Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-22 / 51-52. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPL1 DOKTOIMSSZOPIY György értetlenül rameredt, nemigen fogta fel, mit mond o felesége. Neki is csak a bába szó csengett a fülében. Kati nénire, a rengő csípőjű kótai bábaasszonyra gondolt, aki a kis György születésénél segédkezett.- Ejha, messzire jutott! - mondotta önkéntelenül, de amikor látta Vilma elkinzott arcát, hirtelen megsajnálta. - Nem baj, kedves, ez csak az első lépés. Maga olyan erős, hojlíthatatlan, keményfejű, hogy a bábaoklevél mellé megszerzi a magyar orvosnői oklevelet is. fcs most mit kezd ezzel az oklevéllel?- Táblát szögeztetek a ház kapujára, a tábláról mindenki olvashatja, hogy Hugonnai Vilma okleveles szülésznő délután háromtól ötig fogad.- Táblát szögez ki a kapura, s a lakásba beenged mindenféle embert? - György indulatosan felpattant. — Ezt komolyan gondolja? Nem, ezt nem engedhetem meg! Vilma, akiben mióta az oklevél a kezében volt, vad, tehetetlen indulat ágaskodott, úgy pattant fel ezekre a szavakra, mintha kígyó marta volna meg.- Nem engedi meg? - kérdezte dühtől elfulladtan. — Igazán nem engedi meg? És ha szabad kérdeznem, okkor miből fogunk élni? Amikor elindultam Zürichbe, hogy tanulhassak, orvos aka tam lenni, értse meg: orvos! Orvos, aki a test és lélek betegségeit gyógyítja. Hat éven ót tanultam, hat éven ót a leghíresebb p ofesszorok előadásait hallgattam, akiktől sok minden titkot megtanultam a bonyolult emberi szervezettel kapcsolatban. Nézzen bele egy ilyen orvosi könyvbe egyszer! És miután mindezt megtanultam, a kezembe nyomnak egy oklevelet, amelyet minden írni-olvasni alig tudó parosztasszony is megszerezhet pár hónap alatt! Mit gondol, ha nem lenne szükségünk pénzre, nem lenne szükség a keresetemre, akkor elviselném ezt a szégyent? Elviselném, hogy a zürichi egyetem diplomájával a fiókomban, bábaképesítést adjon a hazám?! Hiszen a tükörbe sem merek belenézni, félek, hogy egy idegen arc vigyorog rám, s azt harsogja felém: „Bába, bába!“ György szótlanul hallgatta végig felesége kifakadását. Idegen volt számára ez a hang, idegen volt o dühtől kipirosodott arc, a szikrázó tekintet. Hát ilyen is tud lenni ez az asszony? És noha egyetlen szóval sem vádolja nyíltan, minden mondata burkolt szemrehányás. És a legkeservesebb, hogy igaza van. De hót... mit csináljon? Menjen állásba? Miféle állást tudna betölteni? Mit tud valójában, mihez ért? Lovagolni, puskával bánni, no meg kártyázni. Talán ha fiatalabb lenne, s félretenné a büszkeségét, elmehetne valahová lovásznak, mert a lovakon kívül igazában semmihez sem ért. Még a kártyához sem, mert akkor nem úszott volna el olyan sok ezer holdja. Ha fiatalabb lenne ... De hát ötvenkét éves . . . ötvenkét éves vén fejjel hiába keresne állást. . . Leho gasztott fejjel, némán állt, az ajtófélfának dőlve. Vilma, amikor rápillantott, s meglátta, milyen elesett, milyen gyámoltalan, hirtelen nagyon elszégyellte magát. Szégyellte nyers szavait, szabadjára engedett indulatát. Érezte, ma már nem helyénvaló ez a hang. Ma már nincs ellenfele, akivel harcolnia kellene. Férje talajt vesztetten lézeng a kis lakásban, munka, elfoglaltság és örömök nélkül. Ilyen embert nem szabad bántania. Méq akkor sem, ha bérzenkedik a bábaság ellen. Hiszen lelke mélyén ő is berzenkedik. Nagy hetykén kimondta, hogy táblát szögez a kapu alá, de vajon valóban megteszi-e?