Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-03-31 / 14. szám
„Népek, nemzetek, kultúrák és emberek közelítésében, közeledésében a kölcsönösség tudata a döntő. Az igaz internacionalizmus ad és kap, gazdagítás és gazdagodás a velejárója." (Fábry Zoltán) „Egyre inkább úgy látom, hogy a csodálat az ember legjobb osztályrésze, és ahogy az egyén életében nincs természetesebb és emberibb, mint az a tény, hogy a másikban azt csodálja, ami nincsen meg benne, ami ő maga nem lehet, éppúgy a népek életében is így kéne hogy legyen. Kölcsönös csodálat, mint az internacionális élet alappátosza: bizony másképp nézne ki a világ, mint most. . . Saját tapasztalatomból tudom, hogy mennyi előny származik abból, ha az idegent szeretettel tesszük magunkévá és csodálva okulunk belőle." (Thomas Mann) „A valóságban a csodálat helyén az irigység terpeszkedik, a legrosszabb osztályrész: az elrekesztő gát, a kizárólagosság, az önzés. A közlekedés és közelítés alapindítéka — a csodálat — a kölcsönösség legszebb emberi tényezőjeként csak irigység nélkül valósíthatja meg a szocialista humánum lényegét: az egymásrautaltság tudatát és módját, az adni és kapni zavartalanságát. Ha itt nincs gát és zavar, a kisebbség és többség tanítványa és társa lesz, gazdagodó gazdagító: továbbvivő, hozzáadó és továbbadó. Közvetítő! Híd!" (Fábry Zoltán) 1975 óta így mutatkozik be fellépésein a Somorjai (Samorín) CSEMADOK alapszervezet és a Városi Művelődési Központ Hid vegyeskara. Akkor vették fel a nevet r Híd —, követni Fábryt és Mannt, gondolatok-érzések sugallta erkölcsi tartást vállalni, megtölteni. Somorján — mondják a tagok — az éneklésnek, a közös dalolásnak hagyománya van. Még 1933-ban alakult a protestáns leánykor, egyidőben az iskolai énekkar. Göczéné Teizl Ilona, a Híd legidősebb tagja a leánykörben kezdett énekelni. Ezek voltak az abszolút kezdetek. 1935-ben Regéczy Aladár karnagy városi vegyeskórust alapított, dalos találkozókon terjesztette a zenei anyanyelvet, gazdagította a terebélyesedő munkásmozgalmat. Kósóné Fehér Margit, a CSEMADOK alapszervezet elnöke, ürge József, Leffler Ödön továbbította a Hídnak az örökséget élő-éneklő örökösként.- A folytonosságot a háború szaitotta meg, akkorra zeneszerető és -értő. nép lett Somorja lakossáag. Én nem vagyok hivatott erről beszélni, hacsak anyám jelenléte a Regéczy-vegyeskórusban erre nem jogosít fel. 1952-ben a CSEMADOK- kal együtt létrejött a vegyeskar is, jónéhány új taggal, a közülük ma is velünk tartó Miklósné Mezei Irmával, Bodóné Derzsi Margittal. Pálinkásné Baráth Mária szabadkozik, ez minden, forduljunk máshoz, a karnagyhoz, ő többet tud. Pedig 1972-ben az újjászületéskor férjével, Lászlóval, aki most a kar elnöke, a „hozzáadó és továbbadó"-szándékkal a lehetőség megteremtői között volt. Vendégünk a Híd vegyeskar Bodóné Derzsi Margit a háború utáni lelkes kezdeteket próbálja ecsetelni. Az aratási kultúrbrigádokat, a munkásmozgalmi dalok gyűjtését, terjesztését. Akkor, s ha nem hallgatott éppen a kar, egészen 72-ig Ágh József vezette, szervezte a munkát. Tizedik évfolyamát kezdi márciusban a vegyeskar, amely már éves kihagyásokat sem vállal. Azóta vezeti Pokstaller László. Távollétében esik róla szó, mint kitűnő pedagógusról, nagyszerű emberről, aki magasfokú zenei tudással rendelkezve, módszeres gyakorlással kulturált éneklésre neveli a dalosokat, és egyénisége összetartó ereje a vegyeskarnak. Néhány perces távollétébe sok jó belefér, sűrítik is, mondván: „Laci szerény ember, nem szeret