén nézett barátnőjére. Ügy látszik, nem adatott meg neki, hogy élvezze az egyedüllét nyugalmát; mindig akad valaki, aki mellett még jobban érzi magányosságát. Anna nagyot nézett, amikor Vilma bejelentette, hogy barátnője nála fog lakni. A derék lánynak első gondolata az volt, hogy nem való ez a cifra dóma az ő asszonyához, a másik pedig, hogy Szilossy helyett akadt valaki, aki tele lesz igénnyel, kíváncsisággal. Annának igaza volt, különösen abban, hogy Fruzsina tele volt igénnyel. El sem tudta képzelni, hogy egyedül öltözzön fel, hiába magyarázta Vilma, hogy Anna nem komorna, az ötszobás lakásban nagyon sok a dolga, hiszen ő nem ér rá segíteni neki. Fruzsina belátta, hogy barátnőjének igaza van, megpróbált egyedül boldogulni a sok gombbal, kapoccsal, csak a hajával nem boldogult. fgy hát naponta kellett fodrászhoz járnia. Rendszerint délután ment el, Vilma rendelési ideje alatt. Egész megriadt, amikor hallotta, hogy milyen gyakran szól a csengő, kilesett a szomszéd szobából, és látta, hogy nagyrészt nők és gyerekek jönnek, egyszerű, leginkább kopottas kabátokban.- Te Vilma — mondta a vacsoránál —, te igazán a szegények doktora vagy! És doktor vagy valóban! Úgy jönnek hozzád az emberek, mint az igazi doktorhoz. Hogy tudtad te mindezt megtanulni? Hogy fér ez a sok tudomány a fejedbe? Nem csodálom, hogy Gyuri bácsi olyan ideges volt tőled. Melletted még jobban érezhette, hogy milyen keveset tud. Jaj, én úgy, de úgy tisztellek téged! Bár már Pál fejönne Pestre, és meglátná, hogy mit művelsz, hogyan dolgozol. Akkor, tudom, nem elégedne meg azzal, hogy csak leveleket írogat, hanem személyesen menne el a miniszterhez. Felvenné a díszmagyarjót, talán még a kardját is felkötné, és rókezdene: „Nagyméltósógú uram! Az a sajnálatos tény, hogy rokonom. gróf Hugonnai Vilma, noha zürichi orvosi képesítése van, nem kaohatja meg Magyarországon oz orvostudori címet, arra késztet engem ...“ Fruzsina abbahagyta a beszédei. elnevette magát, és Vilma is vele nevetett. Hiába, Fruzsina mai napig is megőrizte kislányos virnra dámságát, az évek nyomtalanul múltak el lelkében. — Nevess csak Vilma, nevess csak! De azért mégis teszek érted valamit! Mondd, ha valami komoly ember, komoly tudós járna közben az érdekedben a miniszternél, segítene az? — Komoly ember, tudós ember... ugyan, miket képzelsz! Trefort, a kultuszminiszter, nagyon haragszik rám. Amikor utoljára beszéltem vele, köszönés nélkül hogytam faképnél. Azt kívánta, hogy valami kibúvót keressek, kerüljem meg a törvényes formákat, ne azt kérjem, amihez jogom van! — Ó, az ostoba! — Fruzsina komolyan haragudott a miniszterre és mindenkire, aki Vilmának útját állja. - De azért beszélek én Wartha Vincével. Pálnak jó barátja és rokona, s amikor Erdélyben kutatott valami ásvány után — a jó ég tudja már, hagy hívták azt az ásványt! —, mindig meglátogatott bennünket. Pállal akkor éjfélig beszélgettek, nekem majd leragadt a szemem az álmosságtól. kőzetekről meg agyagedényekről folyt a szó, s amikor kifáradtak, akkor Wartha az iránt érdeklődött. érdemes-e itt a környéken régi fokosok, nyilak, puskák után kutatni. Mert ezeket gyűjti. Nem tudom, talált-e régi puskákat, azt tudom, hogy másnap már hajnalban eltűnt, s délfelé mindenfajta ócska kacattal érkezett meg. Az örömtől ragyogva mesélte, hogy gyönyörű dolgokat talált, még az ebédnél sem akart megválni attól a sok vacaktól, maga mellé tette őket egy székre, s folyton simogatta tekintetével. Nekem persze elfelejtett virágot küldeni, miután elment, s amikor megemlítettem ezt Pálnak azt felelte, hogy az ilyen nagy tudóstól ne