Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-11-24 / 48. szám

En hiszek a házasságban

BEMUTATJUK ELENA PAZITNÁ PSZICHOLÓGUST

Szépen berendezett, tágas helyiségben találkozunk a Komáromi (Komárno) Járási Nemzeti Bizottság házassági tanácsadójában. Elena Paíitná törékeny termete szinte eltűnik az öblös karosszékben. Csak a könyvszekrény sorakozó kötetei jelzik, milyen szerteágazó témakört kell ahhoz ismernie, hogy egy-egy döntés megszülessen.

— Döntés éppen nem születik — igazit ki —, mert a tanácsadás legfontosabb feladata, hogy a felmerült problémákat a lehető legszélesebb összefüggéseiben elemezzük, s a döntés a házastársakban érlelődjön meg. És persze nem elég egyszer szembenézni a tényekkel. Rendszerint többszöri találkozás után jutok el odáig, hogy a két ember sorsát elfogultság nélkül, egyforma súllyal mérlegeljem. Kezdettől tisztában vagyok vele, hogy nemcsak a lényeg megfogalmazása, kimondása nagy felelősség, hanem minden reagálásom, minden valamit célzó kérdésem, az együttműködés a tanácsadó többi tagjával, sőt sok esetben még egy-egy arckifejezésem, kézmozdulatom is közelebb hozza vagy eltávolíthatja a panaszost. A jó pszichológus keveset beszél. Inkább csak irányítja a férj és feleség vitáját. Arra ösztönzi őket, hogy őszintén és a legmélyebben tárják fel egymás előtt gondjaikat, kételyeiket, megválaszolatlan kérdéseiket, elégedetlenségüket. Nem Ígérjük, hogy itt mindent megoldunk. Azt sem, hogy a válás ellen leszünk, és azt sem, hogy kimondjuk: melyik fél alkalmatlan az együttélésre. Csak azt ígérjük, hogy próbálunk segíteni mindkettőjüknek és

a gyermekeknek: olyan megoldást keresünk, amely mindegyiküknek a legjobb, a lehető legnagyobb mértékben visszaadja a személyiségük érvényesüléséhez szükséges feltételeket.

— Mindenféle munkának egyik fő rúgója a sikerélmény. Mit tart sikernek a pszichológus, aki többnyire csak panaszt, elégedetlenséget, kétségbeesést hall munkája során?

— Siker? Sikerélmény? Hát ez tényleg bennünk van

— keresi a megfelelő szavakat beszélgető partnerem, és a nagy fotelt, a tágas termet szinte már szűknek érzem gondolatai mederben tartásához. A törékeny termetből fokozatosan és egyenletesen sugárzik valamiféle őszinteségre ösztönző erő, valami olyasmi, ami azt sugallja, csak mondjam ki bátran, amit gondolok, amit érzek ...

— A siker ebben a hivatásban nem egynemű. Tudom, hogy sok a válás. Nálunk is, szerte a világon is. Nyugati szociológusok, pszichológusok a házasság válságát hangoztatják egyre nyíltabban. Én azonban- azok mellé állok, akik hisznek a házasságban. Szocialista életmódunknak mindenképpen ez az együttélési forma felel meg a legjobban. Mégsem mondom, hogy siker csak az, hogy a házasságot sikerül mindenáron egybetartani. Az a „mindenáron" ugyanis gyakran sokkal több, mint amit előre fel tudunk mérni. Hozzánk rendszerint olyan házastársak jönnek (önként, a bíróság vagy a gyermekvédelmi osztály tanácsára), akiknél az együttélés már sok csorbát szenvedett. Sok esetben inkább a válás számít sikernek, amikor az egyik, vagy mindkét fél megszabadul a személyiségét elnyomó rossz köteléktől. A gyerekek meg a rossz példától.

— A gyerekekről, a példaképről esett szó .. . Hogyan őrzi emlékezetében szülei házasságát?

Homloka mély redökbe fut, fejét kezével támasztja meg, időbe telik, amíg szavakba önti emlékeit.

— Én a szüleimmel igen jó viszonyban voltam. Anyám érzelmeivel tudott rám hatni, serdülőkori érzelmi viharaimat ezért vele éreztettem. Kis kitörések: miért ide menjek és ne máshová, miért ezt a blúzt vegyem fel és nem a másikat, mit akarok, mit nem akarok ... Apám egyetlen lényegre ügyelt: hogy tanuljak. Bár ez számomra sosem volt teher, mégis neki köszönhetem, hogy megtanultam minden jelenségnek a „miért"-jét keresni. Nagyon következetesen és igazi példamutatással tanított a könyv szeretetére, tiszteletére. S főleg a kitartásra. 1966-ban az érsekújvári (Nővé Zámky) egészségügyi középiskolában érettségiztem, gyermeknövér lettem. Jelentkeztem főiskolára, Prágába, nem vettek fel. Komáromban egy csecsemöintézetben helyezkedtem el, érdekelt a munkám, rövidesen nevelő nővér lettem. Itt kerültem közel a lélektan bonyolult, de gyönyörű témaköreihez. S bár korábban nyelveket szerettem volna tanulni, meg a régészet is komolyan vonzott, egyre inkább hatalmába kerültem ennek a tudománynak. Szerencsém volt. 1967 őszén nyílt a Bratislavai Komensky Egyetemen először gyógypedagógiai szak. Jelentkeztem, felvettek, szüleim meg továbbra is vállalták a költségeimet. Hetvenkettőben végeztem, éppen abban az időben, amikor itt, Komáromban országos viszonylatban elsőként merült fel a gondolat, egy házassági tanácsadó létrehozása. Két évet még egy pszichológiai tanácsadóban dolgoztam — micsoda tapasztalatgyűjtés! —, aztán elfoglalhattam ezt a helyet.

Lány volt még, fiatal, friss diplomával, kevés élettapasztalattal . . . Tíz, húsz éve tartó, gondokkal terhes házasságok elemzése, zsákutcába jutott emberek segítése várta .. .

— Hogy nem féltem-e? — előz meg türelmetlenül, és a mély redők most tűnnek el először homlokáról, először látom levetkőzni korával dacoló komolyságát. — Az igaz. hogy sokan le akartak erről a vállalkozásról beszélni. „Nincs semmi tapasztalatod" — érveltek. És talán éppen ez ragadott meg. A házassági tanácsadó nem pletykahely, ahol összehasonlítjuk egyik házasságot a másikkal, egyik embert a másikkal. Nem indulhatok ki a saját tapasztalatomból. Csakis a két ember személyiségéből, jellembeli tulajdonságaiból, elképzeléseiből, érdekeikből. Azt persze be kell vallanom, hogy a saját házasságom, az én problémáim, a gyermekeim nevelése mégiscsak egyfajta viszonyítási alap . ..

— A házassági tanácsadó ismert és elismert pszichológusának is vannak gondjai a családi életben?

— Persze hogy vannak — válaszolja kendőzés nélkül, szinte aláhúzva nyílt, őszinte jellemét. — A férjem a gyermekvédelmi osztály dolgozója. Sok közös vonás van a munkánkban, de a „foglalkozási ártalom" néha előjön otthon, a saját családom körében. Pedig két gyermekemnek szeretnék legalább olyan jó házassági példával szolgálni, mint amilyet én kaptam szüleimtől. Tisztelem a nagy pedagógusok, pszichológusok elveit, mégis azt mondom, a család nevelői szerepe semmivel sem hozható egy szintre. Főleg az érzelmi telítettsége (vagy üressége) miatt. Szeretem az egyszerű embereket, a munkáso kát (az évi 160—180 pár nagy részét ők teszik ki), akinek gazdag érzelmi világuk alap a problémák jó irányú rendezéséhez. És szomorúan állok szemben sok tanult, jó módban élő házaspárral, akiknél nehéz érzelmeket találni, amire építeni lehet. Engem személy szerint aggaszt a válások magas száma, növekvő aránya. A házassági tanácsadók, de még inkább a házasság előtti tanácsadók munkáját kellene népszerűsíteni, a hálózatot kiépíteni, és rátermett, szakmailag jól felkészült pszichológusokkal, pedagógusokkal, orvosokkal stb. betölteni... És legalább ennyire foglalkoztat az alkoholizmus kérdése, meg egyáltalán szocialista életmódunk néhány fonáksága.

Sok mindenről kellene még szólnunk. Oldalnyi jegyzetek maradtak füzetemben, felhasználatlanul. Majd később, más vonatkozásban. Elena Paíitná még sokunknak és sok helyen lesz segítségünkre.

MEGYERI ANDREA