Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-12-18 / 51-52. szám

unokái kíséretében meglátjuk az ünnepeltet, Tóth Júliát, egy törékeny, kicsi asszonyt, a falu egykori szegény, nincstelen harangozójának özvegyét. Júlia néni még sohasem látott ennyi fényt, virágot, és még sohasem érzett egyszerre ennyi szeretetet, megbecsülést. Megismételhetetlen pillanatok ezek, amelyeket senki nem felejt el, aki részese lehet Tóth néni örömének, aki láthatja meghatottságtól pergő könnyeit. Elnézem zsebkendőt gyömöszölő, kidolgozott ujjait, az arcát, amely még megközelítően sem árulja el korát, nehéz múltját. És észreveszem, hogyan enged fel, oszlik el izgalma, amikor ükunokája, dédunokái sorakoznak elé, hogy hálájukat, szeretetüket dalban, versben mondják el nagyanyónak.

mikor a hnb elnöke megszólal, Tóth néni szeme ismét

A könnybe lábad. Tekintetét egy pontra szegezi és így marad mindvégig, amíg a köszöntő tart. Nem néz a beszélőre, nem akarja nehezíteni helyzetét, tudja, érzi, hogy az elnök ma élete legnehezebb feladatára vállalkozott. Ennek a keménykötésü férfinak most keveset jelent a gyakorlat. Meg-megremeg a hangja, küszködik a szavakkal. Az emlékek mély sebeket tépnek fel benne, amelyek magával ragadják és visszaviszik a gyerekkorba, temetésekre, korai árvaságába. Az is eszébe jut, hogy ott, a temetőben a nagymama szorosan megfogta a kezét, és ő még ma is érzi biztató, meleg tenyerét.

„Ajkáról nem fogyott el a jó szó, kezéből a simogatás. Olyan édesanya ő, aki mindig másoknak és másokért élt, aki az élethez is félve nyúlt, hogy nekünk több maradjon. Egész életében csak adott, de magára sohasem gondolt" — mondja az elnök és a húszperces köszöntő tartalmából kibontakozik Tóth néni csodálatra és tiszteletre méltó élete.

ereg a műsor, a nőszervezet menyecskekórusa öröm-Pteli, vidám perceket varázsol a szivekbe. Pattogó csárdásra ropják a táncot, nótájukat azok is hallgatják, akik nem fértek el a teremben, kint szoronganak a folyosón vagy az udvaron. A közel ezer lakosú falunak rég kicsinek bizonyult a múltból rájuk hagyott öreg épület.

A menyecskéket a pionírok énekkara váltja fel, majd a népviseletbe öltözött iskoláslánykák tánccsoportja lép a színre. Sikert aratnak a szereplők. Jó munkát végeztek a pedagógusok, nevelök, és mindenki, aki a püt-tel karöltve részt vállalt a kedves ünnepség megrendezéséből.

Erre gondolok, amíg a levonuló gyerekeket nézem, de nem sokáig, mert ami most történik, azt mindenki látni akarja. Az ünnepség alatt egy egész asztalt elfoglaló virágkosár „várakozott" átadásra. Tartalma száz szál gyönyörű vörös szegfű, a hnb ajándéka. És megindul a népvándorlás, a püt jókívánságai után az efsz képviselője hatalmas ajándékkosárral gratulál Tóth néninek, aki ugyan soha nem dolgozott a szövetkezetben, de népes családjának tagjai túlnyomórészt a szövetkezet megbecsült dolgozói. Ajándékok, virágok, jókívánságok, a nöszövetség és a Vöröskereszt képviselőitől, rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől.

Alkonyodik, amikor utolsóként kilépünk a teremből. Az autókaraván már elindult Tóth nénivel és családjával, a

megüresedett udvaron szendvicset majszolnak a gyerekek Így szokás ez Kétyen, ki tudja mióta. A hangszórón ajándék műsort közvetítenek a község köztiszteletben álló, százesztendős lakosának. Nyálkás eső szemerkél, de az emberek csoportokban álldogálnak, beszélgetnek az utcán, a kapukban. Ünnepnap ez a faluban.

óth néni a megszokott helyén ül, arcán nyoma sincs a fáradtságnak. A szomszéd szobában már összegyűltek a vendégek. — Csak a legközelebbi hozzátartozók vannak itt — mondja Peszeki Lajosné, a ház asszonya, az ünnepelt leánya. — Mert ha mindannyian összejönnének, három ilyen ház is kicsi lenne nekünk.

— Jöjjön ide mellém, kedves, olyan messziről idefáradt — szól Tóth néni — és máris hozzáteszi — én ugyan nem tudom, merre van a főváros, de azt mondják, hogy messze. Itt születtem, kevés helyen fordultam meg az életben ... A legmesszebb Miskolcon voltam ... A huszonnyolc éves fiam temetésén. Elvitte a vesebaj. Sok bánat ért engem. Gyerekeket, unokákat temettem el fiatalon, mert igencsak pusztított a betegség. Örökös gyászban éltem . . . Ma sem tudom elfelejteni egyiket sem. A nyolc gyermekemből már csak három él.

Júlia néni még nem volt férjnél, amikor fiatalasszony testvére hirtelen meghalt. Négy kis árvája maradt. Juliska, a legkisebb csak három hónapos volt.

