Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-06 / 6. szám
ember (részlet) királyok, és alig van egy békességes napjuk, alig van egy jobb gúnyájuk! Mintha meg lennének babonázva, mindent elnyel a torkuk. Tudtam, hogy az anyám mindenz csak az én okulásomra mondja, s megértéssel megnyugtattam: — Okos emberek bizony mást is csinálhatnának a pénzükkel, s az egészségüket is tönkreteszik és a feleségüket is. — A szegény asszonyok csak olyanok mellettük mint a szolgálók. — Ha én megházasodohn, minden pénzt az asszonynak fogok adni! — már egészen belelelkendeztem magam ebbe a dologba, öregesen, fontoskodón beszéltem, s módfelett éreztem a fölényemet ezek fölött az emberek fölött. Az anyám játékosan megfenyegetett: — No, most már menj szépen aludni, öreg! — mondta. — Holnap megint munkába. S reggel megint beálltam a feneketlen dologba. Ilyesmik ritkán jutnak eszembe napközben. Már volt egy nálamnál fiatalabb inasunk is, most komoly, meggondolkoztató munkát kellett végeznem. A fúrógéptől elvittem a sámlit, s a satu alá szereltem. A többiek is kezdtek komolyan venni, ha jobb kedvük volt, már azt is megengedték, hogy belebeszéljek terveikbe. Ha a mester bent dolgozott a műhelyben, maga mellé vett segítőnek, s minden dolgot okosan megmagyarázott. Meg volt elégedve velem, a munka tisztán és pontosan került ki a kezem alól. Csak a hajamért, amiatt szidott örökösen. — Nem szégyelled magad, ilyen kócot hordani a fejeden? Olyan vagy, mint valami fiatal ringyó. A munkásember legyen olyan, mint a jó katona! Hosszúra nőtt, hátrafésült hajat hordtam, s hiába volt minden kérés és szidás, nem tudtam tőle megválni. Ügy éreztem, erre csakúgy szükségem van, mint a ruhára, amit a testemen hordok. S ha egyszer valami miatt mégis le kell vágatnom, éreztem, azon a napon elvesztettem volna magamat, valami értelmetlen, nevetséges figurává változtam volna. Szinte betegesen szenvedtem már csak a gondolatától is ennek a lehetőségnek. A mesterné egyszer ollót hozott, s le akart fogatni az inasokkal, hogy megnyírjon. Ekkor valami vad, embertelen szenvedély tört ki belőlem. Toporzékoltam, és rekedten sírva ordítottam. Közre akartak fogni, s én eszelősen védtem magam egy vasdarabbal. Gyilkos tudtam volna lenni, ha valaki hozzám nyúl. — Nem! — ordítoztam. — Nem engedem! Agyonütöm, aki idejön! A mesterné végre is nevetve mondta : — Hagyjátok, ez megbolondult. Ennek biztosan valami baj van a fejében. Hagyni kell ötét a mániájával. Többet nem akartak erőszakkal megnyírni, de a mester mindig előhozta a hajamat. Ha reggel elkéstem, a hajamat szidta, s ha valamit elrontottam, akkor is a hajamat szidta. Néha már majdnem összeestem a hőségtől és fáradtságtól, s ő nevetve játszott az üllőn. — Húzz rá, kisasszonykám — mondta. — Darauf! Darauf! Ez jó lesz a fürtjeidnek, szépen megitatjuk őket. Húzz rá, csak húzz rá, te kis kurva! Én lihegtem és szédültem — úgy éreztem, már nem én emelem a kalapácsot, hanem az rángat engem, részegen kólikázik velem a levegőben. De nem engedtem. Vannak dolgok, amikhez az ember egész életével ragaszkodik, s nekem ilyen volt a hajam. És csöndes és szófogadó voltam, hogy ezt a bűnömet megbocsássák. És megbocsátották, mert nem tudtak tenni ellene. Amint múlott az idő, a mesterem egyre inkább élete a munkásságom értékét látta meg, s a mesterné, aki sokáig nem szeretett engem, egy napon behívott a konyhába, és jósággal, mint az anyám, azt mondta: — Ha vasárnap elengednek hazulról, elgyühetsz