Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-24 / 48. szám
48. számunk riportja H. ZSEBIK SAROLTA Mi fő a fazékban? A kérdés lehet jelképes, de ugyanúgy valóságos is. Hogy melyik értelemben beszélünk majd róla? Mindkettőben. Mert ma már senkinek sem lehet közömbös, mi kerül a fezékba, s az sem: mennyi és mennyiért. Ezek a kérdések egyre gyakrabban merülnek fel, és egyre nagyobb teret kapnak. Nemcsak a termelők körében, hanem a fogyasztók — és természetesen —, a háziasszonyok között is. Amikor benyitunk a teli éléskamrába, s mindegy, mihez nyúlunk, mert mindenből van elég, nem kell sokat gondolkoznunk, mit tegyünk a fazékba. De amikor kifogy a készlet és jól tudjuk, támogatást sehonnan sem várhatunk, jól meg kell gondolnunk, miből és mennyit vegyünk, hogy mára is elég legyen, és holnapra is maradjon. Így van ez kicsiben — családi méretben —, de éppen ilyen a helyzet, ha az üzemeket, a szövetkezeteket, vagy akár az egész országot nézzük. Mindnyájan jól tudjuk: igényeink megnőttek. Például 1970-ben egy lakos átlag 72 kilogramm húst fogyasztott, tavaly már 85,6 kilogrammot. Ezt a többletfogyasztást elő kellett állítani, noha a gabonanemüek és a takarmány termelésének üteme nem volt arányos a hústermeléssel. A gyorsan fejlődő állattenyésztés részben a takarmány behozatalán alapult. Amíg volt honnan és miért megvásárolni a drága takarmányt, nem nagyon jutott eszébe sem a termelőnek, sem a fogyasztónak, hogy addig kellene takarékoskodni, amíg van mivel . . . Mert ha kifogynak a tartalékok, már késő erre gondolni. A XVI. pártkongresszus érthetően leszögezte: „Egyre nehezebb és deviza igényesebb lesz a mezőgazdasági termékek és az élelmiszer behozatala. Nem haladhatunk hát a behozatal növelésének útján, hanem határozott erőfeszítéseket kell tenni saját termelésünk fejlesztésére." Azt ma már mindnyájan tudjuk, hogy az élelmiszer a világban egyre fontosabb gazdasági és politikai eszközzé válik. Nem támaszkodhatunk arra, hogy külföldön vásároljuk a takarmányt, vagy akár az élelmiszernek egy részét is. Minden erőnkkel és lehetőségünkkel arra kell törekednünk, hogy hazánk lakosságának élelmezését saját termelésünkből valósítsuk meg, s ezt nem elég csak elfogadni, hangoztatni, hanem tennünk is kell érte .. . Ennek megértése nem mindenütt és mindenkinél egyforma. A háziasszonyok közt is van olyan,' aki természeténél fogva „spórolós", ésszerűen osztja be a meglévőt, de akad NŐ olyan is, akinek a hűtőszekrényéből romlott hús, szalámi kerül a kukába. Van, aki megérti és a maga kis hozzájárulásával segíti a társadalom gazdasági problémáinak megoldását, de vannak, akik csak az egyéni érdekeket tartják szem előtt, mondván: én megengedhetem magamnak, kinek mi köze hozzá, mire költőm a pénzem .. . És így van ez egy fokkal „feljebb" is. Vannak gazdaságok, amelyeknek vezetői elengedik fülük mellett a takarékossági javaslatokat, miért törnék a fejüket a tartalékok feltárásán, ha az állam úgy is biztosítja a takarmányt a hústermeléshez?! De ennek már vége. S aki erre csak most jött rá, az eléggé előnytelen helyzetbe került. A dunaszerdahelyi (Dun. Streda) szövetkezet vezetősége ezen a téren előrelátó volt. Jó gazda módjára gondolkoztak már évekkel korábban is. Napirendre került: hogyan lehetne a sertéshúst kevesebb szemestakarmányból előállítani? Az vitathatatlan, hogy a sertések növekedéséhez és súlygyarapodásához meg kell adni a szükséges tápanyagmennyiséget. De vitatható, melyik takarmány biztosítja ezt. Csupán a szemestermény? Hogyan lehetne hasonló tápanyagösszetételt elérni olcsóbban, vagy ugyanezen az áron, de a szemesterménynél kevésbé fontos nyersanyagból? Kérdések, amelyek megválaszolására nemcsak szakemberekre volt szükség, hanem egy csomó jó ötletre, és még ennél is több akaratra. Szerencsére, a szövetkezetben ezekből sincs hiány. Négy évvel ezelőtt indult „útjára" egy gondolat, amelynek ma kézzelfogható és konkrétan kimutatható eredményei vannak. — Elhatároztuk, hogy takarmányozás céljára próbáljuk kihasználni a környékünkön lévő mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzemek hulladékait — kezdi a beszélgetést Piver Dezső, a szövetkezet elnöke. — Némi tapasztalatunk már volt, mert a hatvanas évek derekán kísérleteztünk vele, de akkor nem tudtunk megbirkózni a szigorú higiéniai és állategészségügyi előírásokkal. Nem találtunk olyan technológiát, amely kizárta volna a manuális munkát, e nélkül pedig lehetetlen volt a követelményeknek eleget tenni. Akkor nem törték a fejüket, mert nem volt rá olyan égető szükség, mint ma. 1978-ban azonban újból terítékre került a kérdés. Kafilériából kiselejtezett berendezéseket vásároltak, és saját ötletük alapján felújították, átalakították őket. A valamikori takarmánysavanyitó JSSH <r BSMI 1. Egy jó ötlet és a (ekálKbcsi hozzás« 2. A berendezések I« de ezt Szedték Jó 3. A két „szakács", S Rohal József mé rtieg a felmerülő f 4. A száraz, penésze nosítják.