- Ne haragudjon, György - Vilma békítőén tette kezét férje kezé'e -, ne bántsuk egymást! Inkább igyekezzünk, hogy valami kiutat találjuk ebből a nehéz helyzetből. Nemcsak magunk, hanem a gyerek miatt is. A gyereket fel kell nevelnünk, s valami kenyeret kell a kezébe adnunk!- Igaza van, Vilma - Szilassy fásultan legyintett -, ara kérem, ne szégyenitsen meg még jobban a jóságával, engedékenységével. Inkább legyen ilyen harcias, pattogó! Talán az volt a baj a házasságunkban, hogy maga sosem veszekedett, sohasem zsörtölődött! Mindent lenyelt, mindent eltűrt! Túlságosan szelíd a természete. Vilma elmosolyodott.- Miért nem panaszkodott soha emiatt? Miért hallgatott mindig? Istenem, ha meggondolom, a vasadi meg a pándi évek alatt de sokat hallgattunk! Talán ha akkor beszélünk ... Az asszony várta, hogy György megszólaljon. De Szilassy, mint aki szégyellj az előbbi kitárulkozását, csak megcsókolta Vilma kezét, és magára hagyta. Az pedig újra elővette az előbb a fiókba rejtett szülésznői oklevelét, nézte, nézte, s aztán — nem tehetett róla — peregni kezdtek a könnyei .. . De gyorsan letörölte őket.- Nem adom fel a harcot - mondta makacsul -, és megcsináltatom azt a táblát! Kiszögezem a kapu alá. Hadd lássa mindenki: dr. Hugonnai Vilma bába lett! A tábla elkészült, helyet kapott a többi tábla között: egy fogász lakott a házbon, egy varrónő meg egy kaloposnő, sőt a földszinten borbély cintányérja hirdette a mesterségét. Gyurka, amikor hazajött az iskolából, s meglátta a szerény kis réztáblát, elámult. Mit szólnak majd a pajtásai, ha elolvassák a feliratot? - gondolta elszontyolodottan. De aztán felkapta a fejét. „Csak merjen valamelyik is szólni - szorult a keze ökölbe -, majd ellátom a baját!" A Szilassy rokonság hamarosan tudomást szerzett a „szégyenről", amit Vilma a fejükre hozott. Irénéhez és Irmához is eljutott a hír. Sópítoztak, megbotránkoztak, Iréné nagy felháborodásában vonatra ült, és felkereste húgát. Nem látták egymást édesapjuk temetése óta, s noha Vilma már február óta Pesten volt, eddig nem jutott Iréné eszébe, hogy ideutazzon. Elhatározta, hogy alaposan megmondja a véleményét, és kikéri, egyenesen kikéri magának, hogy így meggyalázzák a Hugonnai nevet. De amikor belépett a sivár bérházba, összeszorult a torka. Es még jobban elcsendesedett, amikor húqa sápadt arcára nézett. A szülésznői tábla ekkor már négy hete függött a kapu alatt, a betegek lassan felfigyeltek a táblára: a házból keresték fel először, majd a szomszédból, aztán egyik beteg a másiknak adta a címet. És jöttek a -égi ismerősök, barátok is, nagyrészt kajánságból, kíváncsiságból, kárörömmel. Vilma méq mindig nem tudta megszokni azt, hoav a bábaoklevél fedezete alatt orvosi munkát folytat, még minden ideaszála tiltakozott a meqalázás ellen. És amikor meglátta nővérét, belesápadt a látványba, mert érezte, nem_a testvé i sze'etet hozta. Iréné szinte félt leülni a ,,-endelőb'sn". félszeqen csak a szék szélé'e húzódott, és onnan nézett Vilmára gyámoltalanul, és az előre elkészített felhábo-odott mondatok mind benne rekedtek. Végül Vilma törte meq a csendet:- Kihez jöttél, lréne? A testvéredhez voqy az orvoshoz? I'éne örült a kérdésnek, úgy knDoszkodott bele, mint egy mentőövbe.