ilyen dicshimnuszokat". A III. Kodály-napokra jelentkezett először, 1975-ben, ezüstkoszorúval értékelték őket, 1978-tól, a következő Kodálynapoktól aranykoszorúsak. Ezt már közösen számlálják, Pokstaller László és a női kar, mert ma szerda van, szólampróba, pénteken jönnek a férfiak, a közös gyakorlás ideje a hétfő. Nem mindig ilyen szigorú az ütem, de vészesen közeleg a kerületi válogatóverseny és ők harmadszor is szeretnének bemutatkozni a galántai közönségnek, az V. Kodály-napok nézőseregének. — Nemzetiségi létünket fenntartani, értékekkel megtölteni. Ez az örökségünk, és a tudatformálás, melyre a társadalomban a kultúra küldetett. A Híd nevet Somorja felszabadulása 30. évfordulójának tiszteletére vettük fel. Műsorainkban orosz, szlovák, cseh népdalfeldolgozások is szerepelnek. Természetesen többségben a magyar népdalok. Természetesen, hiszen az anyanyelv ismerete szükséges más nyelvek jó elsajátításához. A zene, a népdal tán több ennél, egy népet, nemzetet ismertet. A zenei anyanyelv ismerete nélkül üres dallam más népek zenéje. Mi pedig híd akarunk lenni, szilárd, partokat összekötő. Repertoárunkat munkásmozgalmi dalokkal is gazdagítjuk. Nem az ünnepségek miatt vagy megszokásból, nem mert szükségelik, ez is örökségünk és igényünk. Az egység, az éneklés szeretete (Emlékkönyvükben Bárdos Lajost idézik: „Zene nélkül lehet élni, de minek?“) nem hagyja őket panaszkodni - gondolom és mondom. Zenei érzékenységgel nem vádolható fülemet is bántja a régi iskola egyik osztályának rossz akusztikája. A karnagy egyetért. — Nincs más, és főleg jobb lehetőség. A szolgáltatások házában szoktunk még próbálni, az utolsó simításokat pedig a moziban végezük. Ott sem jobb az akusztika, a moziban ráadásul hideg van. A város vezetősége valóban igyekszik segíteni, sietteti a művelődési otthon átadását, egyformán sokat várunk ettől. Hagyománnyá akarjuk fejleszteni a tavaszi kórus-seregszemlét (Somorja felszabadulásának évfordulójára), évek óta a barátsági hónap befejezésére a CSEMADOK amatőr csoportjai adnak műsort, a Csalló táncegyüttes és utánpótlásuk, a Csali, az irodalmi színpad (sajnos hosszabb ideje stagnál) és mi. S mindezt a moziban, pedig még öltözők sincsenek. Szeretnénk bevonni a mi utánpótlásunkat is, az alapiskola 1-4. osztályos tanulóiból verbuvált énekkart, amelyet Lőrinczné Szabó Mária vezet. A művelődési otthon átadása sok gondot megoldhat. Jelenleg viszont ez az iskola a legjobb megoldás, lehetőséget ad a szólampróbákra, külön osztályokban gyakorolhat a szoprán, a mezzoszoprán, az alt, ha kell a női és a férfikar. Igaz, a közös próbáknak itt alig van értelme, nem — közel hatvan- felnőtt énekesek próbáira tervezték a tantermeket. Az éneklés szeretete, az erkölcsi tudat: nyomot hagyni magunk után — sokszor fogalmazódott meg. Leírni a megfogalmazók nevét lehetetlen és felesleges. A lényeg, hogy itt vannak és sokan: hagyományteremtők és örökség-továbbvivők. Nemzedékek őszinte egységben. Itt vannak mindazért, amit nevük mond és hordoz, mindazért, amit elmondtak, s amit a krónikájukban olvastam: „Az együtt - éneklés vágya hajtotta őket, amikor a felszabadulás után az első alkalmat megragadva újjáalakult a kórus, mely azóta többször évekre elhallgatott, már-mór szétesett, de a régi tagok számára szinte életszükségletté vált az éneklés, s a fiatalabbak is megérezték, hogy gépiesen pergő, automatizált életünkben szükség van a harmóniára, a munka, élmények, izgalmak, sikerek összeforrasztotta emberi közösségre." NESZMÉRI SÁNDOR
