Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-12-18 / 51-52. szám
Családi kör DUSZA ISTVÁN /I LÁTHA TÁS ÉVSZAKA! TÉL A szombat reggeli ébredés kábulata a fürdőszoba-tükör előtt mindig a magány hideglelésévé változik. Ha kinéz az ablakon, a készülődés hetenként ismétlődő monotóniáját a még sötét lakótelep csak fokozza. Vaksin hunyorog a tükör fölött égő lámpa szemébe hasító fényétől, a hideg vizes csapot tétova mozdulatokkal keresi. Szájában az éjszaka ízeit elnyomja a fogkrém kamillás íze. Évek óta ez az íz teszi elviselhetővé reggeleit. Szétáradó aromája azokat az elmúlt reggeleket idézi fel, amikor testük paplan alá szorult melegéből megkívánták egymást, és ő gyorsan kilopódzott fogat mosni. Nyitott szájjal aludt és a Nő nem szerette a kiszikkadt nyál savanykás szagát. A Férfi furcsa módon mindig kellemesnek találta a Nő reggeli leheletét. Rúzs, púder, krém illata nélkül érezte leginkább emberinek az ölelését. A művíséget még a szerelem illataiban sem szereti. — A pokolba is! Újra ez a banális emlék. — A sütemény íze vagy a fogkrém aromája: egyre megy. — Hirtelen felnevet, mert meghallotta saját hangját. Magában beszél. Igen! Azelőtt a reggelek szeretkezéssel és meséléssel kezdődtek. Azelőtt.. . Hirtelen észbe kap: érzi, hogyha még néhány ilyen gondolat eszébe jut, dühös lesz, pedig a szombat a vidámság ideje. A Kisfiú eddig csak nevetni látta. A megállóban a reggeli autóbuszra várva mindig a járókelőket figyeli. Nézi arcukat, járásukat. Találgatja, ki jön éjjeli műszakból, ki a szeretőjétől, ki a péntek esti diszkóból. Ilyenkor kétségbeejtöen öregnek érzi magát: éjszaka nem tud dolgozni, mert alacsony a vérnyomása: nőt bő esztendeje nem ölelt; színházon kívül máshová nem járt; A Kisfiú arca általában először a buszon rajzolódik ki legélesebben lelki szemei előtt. Mindig akad szülő a többezres lakótelepen, aki valahová cipeli álmos gyerekét. Talán a nagymamá-’ hoz, talán az első turistabuszokra sietnek, amelyek a hegyekbe röpítik őket. Újra csak találgat, egészen a pályaudvarig így telik az idő. Közben egyre csak a Kisfiú jár az eszében. Beékelődik mindenkori gondolatai közé, s amikor másokról gondolkodik, akkor is lelkiismeret-furdalást és szomorúságot érez .. . Pedig valamikor szerették egymást. Vagy talán éppen ezért? A Férfi a pályaudvar pénztára előtt újra egy olvasmányélményével viaskodik. Gondolataiból csak akkor eszmél fel, amikor a két tenyérnyi kerek ablakon át kiszólnak: — Mi az? Miért nem kér? — Ijedtében elejti az előre kikészített aprópénzt. Amíg a pályaudvar csarnokának hólétől lucskos kövezetéről szedegeti az érméket, ketten is megelőzik, majd amikor sorra kerül, zavartan mondja: — A fiamhoz ... — Maga részeg? — Nem ... nem ... A vonaton alig utaznak, ezt látva hirtelen elmúlik a haragja. Az ablakon át látható végtelen tájat már ismeri. Unottan bámul ki a reggel ködös kékjébe. December, szombat, reggel. Kilenc óra van, amikor befut a vonat az állomásra. Szereti ezt az aprócska állomást, havas peronjával, füstös várótermével. A múltat, az emlékeit szereti benne. Ide mindig jó megérkezni, elmenni már annál kevésbé. „Már