Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-18 / 51-52. szám

KÉPES GÉZA

Igen de

barát?

igen

de

nem ér rá —

szerető?

igen

de

nem ér rá —

kártyapartner?

sakkpartner?

sétapartner?

igen

igen

igen

de

nem ér rá

más-más

irányban

loholunk

pedig

mehetnénk

lassan

kézenfogva

együtt

bomlásnak

indult

az emberiség: a sort mi kezdjük s talán be is mi

fejezzük —

barátodnak

telefonálj

még

ma:

lehet

hogy

a vonal

holnap

már néma.

CS34]

A konyha áporodott levegőjéből siirü keményítőszag próbálkozott kitömi. Előbb az ablaküvegnek csapódott, s maszatos párát hagyott maga után, majd fölgomolygott a mennyezetre, ott felhozott nyugtalanul. Eltökélten, fehéren tűrtek a falak, mozdíthatatlanul — sok parányi csermely vize lopakodott alá a rájuk száradt mészréteg göcsörtös, egyenetlen szemcséit kerülgetve.

Az asszony ajtót nyitott.

Hűvös, áttetsző, halványszürke páravonulat húzott át a küszöb felett, végeláthatatlan tartalékból kígyózott elő. mind magasabbra emelkedett. A szellőzetlenség nehéz szagát a tetőgerendáknak szorította, hogy azután az ajtó felé terelgesse módszeresen, ívesen görbedve. akár a puhatestű, hátborzongatóan idegen tengeri virágok.

Az asszony önfeledten bámulta a kétféle páratömeg birkózását, az elhasznált megveretését. s mert lépteket hallott az udvar felől, sietve csukta be az ajtót. A tűzhely elé guggolt hirtelen, s egy nagy tüsköt a gazdagon izzó parázsrétegre dobott. Arcát odatartotta a forró. piros-arany sugárzásnak, az pedig ontotta rá a hőt, szemeit szurkába évődve. játékosan, s az asszony úgy érezte, eljövendő nedvességüket is kiszárította, magába szippantotta az irgalmas forróság.

A léptek hangja felerősödött. Ő nehézkesen állt fel. Hetek óta egyre erőteljesebb nyilalásokkat kínlódó, meddő ölét a nyitott tűzhely ajtaja elé duzmasztotta, s hogy kötője már-már pörkölődni kezdett, odafordult az asztalhoz. Igazgatta rajta a tányérokat egy álltó helyében. hogy csípői a most éledő lángok játékát egy ideig takargathassák, titkolhassák még az ember elől.

A bakancsok megtorpantak odakint, egyhelyben csoszogtak, egymáshoz verődtek. Forgolódva kenődtek a lábtörlőhöz, akár nadrágszíjhoz az élesedő borotva kése — azután bejött az ember. Szimatolt egy kicsit, majd rissz-rossz bársonykabátját lekanyarította korán hajlásnak induló hátáról, s hogy a vedlett kucsmát is a székre dobta, deresedé haját a szokott rendbe simogatta vissza féltenyérrel, ráérős mozdulatokkal.

— No — mondta elégedetten, s a mosdótálra pillantott. Némi töprengés után odalépett, s tesséklássék belemártotta kezeit. Akkurátusán meg is törölgette őket, s a kendőt szépen elteregette a fakó székháton.

— Készen vagy? — kérdezte.

Az asszony elevenen nézte őt, minden rezzenését gonddal ügyelte, éhes macskaszeme sárgán fénylett.

— Készen.

Az rácsodálkozott.

— Hát akkor?

Az asszony nehézkesen mozdult. Itthon eszkábált. kerek falapra helyezte a forró lábost, és a sütőből kapkodó ujjakkal ügyeskedte elő a lüles-zománcos tálba fölpúpozott metéltet. Most már csak a tárgyakat vigyázta, a másik kutató tekintetét magán tudta látatlanul is.

Az ember mozdulatai megszakadtak, amint éppen asztalhoz ülni készült.

— Csak így? Pőrén? — hitetlenkedett, s a tésztával teli tálat nézegette kedvetlenül.

— Csak. — S leült.