— A gyerekeknek édesanya kellett, és én férjhez mentem Tóth Andráshoz. Amikor az első világháború kitört, elvitték az uramat. Hat gyerekkel maradtam itt kenyér, pénz nélkül. A gazdáknál alkalmi munkát vállaltam. Mindenfélét, ami jött. Férfimunkát is; élelemért, szalonnáért, lisztért... Tehén nélkül abban az időben sokat nyomorgott a szegényember, főleg a gyerekek nélkülöztek. Sándor fiam olyan gyenge kisgyerek volt, hogy mindenki azt mondta: nem marad életben. Megsajnált a szomszédasszonyom, Bényiné. Egy évig minden nap egy liter tejet adott ingyen Sándornak. Fel is cseperedett. .. Juliskát meg Bohák Eszter etette. Szomszédok voltunk, ö még ma is él, az unokái néha elhozzák ide autóval... Akkor a szegénység jobban összetartotta az embereket. Egymással voltunk jól, ki így, ki úgy segített a másiknak. A keserves négy esztendőt így vészeltük át.

A férje szerencsésen élte túl a háborút. Hazaérkezése után nemsokára megkapta a harangozói állást. Nem sok pénzt hozott a házhoz, de több volt a semminél. Aztán meg a harangozónak egy kis darabka föld is járt, és ez már sokat jelentett abban az időben. Disznót, aprójószágot tarthattak. Kellett is, mert 1919-ben megszületett a hetedik gyerek, Erzsiké, aztán Sándor, és a nyolc gyereknek enni kellett.

Állásban is voltam; tizenhat évig takarítottam az iskolát. A gazdáknál kemencét tapasztottam. Férfinak is nehéz munka volt. Az egyik tavaszon állapotosán tizenegy kemencét tapasztottam ki . .. Amikor összekuporgattunk egy kis pénzt, tehenet vettünk; később egy kis földecskére is tellett.

Erzsébet lánya mellettünk ül, könnyezve hallgatja az édesanyját.

— Annyit batyuzott életében, hogy tönkrement a háta. Ma

már csak kétrét görnyedve jár, de úgy is csak fogódzkodva boldogul. A patakon mosott, de úgy megrakta a puttonyt ruhával, hogy majd a földig nyomta.

Két gyermeke négy árváját úgy nevelte fel, mint az édes gyerekeit. Azt mondják, az egész életét a családjának szentelte, értük és csak nekik élt.

— Mikor járt utoljára mulatságban?

— Lánykoromban, aztán már sohasem. Pedig azelőtt szerettem a táncot, a vígságot.

A beszélgetés egy időre megszakad. Huszonegy éves szép szál fiatalember áll előttünk. Lekuporodik az ünnepelt elé, de még így is jóval magasabb Tóth néninél. A kezében virágcsokor, hóna alatt ajándék. Gyöngéden magához öleli a dédanyját, úgy mondja neki:

— Dédike, én is minden jót kívánok. Az ünnepség előtt nem tudtam eljönni, mert egy kicsit későn végeztem a munkával. De az ünnepségről nem késtem el. Nagyon szép volt.

Tóth néni tekintetével addig kíséri Ferit, amíg el nem vegyül a vendégek sokaságában.

— Ilyen szép, erős, egészséges dédunokáim vannak. Ők már jó világban nevelkedtek. Nem nélkülöztek, nem gond, hogy hol keresik meg a kenyerüket ... Az asszonyok még kapálni is autóval járnakl

— Három gyermeke, nyolc unokája, kilenc dédunokája, két ükunokája él és mind Kétyen. Azt mondja, náluk sohasem üres a ház. Hogyan is mondta az elnök-unoka? „Mindig a családjának és a családjáért élt." S hogy népes családjának tagjai hogyan igyekeznek törleszteni az adósságot, azt alkalmunk van látni, hallani, tapasztalni. S talán ennek is köszönhető, hogy Júlia néni szellemi frissesége, emlékezőtehetsége, a mai élet iránt való érdeklődése szinte csodálatba ejti az embert.

Azt hiszem, mindenkit érdekel egy százesztendős ember életmódja. Tóth néni reggel nyolc órakor kel fel az ágyból. A reggeli egy bögre tejeskávé, amibe kenyeret aprít. A délelőttöt a lányával tölti a konyhában. Azt ebédel, amit főznek. Sohasem válogat az ételben. A sült kacsa- vagy libahús után megiszik fél pohár bort, de a legkedvesebb étele a ludaskása. Amióta keveset mozog, keveset eszik. Este már nem vesz ételt magához, de ha ritkán előfordul, hogy megszomjazik, iszik egy pohár tejet. Ebéd után nem alszik, csak pihen egy-két órát. Este már nem nézi a tévét, mert könnyezik a szeme. Éjjel három óra alvás kielégíti.

Gyógyszert sohasem szedett. Nem is volt rá szüksége, nem betegeskedik. Az egészségügyi gondozónak kevés dolga akad, ha meglátogatja. Tóth néni kitűnően hall, szemüveg nélkül írta be a nevét a hnb emlékkönyvébe.

— Világéletemben türelmes ember voltam. Soha haragosom nem volt, a jó szóval mindig messzebbre jutottam. Tizenkét gyereket neveltem fel, de soha kezet nem emeltem rájuk és sohasem ért szégyen miattuk. Sokat dolgoztam és azt vallom: a munka nem árt! Aki tétlenül él, hamar megöregszik.

CHjE

NAGY LÁSZLÓ felvételei