biztosan reggelizik", gondolja, miközben összébb húzza magán a kabátot. „Szánkózunk egyet a gát oldalában, annyira örült a Mikulásra kapott szánkónak". Lépteit most nem szaporázza, hiszen nem délután van, amikor a visszafelé induló vonatig csak két óra hossza van. Övék az egész délelőtt. A lakótelep blokkházai között gyerekek húzzák-vonják szánkóikat. A ház előtt is gyerekek hógolyóznak. Megnyomja a kapucsengőt és vár. A kaputelefonból recsegve hallatszik a Nő hangja: — Mindjárt megyünk. — Behúzódik a folyosóra. Bár ne tette volna! A lépcsőfeljáróban ott áll a szánkó. „Mintha kidobták volna." Egy ideig tétován nézi, majd elindul kifelé. Egyre türelmetlenebbül toporog a ház előtt. Néhány perc múlva a lépcsőházból hallatszó léptekre és kopogásra újra elindul befelé. A Kisfiú boldogan öleli át. Válla fölött a Nő arcát fürkészi. Nem kérdez semmit, hiszen látja, hogy egy újabb szánkót támaszt a lépcsőház falának. J[AVASZ Együtt futnak. A Kisfiú keze úgy szorítja az ujjait, mintha attól félne, hogy elrepül a tavaszi ég felhői felé. „Ez a szorítás fáj a legjobban. Nem, nem is ez, hanem az a pillanat, amikor megszűnik." Magában töpreng, miközben lihegve az utánuk sétáló Nőt figyeli. „Eljött. Pedig már lassan két hónapja kijelentette: Nem hajlandó egy idegen férfival sétálni. Mégis lejött." Gondolatai melegségét nézésében véli közvetíthetőnek. A Kisfiú visong, kezét rángatja. Örömét a féktelen szorításban próbálja mindig kifejezni. Kicsinyke ösztönéletének megnyilvánulásai ezek. A főutcát betölti a mutatványosok hangszóróiból recsegve áradó zene. Amikor odaérnek, a Kisfiúval már egyszerűen nem lehet bírni. Szeretne felülni a körhintára. Végül felültetik. Lassan elindul az apró autók, lovak, villamosok körbefutó sora. A Kisfiú az egyik autóból nézi őket, ahogy egymás mellett állnak és nevetnek rajta. A körhinta egyre gyorsabban forog, már majdnem teljes sebességgel, amikor feláll. A forgás miatt egy-egy másodpercre szem elöl tévesztik. A Férfi hirtelen feleszmél, a Nő sikolt, látva, hogy a Kisfiú sírva kilép az autóból. A Férfi hirtelen mozdulattal elkapja a körhinta külső oldalának merevítő vasát. A motor a hirtelen rántástól zúgni kezd, majd megáll. A tiziánvörös hajú mutatványos hölgy rikoltozik: — Hé, maga! Megörült ? Engedje el, mert megég a motor! — Érzi, hogy a szorítása lassan görccsé merevedik. Latja, hogy a Nö leveszi a körhinta padlójáról a síró Kisfiút. A Férfi úgy érzi, hogy ez a szorítás soha nem enged már ki. Miközben merev ujjait tornáztatja, a Nő már magához szorítja a Kisfiút. Ő felnéz és belehunyorog a tavaszi napfénybe. NYÁR Annyiszor érzi magát nevetségesnek, különösen amikor rájön, hogy a műviség elleni berzenkedései esetenként mesterkéltek. Olyankor úgy érzi, menekülnie kell, elbújni valahová, mert szemben találta magát roszszabbik énjével. Akár örülhetne is, hogy így ellenáll a kísértésnek, s már a belsejében megszülető csináltságot is észreveszi. Szereti a természetes embereket; a szeretetreméltóan tisztességeseket; a felháborodásukban is bölcseket; azokat, akik derűjüket úgy szórják a környezetükben élőkre, mint fényét