— Túród is, tejfölöd is van — mondta az ember bátortalanul, s még mindig állt. — Tudhatnád, hogy én ...

— Tudom — mondta az asszony keményen. s levette a lábos födelét. — Huszonnégy év alatt kitanulhattam a gusztusod. Hanem . . . énnekem csupaszon jobb. Mindig is így szerettem volna. — Elhallgatott, várt néhány másodpercet. s engedékenyebben szólott még: — A túró elveszi a hal ízét. no. Azért.

Az ember döbbenetében huppant le a székre, igyekezett felesége tekintetét elkapni, de az

állhatatosan igazgatta a kanalat — a kismerőt. meg a nagyméret — mindkét nyelet az ura felé irányozta.

— Ne kéresd magad.

Az ember kelletlenül szedett a metéltből, s a gubancosán egymáshoz tapadt, mezítelen szálakat bontogatta ügyetlenül. Szeme sarkából a tűzhely nyitott ajtajára pillantott, s mint az elröppenő madár szárnya érinti a vízfelületet, tekintete lopva az asszony sápadt arcát is megjárta, hogy újra a metéltre feledkezzék.

— Ha tejföl van rajta, nem ragad — magyarázkodott.

— Úgy félj. megfulsz belé — mondta az asszony ellenségesen, majd barátságosabbra igazította a hangját: — A forró lében mindjárt szétugranak a nyüvesek — s magának már merte is a sötéten gőzölgő hallevest.

A másik mit se szólt, kanalával a fejeket kereste., s ráültette őket szemközt magával a tésztakupacra. Az asszony csak a lecsonkolt fejtöveket látta, a hús a piros paprika megtapadt rétege alól is kifehéredett. egyetlen csontmagocska köré lüremkedett puhán, hullámosmagosan. akár a rózsa.

Az ember csak most szedett a léből ráérősen. mozdulatlan arccal meredt a nagymerőre. Mindössze megtágult orreimpái árulkodtak valamiről — haragról-e. éhségről-e? honnan tudni azt pontosan!

Belehörpölt a lébe, s máris fintorgott:

— Túró-tejföl nélkül nem az igazi, hiába.

Az asszony kanala fémesen csörrent.

— Hozhatok a kantorából, tégy a magadéba.

Az embert elöntötte az indulat.

— Bolond vagy te? Ebbe, itt?

— Ha nincs máshova — vont vállat az asszony, s láthatóan nagy nyugalommal kanalazott tovább.

Az ember iszonyatosat nyelt, ujjai közé fogta a fejet, tövét megszopogatta. Friss, rózsaszín ínye odavillogott az asztal fölfelére, amint fogai belemélyedtek a húsba.

Az asszony végigséláltalta nyelvét szájüregében. incgmegtapintva Ínyén a foghíjakat. Nekem is foltoztatni kéne — gondolta — legalább foltoztatni. Milyen vígan eszik. ni. Milyen fiatalosan.

A másik a fej lapos lemezeivel bajmolódott. A nagy hőségben egy-kettőre megszáradtak azok. s fénylettek, akár az ezüstpénzek. Az agyvelőhöz most már könnyűszerrel odaférkőzhetett, ki is szopta annak rendje-módja szerint. S amint fölnézett csak úgy. minden leskelődő szándék nélkül, éppen elkapta az asszony gyűlölködő pillantását. Egy villanásra megjárta fejét a gondolat, hogy tán rosszabbul érezheti magát máris, vagy éppen sejt valamit. Az igazat. Az asszonyokkal sose tudni. . . megérzik azok a nagy bajt jóelőre. De a konok, megint szigorúvá zárkózó arc láttán maga is megkeményedett.

— A Maristok mégse írt — mondta rosszféle mosolygással. Csak úgy kicsúszott a száján a kötekedő megjegyzés, szinte akaratlanul, maga se tudta, voltaképpen miért így, s miért éppen most. De okát nem kutatta, várt.

Az asszony nem válaszolt. Sovány kézfeje megtapadt a nagymerő nyelén, vastag, szép szelet húst halászott elő a lábosból.

— Nem. biza — hagyta helyben az ura megállapítását kicsit később, a szálkákkal bíbelődve. — De én se — tette hozzá, s szembenézett a másikkal nyíltan, ellenségesen.

— Tavaly írtál... csak ő nem. Ő még újévre se — mondta az ember a magáét kíméletlenül, s kedveszegetten járatta meg tekintetét a maradék ételen.

Istentelen hőség áradt a tűzhely felől most már. a sütő nyitott ajtaja is egyre dühödtebben lihegett — a szétrobbanásig. A tuskó fekete közepe jó öklömnyi volt még — lassan égett.

lángja inkább csak sziszegett, a nyitott ajtó miatt ellobogni képtelenül izzott.

— Se karácsonyra se újévre — hajtogatta az ember. — Te meg futottál az üdvözlettel a postára, mint a jóbolond.

Homlokát most már vastagon ülte meg a verejték: maga se tudta, a dühtől-e inkább, vagy a forróságtól. Mert olyan némber nem született még erre a világra, akit akarata ellenére méregbe gurítson a férfiember, bármiféle szándékkal, hasztalan erőlködik. Ül az is a szerencsétlen, akár a bálvány. Mint akit odapottyantottak a sántika-konyhaszékre. bábnak, azután belül meg semmi. Pedig dehogy sincsen! Csak éppen ki kéne ugratni belőle, mint a szöcskét, ha két tenyere barlangjába kerítette az ember.

— Meglehet, az idén válaszolt volna — mondta nagysokára az asszony.

— Azért sürgetted a levélszekrényt, ugye? A kisajtóra. Merthogy üdvözletei vártál, azért.

Az asszony vállat vont.

— Azért! Azért, mert a postás be se jön már. Az állatok végett. A szét potyogta tolt piszkuk végett. Az újság meg ugyancsak elázik napról napra.

Az ura elmosolyodott.

— Nem érdekel az újság téged. Lidi.

Az asszony hallgatott.

— Majd ha valamelyik gyerekéi idehoztuk volna, írna — mondta az ember. — Akkor írna a Maristok.

Az asszony némán, konok lassúsággal evett.

— Te nem is bánnád talán — makacskodott.

— Elférne éppen — mondta az asszony, de nem nézeti föl. — Egyszem gyerek... a fene-nagy nyüzsgéstől. . . talán elfért volna — sóhajtott keserűen.

RAFFAI SAROLTA

Az ember úgy pislantott körül, mint akit bekerítettek, aztán kibúvó meg sehol. Durván dobni hát le a kanalát, az megcsúszott a síkos viaszosvásznon, s a tál zománcos falának ütközött. Ott elnyugodott szépen. Az emberben meg tótágast állt már az indulat, de sziszegőre cirkalmazta a hangját:

— El, az. Elférne. Te meg bolondot csinálnál magadból, mint ez a tanár itt, a szomszédságban. Cipelnéd, meg dugdosnád a fenyői pincétől-padlásig . . . igaz e?

— Szagáért is megérné — mondta az aszs/ony, s arca hideg-sápadt maradt, hasztalan reménykedett a másik. — Eltartana vagy két hétig az a jó fenyőszag az első szobában. A hidegben. Két hétig bizonyosan .. . talán még tovább is.

— Közel a város széle . . . szaglászhatsz a határban, ha éppen ahhoz van kedved — somolygott az ember.

Most az asszony is letette a kanalat, csakhogy ő finoman, s a hangja szelíden fuvolázott.

— Hiába acsarogsz. András: Gyűjtögessél csak, te András. Taposd a trágyát, András. Cipekedjél a görbe hátadon . . . mindig segítség nélkül . . . cipekedjél ezután is. Magadban. Ne engedjél nekem se rádiót, se televíziót venni. A végén minden az övék lesz úgyis .. . Gyűjtögessél, András — ismételgette nehéz lélegzéssel — gyűjtögessél csak. A boldog örökösöknek. így szoktad mondogatni... Gyűjtögessél.

Végül maga is megijedt vigyázatosan kordában tartott, lassan mégis átizzó hangjától, s amint ura vizslató tekintetét magán érezte, zavartan nyúlt kontya kicsi bogát kitapintani.