Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-13 / 7. szám
DÉNES ZSÓFIA Kjaimri IMRá 44. Szalontai nagyot nyel. Hiába nyugodt lélek ő, hiába ad neki biztonságot pataki várvételének, fegyveres ellenállásának, a nép élén a népért megindított harcának tudata és emléke. Azért mégis zavarba ejtő dolog, hogy most mit is felelien fejedelmének, hogyan is köszöntse illő hódolattal őt és a nagyságos kegyelmes asszonyt, aki maga is megvédte az ágyúk tűzokádásában Munkács várát, és ezenfelül is jó volt mindig a néphez... Úgy látszik, könnyebb dolog fölesküdni a szalánci erdőben Tokaji Ferencnek meg Esze Tamásnak - és a harongodi cserjésben kifőzni az egész haditervet az olyan elszánt kompániával, mint amilyen Kis Albert, a hajdú'hadnagy, Kábái Márton, az elűzött pap, Bajusz Gáspár és még mások, egész sokaság.. . Elvállalni, hogy ő maga veszi majd be csellel Patak városát és Patak várát... És ezt végre is hajtani... könnyebb, mint megállóm most, utólagosan, az ő rég elbujdokolt fejedelme előtt, és learatni az elismerést, a dicséretet... A jó fogadtatást pedig még meg is köszönni. .. Úgy látszik, ez a nehezebb. Eh, mit, nem töri ő tovább az eszét, mondja azt, ami nyelvére szalad:- Köszönöm kegyelmes uram jó szavát, alázatos szolgája vagyok a nagyságos fejedelemasszonynak. Minden úgy lészen jól, ahogy méltóztatnak elrendelni, ha már otthon nem lehetek, és nein is értem el célomat. Úgy látszik, helyesen beszélt, mert a nagyasszony vállára tette kezét, és nagy jó szívvel néz a szemébe. Zrínyi Ilona Konstantinápolyban keveset járt ki palotájából, nemcsak azért, mert nem kedvelte az ott fennen pompázó katonai és diplomáciai világot, de azért is. mivel Thököly kisebesedett lába és ízületfájdalmai házhoz kötötték. A beteg fejedelem egy-egy fontos dolgában ugyan elvitte magát kishintón megbeszélt találkozókra, de a házaspár rendszerint otthon, a kiskertjében üldögélt vagy hideg idő esetén a ház előcsarnokában, hol szép mívű török cserepadokban izzó szén fűtötte a levegőt. Azért mindenről értesültek, ami Konstantinápolyban és túl azon, kinn a nagyvilágban történik. Helyettük ugyanis Komáromy szekretárius uram, Thököly Imre és a bujdosó magyarok képviseletében egész nap rótta a várost. A kis eszes magyar kellő módon szerény, de azért minden esetben önérzetes magatartásával mindenütt megszerettette magát, ahol csak megfordult, és mindenütt rokonszenvet és megbecsülést szerzett honfitársainak és a magyar ügyr.ek. Amikor estefelé megtért a Dukapalotóba, nem győzte, hogy a látottakról, hallottakról beszámoljon urának és asszonyának. Még megérkezésük őszén, 1698-ban beszélte némi csúfondáros kárörömmel, hogy a Zentáná'l tönkrevert török hadsereg szultánja miként érkezett vissza jóval utóbb Drínápolybál, elképzelhetetlen fénnyel és pompával. Páncélban ő és az udyarnépe, úgy vonultak végig fennhéjázóan Konstantinápoly föutaín, mintha távol Európában lovagi tornajátékokon ők lettek volna nyertesek.- Soha annyi cifra katona- és lóöltözéket nem láttam, sok aranyszerszámot, gyémántot, rubintos, smaragdos, klárisos, gyöngyös, skófiumos vezetéket. Némelyeken szép tigrisbőrök, másokon nagy fehér-fekete foltos vadnak bőrei, ezek igen drágának mondatnak. De még a szerszámnál is szebbek és drágábbak, a lovak, miken ültek, mind boncsokos paripák...- Persze, persze - jegyezte meg gúnyosan Thököly -, ők nem voltak Zentánál, ők körsétát tettek a nagyvilágban. A zentai mezőre csak bennünket küldtek. Onnan úgy érkeztek yolna ide, mint mi... No, de majd ők is megérzik a változott időket, csak egy kis türelem. Még azon a télen jelentkezik a török császár udvaránál XIV. Lajos követe. Két fegyveres gálya üdvözlő lövésekkel köt ki a galatai vizeken. Thököly Komáromyt küldi a maga nevében üdvözletére. A kis szekretárius aznap este boldog örömmel beszéli el, hogy Thököly Imre, azaz a magyar nép küldöttjét mily nagy becsülettel fogadta De Bido kommendóns.