várjam, hogy olyan legyen, mint egy üresfejű, formákra adó gavallér. Te Vilma, ez a Wartha segíteni fog rajtad, meglátod! Még holnap írok neki. És ha nincs kifogásod ellene, meghívom valamelyik napra. — Nem bánom — egyezett bele Vilma —, bár nem hinném, hogy segíthetne. Az orvosi egyetem tanárainak nagy része aláírta, hogy javasolja a diolomám nosztrifikálását, és annak sem volt foganatja. De azért hívd meg, kíváncsi vagyok rá! Szeretem azokat az embereket, akiknek gyűjtőszenvedélyük van. Ha pénzem lenne, én is gyűjtenék, első kiadású könyveket, nagy emberek kéziratait. Zürichben Rose professzornak nagyon szép gyűjteménye volt. Goethétől, Schillertől, Voltaire-től volt kézirata. Fruzsina buzgón bólogatott és azt gondolta, hogy akkor Wartha Vince és Vilma nagyon összeillenek. Lefekvés után még tovább fűzte gondolatait. Wartha nemrég lett özvegy, Vilma meg most válik Qj az urától. Mi lenne, ha ... mi len- (*«> ne, ha ez a két ember egymásba szeretne? Igaz, ilyesmi csak a regényekben fordul elő, a valóságban nem mennek a dolgok ilyen egyszerűen. Tulajdonképpen neki kellene Vilmának új férjet szerezni, kárpótlásul Gyuri bácsiért. Mert Vilma magától úgysem képes ilyesmire ... Fruzsina, noha irtózott az írástól, a helyesírást még a mai napig sem tanulta meg, másnap csakugyan levelet írt Wartha Vincének, s meghívta szombat estére. El is küldte hordárral a Múzeum körúton levő Műegyetemre. A hordár mindjárt választ is hozott. Wartha köszönettel visszautasította a meghívást, egy földtani kongresszusra utazik Németországba, és csak két hét múlva jön vissza. Fruzsina gombóccá gyűrte mérgében a levelet. Vilma nem értette haragjának okát. — De én mindent olyan szépen kiterveztem — sziszegte dühösen ördög vinné el a kongresszusukat! — Nem baj — csillapította Vilma -, úgysincs mostanában kedvem a vendégfogadáshoz. Annyi iratot kell beszereznem a válóper hez, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. írtam Kálmánnak, ő majd segít az iratok beszerzésében. Már alig várom, hogy Pestre jöjjön, nem láttuk egymást majdnem egy esztendeje. — Ó, Kálmán ... — Fruzsina hir télén ellágyult az emlékek ható sóra. — Talán ha Kálmán vesz feleségül, másképp alakul az éle tem — mondta kis sóhajjal —, őt szerettem. És lehet, hogy ő is sze retett. Látod, azóta sem nősül’ meg! — Hamarosan megnősül — Vilma kénytelen volt Fruzsina illúzióit szétrombolni —, karácsonykor lesz az esküvője. U7 — Megnősül?... És ugyan kit ^ vesz el? - Fruzsina kis csalódottságot érzett, mindamellett nagyon érdekelte Kálmán sorsa. — Jó barátjának s kollégájának a lányát. Amikor Nagykanizsára^1^ került, azt írta, hogy barátjának Uj két helyes kislánya van, különösen ^ a fiatalabbról, Vikiről írt gyakran Úgy látszik, a kis Viki közben megnőtt, és egymásba szerettek A legfőbb ideje, hogy Kálmán megnősüljön, negyvenéves! — Wartha is annyi — szaladt k önkéntelenül Fruzsina száján, majd — látva Vilma csodálkozó tekinte tét — elpirulva folytatta: — Igaz, hogy ő nagyon korán nősült még Zürichben, ahol egyetemre járt. — Wartha is Zürichben járt egye temre? — kapta fel Vilma érdek- Ü7 lődve a fejét. — Bizonyára még I mielőtt én odakerültem. Különben ismertem volna. — Majd megkérdem, mikor is járt Zürichben egyetemre — mór mogta maga elé Fruzsina —, itt maradok én még két hétig, aká háromig is, nem fog előlem el bújni ilyen egyszerű kifogással. / hogy kongresszusra utazik! M dolga van azon a kongresszuson? Megtartják azt nélküle is ... Adj csők, Vilma egy naptárt! Mindjárt nmegjelölöm a napot, mert má hoz két hétre újra levelet írok ne- \ ki. Addig azonban csináltatok