a földre az az égitest, melynek sugaraitól izzadó homloka alatt ilyeneket gondol. Mellette a Kisfiú az egyre apróbb darabokra töredező sós pálcikákkal játszik. Néha-néha egy darabot az apja szájába nyom: — Nesze, nesze! Most enni kell, csak aztán alhatsz! — Hangsúlyozásában a Férfi felismeri a Nő beszédmodorának nyomatékait. Közben érzi, hogy a gyékény nyomja a vállát. A másik oldalára fordul. A Kisfiú hozzábújik, s a háta mögül mondja: — Apa, csíkos a hátad. Most te zebra vagy? — Nem, de ha'te is elalszol, álmodhatsz zebráról. — A Kisfiú szemébe hirtelen valami mélységes szomorúság települ. A Férfi nézi a kékesszürke szemet, lassan felismeri, hogy neki most zebrát kellene játszania. Zavarban van. A gyerek közben takaróként már magára teregette a nyirkos törülközőt. A Férfi hirtelen lakapja róla és rádobja a kékcsíkos trikóját. A kisfiú megnyugodva mondja: — Jé, zebra vagyok. Nézd, így alszik a zebra — s lehúnyja szempilláit. Kicsit még hunyorog, de mivel apja úgy helyezkedik el, hogy árnyéka a gyerek testére essen, elcsendesedik. „Te kis zebra". Gyors mozdulattal a füvön heverő folyóirat után nyúl. Eszébe jut, hogy a két írást, ami érdekelte, már elolvasta.- Dühösen a fűre dobja a hónapról-hónapra unalmasabb lapot. Először gondolta, hogy kár a hat koronáért. Ha még együtt élnének, örömmel lemondaná a Nő kedvéért a lapot, amiért annyit porolt vele a sok megrendelt folyóiratért. „Ha őszintén meggondolom, nem is tenném meg. Az előbb csak azért jutott eszembe, mert gondolatban kedveskedni akartam neki. Neki, aki most sincs velünk." Elbizonytalanodva könyököl fel. Eszébe jut, hogy az előbb még árnyéka védte a Kisfiút az égető napsugaraktól. Újra felemelkedik, s a gyerek haját nézi. amely szőkeségével oly valószerűtlenül selymesnek tűnik. Aztán hirtelen lehajol és beleszagol aprócska tenyerébe. A víz, a napfény és a bámuló bőr illatának keveréke mintha elhódítaná. így alszik el. _______ŐSZ Délutánonként álmodni szokott. Álmában néha otthoni tájakon jár, amelyek füstszerü, szürke ködbe burkolóztak. Mintha száraz gallyakat és avart égetnének, s annak füstje árasztaná el a mezőt. Ezek az álmai így hozzák vissza a gyerekkorát, mint tavasszal a dunai szelek a felszántott csallóközi földek illatát. Ilyenkor mindig haza kell mennie. Őseitől örökölt ösztön éledhet fel sejtjeiben, hiszen apja is jószerivel csak meglett férfiként hagyott fel a paraszti munkával. Évek óta szerette volna megfejteni ezt a titkot. Ősszel a szülői ház kertjében sokszor elnézte apját, aki az ásónyom fölé hajolva ujjai között szétmorzsolja a rögöket, s néha egy-egy maroknyi földet orra elé tart. így bűvöli, szereti, tiszteli. Ezt a termékenység-rifust látva mindig a kisfiúra gondol. Ezek az otthoniét legkeserűbb pillanatai: a nagyapa két éve nem látta az unokáját. A Férfi sejtjeiben már nemcsak a szülőföld és az ösök keltette nyugtalanság lobog, olykor-olykor a folytonosság féltése is nyugtalanítja. Tudja, hogy a folytonosság adja a bizonyosságot nagyapának, apának, unokának. „De kinek jó ez, ami most van?" Ezt kérdezte talán már ezredszer, s csak úgy, vádlón is önmagától. Ami-