- Amint felléptem a gályára, a gvardia talpon állt - jelenti sugárzó arccal —, a vicekommendáns elém jött, a király dobjait megperdítették, sípjait megfújták a fegyvert feltartották, úri módon szép muzsikaszóval és sok ágyúlövésekkel, épp a török császár vára alatt. Azután megvendégeltek. Fenn a várban kérdezgették: ,,Ugyan kit lát vendégül ily becsülettel a francia kommendóns?" Nagyot néztek, amikor azt jelentették: „a földönfutó magyar bujdosók küldöttjét." Ezen talán bosszankodtak, de nem nevettek. Mert azzal, hogy engem így fogadtak, a francia királynak volt megbecsülő szava Thököly Imréhez... Amikor elmentem, és beléptem a kishajóba, amely partra vitt, öt öregágyút jőttetett ki a kommendóns a mi becsületönfcért a fejem felett, hogy a füst a tengert jó ideig béfogta, és csodálkoztak rajta a parton a törökök meg a keresztények. Csudálkozhattak isi Mivelhogy minden más ország küldöttjének csak három ágyút lövetnek ki. Ilona fölemeli a skófiumos hímzésről szemét. A nagy, sötét szem tekintete elmélyült.- Szép ez — mondja halkan. — Ha bennünket nem is viszen haza, de legalább becsületet ád. Becsületet nekünk. Múlik, csak lassan múlik az idő, egy év telik le, a hadviselő hatalmak megkötik a karlócai békét. Nehezen kötötték, három hónapig alkudtak dermesztő hidegben, fasátrakban.. . A szekretárius csak meghozza róla a francia orátortól a bujdosókat érdeklő híreket. A császár és a szultán húsz cikkben kötött békét huszonöt esztendőre. .., és a hadieszközül felhasznált Thököly Imre és Zrínyi Ilona neve. érzik ők keserűen - akiket az egykor adott atnámé ma is még véd-, a cikkekben már elő sem fordul. Illetve olyan mód fordul elő, hogy valamenynyi magyar bujdosó török alattvalónak tekintendő s a határtól távol telepítendő le... Ilona most nem emeli fel szemét az aranyhímzésről, amikor Komáromy ezekről számol be. Mindegy. Az ő jó híreik nem idegenből érkeznek majd. Mit nekik - idegenek! Az ő jó híreik majd hazulról érkeznek. . . Az ő drága fia, az ő egyetlen fia... Meg azután azok, akik otthon oly nagyon szenvednek... Otthon kell megfordulnia egy napon mindennek. Thököly elkiáltja magát:- Kávét nekünk! És pipát!... Ideges. Érzi, hogy a török nagyon gyáván, nagyon sunyin bánik el ővelük. Vajon Konstantinápoly eléggé távol van a határtól? Vagy a német császárnak ez sem elég nagy távolság, hogy ne féljen tőlük? Egyelőre nincs válasz kérdésére. De megnyugszik, miután senki sem nyugtalanítja őket a Duka-palotában. Marad minden a régiben. Ezerhétszáz farsangja alatt azután meghozza Komáromy uram a hírt, hogy a békekötés jeléül megérkezett Pérába a német császár követe is, gróf öttingen úr. Kornétákkal trom.bitáltatott maga előtt, és ezüstdobokat veretett. A járó-kelő nép ugyan megnézte őket, de azután sietve mellékutcába tért: utálja a németeket.- öttingen öreg ember - beszéli Komáromy uram -, nyolcvanéves, fehér parókás aggastyán, mintegy száz német grófocska kíséri. De nem nagy méltóságára szolgál a győzőknek, hogy nem mernek német ruhába öltözni, hanem magyar, horvót és török köntösökbe 'bújnak. Az udvari nép és a gvardia zsinóros veres magyarba, a grófok bársonyba, a követ maga nyusztprémes magyar mentével, veres bársony, nyusztos süveggel és kócsagtollal. .. Valóságos máskorából. A népek nagyon haragszanak mindenütt a német gúnyára1. Az is nagy örömére szolgál Komáromy uramnak, amikor elmondhatja, milyen skandalumba fulladt a német követ első audieciája a török császárral. Neki, a magyar fejedelem szekretáriusának ugyanis mindenütt ott kell lennie. Amikor a palotaőrség, a janicsárság senki idegent meg nem tűr, őt, a szegény kis magyart, megtűri. így nézte ö végig a német követ beköszöntő fogadósának ceremóniáját a szultáni palota belső udvarán.