ne ked néhány rendes ruhát! J ft d d d d (folytatjuk) PC — Ide bemegyünk! — mondta Péter. Janika erősen megkapaszkodott a kislány kezében. A portugál király az emelvényen ült, arany koronája alól hosszú, fűzöld haj omlott vállaira. Nemesen sápadt arcában szemöldökei is zöldek voltak, fülében ezüst láncon egy-egy vérszínű, komor korallék hirnbált. Orra kissé vaskos volt, s néhány bibircsók díszítette. — Ez a király — magyarázta a kislány. — Micsoda ruha van rajta? — kérdezte Janika. A kislány alaposan szemügyre vette a ruhát. — Nem tudom — mondta. — Királyi ruha. — A nővérem ilyet vett fel, amikor éjjel férfiak jöttek hozzá. A gyerek áhítatosan nézegette a királyi ruhát. Az első sorban, álltak, hátuk mögött rengeteg nép szorongott, kíváncsian, de konokul beszorított marókkal. Hang nemigen hallattszott más, mint a lábak topogása a puha porban, elfojtott mocorgás és messziről a körhinta géporgonája. De egy-egy fiatalabb néző szemében a portugál király óriássá nőtt meg s úgy villogott, mint a gyémánt. — Mit csinál most itt künn? — kérdezte Janika. — Uralkodik? A király alighanem meghallotta a kérdést; s egy villámló tekintetet vetett a gyerekre, aki megrebbenve, rögtön közelebb húzódott a kislányhoz. — Nem — mondta ez —, uralkodni csak bent a sátorban tud. Ott élet és halál ura, le is fejeztethet mindenkit, akit akar. — Bennünket is? — Igen — súgta a kislány —, ha bemegyünk, bennünket is. De idekünn nem engedi a rendőrség. — Menjünk be! — mondta Janika elsápadva. — Befizetsz? — kérdezte Péter a kislánytól. Az emelvényen, a portugál király háta mögött e pillanatban megjelent a bakó. Vérvörös kabátot viselt fekete gombokkal, papiszár lábán vörös trikónadrág futott le vörös cipőjéig, melynek orra, mint egy velencei gondoláé, merész ívben felfelé kunkorodott. Két kezével egy arany markolatú, vércsíkos pallosra támaszkodott; a széles penge úgy villogott a napban, mintha e messzi égitest kegyetlen és költői közleményeit értelmezné a halandó nép számára. A bakó arca is földöntúlian sápadt és gonosz volt; mestersége előírásai szerint nagy fekete körszakállt viselt, melyet azonban már több helyen kirágott a moly. — Be csúf egy ember! — mondotta egy női hang. Péter rémülten sóhajtott, s mind a két kezével a deszkaemelvénybe kapaszkodott. Az emberek ámulatukban a lábukat váltogatták, valaki elejtette a botját. — Mit tart a kezében? — kérdezte Janika. — Kardot — magyarázta a kislány. — A karddal vágja le az emberek fejét. — Miért nem inkább géppisztolyt kért a királytól? — kérdezte Péter. — Azzal sokkal gyorsabban lehet dolgozni! A kislány vállat vont. — Drága — mondta. — Biztos nincs elég pénze. De ez meg sokkal mutatósabb is. — Az igaz — vélte Péter elgondolkozva, s izgalmában az ajkába harapott. — De azért ha nekem egyszer lesz pénzem, én mégiscsak géppisztolyt veszek. Azzal egy félóra alatt egy egész falut ki lehet nyírni. A sátor bejárata egy pillanatr szétlebbent, s egy ingujjas férfi lépett ki rajta, fején cilinderkalappal, hasa előtt piros pántlikás dobbal. Rendkívül hoszszú, fehér ujjai voltak, amelyek valószínűtlen gyorsasággal pergették a dobverőket. Az egész tömeg nyomban feléje fordult, a dob vidáman perlekedő, kemény hangjára még a tér túlsó, árnyékosabb oldaláról is meglódultak az emberek. Egy orosz katona is megállapodott a sátor előtt, és mankóját tarkójára tolva, figyelmesen szemügyre vette a színészeket. — Tessék besétálni! — kiáltotta a dobos, ideiglenesen befejezve a dobbal folytatott szigorú és tréfás párbeszédet. Idegen kiejtéssel s hangsúllyal beszélt, ami ugyanolyan vonzó s izgalmas ruhákba
