Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-10-20 / 43. szám
z •< со Szélkötő Kalamona сл N О z о „Hogy kétezer éve az Ob felső folyásánál az ősfinnugor halászok hogyan csinálták a varsát, azt még a diákjaival is úgy szemléltette egy nagy magyar etnográfus, hogy katedrájára ültetett egy tiszai halászt, ölében nyaláb fűzfavesszővel, s megkérte, hogy szerkesszen egyet. Az égig érő fa szép meséje csak a magyar gyerekkönyvekben található: hagyományaként annak, hogy az említett ügyes halászok sátraik közepébe olyan dúcot vertek, amelynek bevágásain föl lehetett lépdelni a felső szellőző-nyílásig, egy kis széttekintésre a csillagok közt, — írja Illyés Gyula. — Noha éppen a színház kísérletezik szüntelenül, hogy eggyé váljon a tömeggel, a népművészet megújulását nemcsak látványosságnak gondolom. Legkevésbé azt a formát, amelyben a színpadon a népi kosztümbe öltözött tánccsoportok már-már akrobatikai forgással, szertelen sikoltozással mást se hirdetnek, mint mámoros, dionüszoszim elégedettséget, főleg a páholysornak. Más nép-, illetve most mártömegmüvészetre gondolok." Ez a másra gondolás, másra törekvés: ősi népművészetünk, ősi hagyományunk újra feltárása fő vonulatként nyomta rá bélyegét a kassai (Kosice) Thália Színpad legutóbbi bemutatójára, Gágyor Péter: Szélkötő Kalamona című mesejátékéra. Hazai ősbemutatóról lévén szó, illene magáról a népmeseváltozatról is beszélni, ám az eredeti szöveg hiányában csak a színpadon elhangzottakra támaszkodhatunk. Nos, a fent jelzett szándék végig nyilvánvaló volt. Népköltészetünk legősibb rétegét — a sámánénekeket — idézte Rontó, Csikófi vagy Kalamona éneke, a legrégibb székely agyafúrtságot-találékonyságot sikeresen ötvözve a más feldolgozásokból már ismert Kalamona-történettel. S itt szükségeltetik egy kis kitérő. A dunaszerdahelyi (Dun. Streda) gyermekelőadást láttam, óvodások, kisiskolások ültek a nézőtéren, meg néhány felnőtt, pedagógus. A utóbbiak közül jegyezte meg valamelyik, bírálatként: Illyés Gyulánál ez nem így van ... Gágyor Péter mesejátékénak tehát ezzel is meg kell küzdenie, mint ahogy az egész társulatnak — önmagán belül és a külvilággal szemben is — a naturalisztikus, szájbarágós meseértelmezéssel és illusztrálással. Mert úgy tűnik, ez okozza a legtöbb problémát. Társulaton kívül és belül, a homlokegyenest ellenkező véleményeket, a két véglet közt ingadozó játékszintet, az öszszeegyeztethetetlen játékstílusokat, felfogásokat. Mert a színpadi szöveg következetes és egységes, tudatosan épített, népi — itt-ott még élő paraszti — mesevilágunkra támaszkodva próbál nemzettudatot és igazságérzetet serkenteni vagy — gyermekek esetében — beoltani. És következetesen épít a legősibb játékformára, a rítusra s a vele együttjáró játékosságra. A mese törvénytelen törvényszerűségeire, amelyeket méltányolnunk kell nekünk, nézőknek. Legyünk bármennyire is felnőttek. Mert a mese törvényeit büntetlenül nem szegheti meg senki. A színészek sem. Igaz, hazai magyar színpadi produkcióinkban szokatlanul sokrétű feladatot kellett megoldaniuk. Énekelniük, táncolniuk, népi hangszeren játszaniuk, s amellyett felesleges — bár hálásnak vélt — gesztusok nélkül, tiszta, egyszerű átéléssel eljátszani figurájukat. Tóth Erzsébetnek (Hajnalcsillag) a narrátor szerepében sikerült bizonyítania, hogy a rendezői szándékkal összhangban is fenntartható a kapcsolat a közönséggel, nincs szükség okvetlenül „összekacsintásra". És élményszámba ment Csendes László játéka, aki kettős szerepében — előbb a székely lány apja, majd Csikófi, a táltos — a legsokoldalúbb színészi alakítást nyújtotta, otthon érezve magát a mesében. „Két lábon" játszotta végig a lovat, s ezek után érthetetlen, hogyan maradhattak az előadásban olyan hibák, hogy Kalamona követe (Mihályi Mária) vagy maga Kalamona (Várady Béla) is — fejükön kecskeszarvakkal — csaknem négykézlábra ereszkedtek néha, hogy jelezzék mivoltukat. S velük szemben a szakácsnő (Kövesdi Szabó Mária) is erre ragadtatta magát. Nem mondom, hogy a közönség nem vidul fel rajta, ám a rituális játék, a regölések és ráolvasások világában otthontalanul, tanácstalanul hatottak, mintha egy idegen bolygóról csöppentek volna ide. S nem ment a szomszédba egy kis teátrális naturalizmusért Rontó vitéz édesanyja (Szabó Rózsi) és a Király (Lengyel Ferenc) sem ... Pedig — Illyésre utalva — a megújulás nemcsak látványosság ... népi kosztümbe öltöztetett akrobatikai forgás. A többiek játékában legalább ott volt a szándék, s több-kevesebb sikerrel körvonalazták a szerepük (szerepeik) kínálta jellemeket. Körülbelül ezen a szinten volt a díszlet és a jelmez is, bár az utóbbi többet meríthetett volna az ősi finnugor világ már feltárt, feldolgozott néprajzából. A Thália törekvéseit tekintve: színészeinknek a jövőben egyre nagyobb szükségük lesz arra, hogy spontán tehetségük mellett tanuljanak, műveljék magukat, „mesterségük" szakmai fogásait is elsajátítsák. Mozgáskultúrára kell szert tenniük, hogy tánc közben ne a lábukra kelljen ügyelniök, s ne essenek ki a ritmusból, vontatottabbá téve általa az amúgy sem túl dinamikus előadást. Az egész rendezést (Gágyor Péter) végigkíséri a ritmuszavar, az első rész vontatottságát talán azzal is magyarázhatnánk, hogy ebben a rendezői felfogásban szükségtelen a mesét két részre bontani, mert általa a cselekményt késleltetni kell. S ugyancsak elgondolkodtató, hogy a zene és a koreográfia (Bodonyi András, Quittner János) — lévén szó színházról menynyire indokolt azokban az esetekben, amikor csak „töltelékként" van jelen a nem változó színpadképen, s nem szolgálja a cselekmény bonyolítását, elörevitelét. Tudatosítva, hogy a rituális játéknak szerves és szinte önálló funkcióival ellátott része az ének, a zene, a tánc, ám tudatosítva azt is, hogy a színen mesejáték folyt: a mese törvényszerűségeinek érvényesítése elsőrendű feladat. Az igényesség, amellyel a Thália Színpadon az elmúlt évadban találkoztunk, kötelez. Arra is, hogy a hibái, hiányosságai ellenére sikeres kísérlet tisztább, kikristályosultabb formáival a jövőben egyre gyakrabban találkozzunk. Mert közönség csak így nevelhető GYURKOVITS RÓZA Ш n]