- Lovon jött fel a kapuig öttingen követ uram - 'beszéli lelkendezve -, de a kapun belül, az udvaron, leszállították lovárul. Azután szó nélkül mentéjük al nyúltak neki és kíséretének, hogy van-e fegyverük. A követnek volt egy szép mívű díszkardja, azt le kellett oldania. Ezalatt hatezer janicsár állt talpon, teljes fegyverzetben az udvaron... Még mindig nem engedték felkövet uramat,’hanem a német császár ajándékait kellett előbb felmutatnia. A kapu előtti fogatokról emelték le az ajándékokat. Minden, amit a német császár küldött, ezüstből való volt, asztalok, poharak, csészék, gyertyatartók .mosdókorsók, mosdómedencék, ibrikek, különféle órák, tükrök és igen szép mívű cserepúlyák. (folytatjuk) asszon y botra támaszkodva kapaszkodik fölfelé, kurjongat a tehenekre. Innen még úgy lest, mint egy rongyokkal megtömött zsák. De már látom rozskenyérszínű arcát és apró lenvirágszemét. Az ajka hervadt, beleié tűremkedő. Megáll, körülnéz, mintha gombát keresne. Tőlem egy lépésnyire áll meg. Félig nekem beszél, léiig önmagának. A lábán fekete harisnya és nyersgumi talpú félcipő. Beszélgetés indul az időjárásról, a gombákról, a tegnapi esőről. Az asszony féloldalasán letelepedik kopott, sötétkék kiskabátjára. Beszél. Szavai összekapcsolódnak, s elhatolnak hozzám. Élni kezdenek bennem. Megmaradnak.- .. .bot nélkül a tavaszon háromszor is elestem, egy ízben meg annyira, hogy lel se álltam, mig magától el nem múlt, azt nézem, találok-e valamilyen gombát. Ebben az évben nincsen gomba, egy kevéske nyúlgomba meg tőgomba, tudja, kérem, járt ide a rétre egy valaki, az biztos nem lengyelországi volt, hanem külföldi. Itt feküdt egy pokrócon, levetkőzve és újságot olvasott. Aztán, kérem, itt az egyik parasztnak van egy tehene meg két borja. Amaz itt feküdt a pokrócon, és biztosan elaludt, mert amikor a borjak odamentek hozzá, még csak nem is mozdult. No, ezek a borjak odamentek egészen a közelébe, aztán kezdték bökdösni az orrukkal, hát akkor aztán fölugrott, és kezdte őket hajkurászni az újsággal... Ezek a borjak meg fel akarták falni az újságot, és indultak neki... felkapta a ruháit, és uzsgyi, be az erdőbe... hogy szedte a lábát! Én meg majd meghaltam a nevetéstől ... Az úr szabadságon van itt, vagy privát?- Se igy, se úgy ...- Akkor biztosan ott lakik abban a házban, a hid mögött... de ha látta volna, hogyan igyekeztek kitépni az újságot a kezéből, ő meg futásnak eredt, hát akkor én úgy nevettem, külföldről való kellett, hogy legyen... Izabela! Izabela, gyere vissza! Hová rohan az a dög!... Látom, ott van a karján az a heg a himlőoltásból. .. Engem hatvan évvel ennek előtte oltottak be először. De most is beoltottam magam, az egyik ismerős asszony, akinek két fia van, ugyanazt mondja, mint maga, hogy a fiainál már semmi nyoma, ő meg még most is viseli a heget. Tudja, tegnap a televízióban megnéztem azt a wroclawi himlőjárványt. A várost is mutatták, és a kórházakat is, és azokat a betegeket is. Én mondom, még nézni is szörnyűséges. Az egyiknek az egész arca csupa hólyag volt, a válla meg, mintha borsókkal hintették volna tele, vagy az egyik fiúgyerek, olyan hétéves forma lehetett, annak egészen a szeméig értek azok a hegek, és folyt belőlük a vér... Ha az Úristen ránk szabadit valamit, akkor semmi és senki sem segíthet ... nem igaz?- Miért is fertőzne minket az Isten himlővel...- Úgy gondolja?- Ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja, de az biztos, hogy az Isten nem fertőzi himlővel az embereket, és nem robbant ki háborúkat sem ...- Persze. Tudja, én már hatvankilenc éves vagyok, de emlékszem, hogy amikor nyolcéves voltam, a nagynéném épp a búcsúból jött, és én akkor kértem, vigyen magával, mert a nagynéném az keresztanyám is volt, de ő vonakodott, azt mondta, hogy himlő van náluk a faluban. De annyira rimánkodtam neki, hogy végül is magával vitt. Ott, abban a faluban, láttam egy asszonyt. Egy beteget. Harmincéves asszony volt, fiatal még. Hát, kérem, én láttam őt ott az ágyon. Tetőtől talpig ragacsos volt. Mint egyetlen himlőhólyag. Az egész arca. A szája is összeragadt. Amikor odahívták hozzá a papot, az megkérdezte:
