Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-11-03 / 45. szám
DUBA GYULA A levelek apjának és anyjának szóltak, két kéz írta őket. A címzettek Füzesnyéken, Prágában, Kassán, Plzenben, Iglón vagy Táborban tartózkodtak, de az egyik kéz mindig füzesnyékre címezte a leveleket; nem jött rá azonnal, hogy szülei levelezését tartja kezében. A leveleket akkor írták, amikor apja katona volt a köztársaság különféle helyein, anyja pedig fiatal menyecske a Nagybene házban. Olvasni kezdte az egyik rózsaszín levelet, de nem sokat értett belőle, csak ösztönösen érezte, hogy szeretet és vágyakozás szólal meg a levélben. Ám olyan szavakkal és mondatokkal, melyek valódi értelmét még nem ismeri, nem fogja fel nyiladozó tudatával. Mégis meg akart küzdeni a értelméért, és tovább olvasta. Akkor azonban anyja jött fel a padlásra, piros arcú fiatal asszony volt még. Meglátta kezében a levelet és a többit is. Először nem szólt, csak figyelte őt, ahogy silabizálja az írást, aztán azt mondta: vasd! Ne olvasd ... Azokat ne ol— Miért? — kérdezte csodálkozva. — Nem szabad elolvasnom? — Nem szabad — válaszolta anyja komolyan, és ö csodálkozva látta, hogy zavarban van, és kissé elpirul. — Azok az én leveleim meg apádé ... Majd egyszer elolvashatod őket, ha nagy leszel. Szót fogadott. Úgysem érti a levelet, a kalendáriumok érdekesebbek. Azért a leveleket összeszedte, és átkötötte cukorspárgával, majd később, évek múltán a régi fényképekkel együtt betette az ovális fakéreg dobozba, és a kémény mögé dugta, jó száraz helyre. Idővel megszokta, hogy várnia kell a levelekkel, tiszteletet érzett irántuk, és a hozzáférhetetlenség érzését. Olyan dologgá nőtt számára a levélcsomó, melynek létezéséről tud, sejti a benne levő tartalmak lényegét is, de még nem találkozhat vele. De a jövő itt van. ma előveszi a csomagot levágja róla a cukorspárgát, és megnézi a leveleket. Először a fényképeket nézi át, azután sorban elolvassa a leveleket. Órák múlva a padláson ült, kuporogva a barna keresztgerendán, mely alul összetartotta a csúcsos tetőszerkezetet. A pléhtetön halkan, szakadatlan, álmosító és kellemesen langyos neszezéssel percegett az eső. A kéregdoboz előtte áll a gerendán. Lefújja róla a vastag porréteget, és kinyitja. Ismerős formákat és alakzatokat lát meg benne, melyeket évek óta nem látott. Régtől benne élő színek és vonások tárulkoznak elébe, melyek eddig csak az emlékezetében éltek homályosan; a doboz tartalmának por és valami enyhe, alig érezhető szappanillata van. Anyja bizonyára nem kölnivízzel, hanem szappanos vízzel illatosította a leveleket, mert régen a gyerekek is azzal öntöztek sovány húsvétokon. Felül volt a levélcsomó, .de azt egyelőre félretette. Helyette a fényképeket szedte ki a dobozból. Két ember nézett rá, akiket olyan jól ismert. Szép ruhában, fiatal arccal néztek vissza rá a képekről. Apja kiskabátban, csizmában, fehér szalaggal a gomblyukában, nádpálcával. Lovon járta be a falut, lakodalomba hívta a rokonokat. Anyja hosszú, fodros szoknyában, szemében a fiatal lányok várakozó, tiszta tekintetével, majd ketten együtt, fiatal férj és feleség, aztán apja katonaruhában (sildes tányérsapka, lovaglónadrág, fénylő szárú lovaglócsizma; „estraruha", mondta egyszer a fiúnak), a tüzérszázadban együtt katonatársaival, s újra ketten. Apja kalapban, anyja kendőben, ifjú parasztpár. A fényképek boldog és nyugodt fiatalságot őriztek barna és szürke árnyalatokban. Olyan vonásokat örökítettek meg, melyek a valóságban már nincsenek, a múló idővel átalakultak. A sima bőrfelületek ráncokat és barázdákat hordoznak azóta, az arcok hamvas, pirosbarna szövetei megsápadtak, érdessé váltak, és a játékosan rugalmas, üde vonalak elnehezedtek. Aztán még régibb képeket talált. Egyikben örepapa öregmamával, Nagybene András talpig feketében, széles szárú ünneplő csizmában, felesége pruszlikban és főkötőben. Sötétek és régiek, szinte mesebeliek a képen, és rettenetesen komolyak, szertartásosak, mintha a fényképész nagy, üvegszem ü ládájával szembenézni csak a legméltóságosabb arckifejezéssel lehetne, mert a kép az örökkévalóság számára őrzi meg az ember igazi arcát és tekintetét, nemcsak a külsejét, hanem talán még a lelkét is. Nézte a képeket, és egymás mellé tette, hasonlóságot keresett közöttük: a föld emberének vonásait. A férfiak nagyok, komolyak, erősek, az asszonyok odaadok; ennyi közös vonást talált. Aztán elővette a levélcsomót, és felbontotta; most olyan nyugtalanságot érzett, mint amikor a más személyes tulajdonához nyúlunk, hogy magunk használjuk azt, mintha titkot fejtene meg, melyhez nincs köze, s mintha anyja hangját is hallaná egy pillanatra: Azt ne olvasd! Kényelmetlen érzés volt, semmi örömöt nem érzett, hogy megfejti a leveleket. „Drága férjem, édes jó uram ...", olvasta az első levélben; szentélybe törtem, és lábbal tiprok benne, futott át agyán a gondolat, de az elhatározás és a vágy, hogy ismerje a levelek értelmét, kényszerítőbb volt a lelkiismeret-furdalásnál. „Szívszakadva várom a napok múlását", olvasta tovább. Már megértem, gondolta, szép, őszinte szavakkal írták, s a szavak és mondatok teli vágyakozással, odaadással, féltéssel és aggodalommal. Ujjongó öröm vegyült bennük óvatos, szemérmes panaszokkal, melyek a kérlelhetetlen sorsra vonatkoztak, hogy az esküvő után el kellett szakadniuk egymástól. Nagyon érzékenyen és sejtetöen érintették öregmama számonkérö keménységét és szigorát, nagyapa zárkózottságát, idegenkedését a fiatalasszonytól. Öröm és bánat árnyai vilióztak a levélben, egy boldogságában is bánatos, fiatal női lélek ujjongásának és lemondásainak végletei között; ifjú parasztasszonyok sorsa idegen háznál — tudják, hogy ezen keresztül kell esniük, hogy egyszer majd ők fogadhassák házukba azt a másik, jövendőbeli fiatal nőt, akit a fiuk elébük vezet, és kijelenti: ö az enyém ... Sírt és ujjongott egyszerre a levél, s mintha a megadó bánat és halk zokogás elfedné benne a megtalált szerelem és összetartozás örömét. „Sokat sírok, és imádkozva várom a napot, amikor újra velem leszel ..."; a fényképek élnek és mozognak, éreznek és beszélnek, megtöltik önmagukkal a világot; nem ismertem őket, azt hittem, csak a szüleim, s lám, emberek ... A levél repeső hívással zárult, és a végén néhány halvány folt ült a rózsaszín papíron, melyet az idő kifakított, a foltokat pedig halvánnyá, elmosódottá tette. „Itt a könnyem, nézd meg.. ”, állt a foltok alatt kusza kézírással. — Nem ... ezt nem ... — mondta a fiú. Összefogta a levélcsomót, és átkötötte a cukorspárgával. A dobozt ismét a kémény mögé helyezte, s szinte menekült a padlásról. Nincs bátorsága elolvasni a leveleket. De kinek lenne? Bement a házba, hogy lássa őket. Apja ágyban fekszik lehunyt szemmel, alszik vagy gondolkodik. Talán önmagára figyel. Anyja a tűzhely mellett áll, tyúklevest főz, és teát a betegnek. Öregmama az ablak közelében ül az asztal mellett, babot tisztít; holnap már savanyú bablevest kell főzni oldalassal a gazdának, hogy erőre kapjon. Tudja ezt, és teszi, amit tennie kell. Nem beszélnek, csend van a szobában. Künn még apró eső esett. Anyját nézte, és maga előtt látta a kopott rózsaszín levélen a halvány foltokat, s alattuk a fáradt kézírást: „Itt a könnyem, nézd meg — vége— JAAN KRUUSVALL* S z B° A F О G S Ä G