ide a gyerekekkel játszani. Nem való, hogy ti is az utcán csavarogjatok, mint ezek a maflák itt a műhelyben. Nem örültem ennek a meghívásnak, de mégis úgy kellett mutatnom, hogy boldog vagyok. S néhány vasárnap délutánomat lelketlenül agyonütöttem. Csupa lánykákkal voltam együtt, s nem szerettem őket, idegenül húzódoztam tőlük. Nyafkák és oktalanok voltak. A mesterné legnagyobb lánya, akit Böskének hívtak, örökösen mellettem volt, hízelkedett és megcsípett és édeskésen nevetett rám. Egészen rövid ruhát viselt, a hosszú lábai görbék voltak, s alul a talpai bosszantóan befelé csavarodtak. Az egyik délután fönt ült az ól tetején, zöld puha mohával dobálódzott le ránk, és olyan ügyetlen volt, hogy az egész alsótestét látni lehetett. Ez az eset nagyon lehangolóan hatott rám, és többet nem tudtam elmenni közéjük játszani. Dolgoztam, mert mégis a munka volt a legszebb, amit eddig az életből láttam. Az ember hozzányúlt a nyers vasdarabhoz, fúrta, faragta, hajlította őket, s a végén mindig valami új és egész más dolog lett belőlük. A munkában látni lehetett az ember akaratának és erejének sokaságát, és ez mindig nyugodttá és boldoggá tett engem. Észrevettem, hogy az üres játék egyre inkább kimarad az életemből. Ami a munkán kívül még érdekelt, azok a galambjaim és a madaraim voltak. Most télen a madarak. Minden szabad gondolatom a csízeké, a stigliceké volt. Vasárnap reggel még alig világosodott, két-három gyerekkel, léppel, kalitkákkal, hívó madarakkal felpakoltan elindultunk ki a végtelen határ felé. Mint valami fantasztikus vándorok gázoltunk előbbre a magas hóban, ki, ki, messzire, a rozsdás bogáncsmezők felé. Mire a nap feljött, már álltak a készülékeink. Aztán szétmentünk a madarakat felhajtani. Nagy, csipogó rajokban ereszkedtek a stíglicek. Néha messziről, föntről úgy hallatszott, valahonnan a felhők közül füttyentet egy-egy csíz. Ropogott a hideg, s mi tüzesek és vidámak voltunk. Ha egy-egy csapatot sikerült ráhajtanunk a körzetünkre, utána mint a fáról lógó gyümölcsöket, szedtük le a lépvesszőkre ragadt madarakat. Hamut vettünk ki a zsebünkből, a ragadós részeket behintettük, s a pihegő madarat beengedtük a sötét gyűjtőkalitkába. És megint minden elölről, egész délután háromig, négyig. Egyszer, hogy hazafelé mentünk, két cigány madarásszal akadtunk össze. Sok foglyunk volt, a cigányok gyorsan összebarátkoztak velünk. — Hozzátok el hozzánk — mondták —, minek ez nektek? Kaptok érte egy szarkát vagy egy gimplit. Elmentünk velük. Még soha nem voltam a péróban, egészen új világ volt az előttem. A szűk, piszkos utcák tele voltak mezítelen alakokkal. Az emberek és asszonyok nagy pipákból füstöltek, s a lányok leszaggatott szoknyában, villogó, barna lábszárakkal hanci\roztak a hóban. Szép és bolond órák voltak ezek. S ezen az estén megint egy újabb része kezdődött el az életemnek. VARGA IMRE Kisze-dal Forogjunk csak, drága társak, bő tűzzel a máglya ég. Meglocsoljuk szent olajjal, körbejárjuk sok óhajjal. Lám, a lángja mily magasan — ágig ér. Tűz-virág nyit rétközépen, lángból rózsa fák alatt. Kisze-bábunk zümmögve száll, mint szirmokra a méh-bogár. Legyen időnk ékes-fényes és szabad. Járáaljunk nagy karikába. Nap körül jár így a föld. Csillagok közt botorkáljunk, mennyégben ügyelve járjunk. Egy-egy bolygó tenyerünkön tündököl. Forogjunk csak, drága társak! Bő tűzzel ha tűz a nap. Rongyos kiszénk belehányjuk, emésztődjön, nem sajnáljuk. Legyen nyarunk teljes fényű és szabad.