- Mindenem fáj, Vilma. Reggelenként olvan fáradtan éb'edek. alia bírok felkelni. Pedig rengeteq a dolgom! És End-e megköveteli, hoav mindennek utánanézzek. Ha valahol fennakadás van. harsog az eqész ház a lármájától. Amióta n felesége lettem, kivéve a gyerekszüléseknél, egy napot sem feküdtem. Azt nem tűrte volna. „Nekem egészséges asszony kell! - mondta mindig. - A beteg asszony csak teher meg nyűg."- Vetkőzz le — mondta Vilma eqvszerűen —. megvizsgállak. Az előre eltervezett nagy összersanásból orvosi vizit lett. I'éne el is felejtette, hogy húga vizsgálja meg.- Fogytál az utóbbi időben? - kérdezte Vilma.- Nem tudom — vont vállat Iréné —, azaz . . . most, hogy felvettem az útra az ünneplő ruhámat, észrevettem, hogy bő a szoknyám.- Sejtettem - bólintott Vilma. - Meg kell mondanom, hogy ezt az életmódot nem szabad folytatnod. És el kell utaznod valahová, magaslati levegőre. Iréné 'iodtan hallgatta Vilmát.- Endre nem fog elengedni! - mondta elsápodva. - És mi lesz addig otthon? A cselédek kilopják a 'Szememet! Éppen dologidőben menjek el? Most kezdődik az aratás, s ha nem voqyok otthon, ki főzet az aratóknak? Vagy keveset kapnak, vagy - ha nem nézek a szakácsnő körmére - az egész éléskam'át feleteti velük. (folytatjuk) Tudja ezt a közmondás is, hát hogyne tudnák az emberek, akik a közmondásokat csinálják. De tudjuk azt is, hogy napjainkban sok mindennek megváltozott az értéke. Ami régen törvény volt, ma talán csak kispolgári moralizálás, s ha leltárt készítünk erkölcsi normáinkról, azt tapasztaljuk, hogy az illemszabályok közül sok „kiment a divatból". Különösen a fiatalok körében, az ö viselkedésükön kell elgondolkodnunk. bár a középnemzedék néhány tagja sem mindig tartja be a jó ízlés határait, és sajnos, az idős generáció jónéhány tagja is ki-kirúg a hámból. Pedig az illem, illem. Nem ártana tudni; mit illik, mit nem illik — kérdezni, elmondani, kibeszélni stb. Tengerpartról hazatérő, jó modoráról ismert ismerősöm élménybeszámolója után — egy csendes, meghitt beszélgetésre invitált. ..Bizalmasan“ akart elmesélni valamit, amit mással nem oszthat meg. Kérdése meglepett: „Illik-e nyaralás idején megcsalni a férjet annak legjobb barátjával?“ S elmondta még. hogy vele ez történt. Nem akarom részletezni, kibeszélni, mert — (ha nem venné észre az igen tisztelt és nagyra becsült értelmű olvasó) — en ezt nem tartom illőnek. Ismerősömnek azonban nem válaszoltam semmit. Olvasóink is biztosan tudnak rá feleletet. A legjobb hozzászólók közt öt illemtan-könyvet sorsolunk ki. Várjuk leveleiket! A legutóbbi számunkban közölt „Neveljük együtt gyermekeinket“-kérdésre — Mit tegyünk a másfél éves gyerekkel, aki anyu papucsát próbálgatva a bal lábára a jobb. a jobb lábára a bal papucsot húzza? — érkezett hozzászólások értékelése még folyik, ezért a szerencsés nyertesek nevét csak következő számunkban közöljük. Kedves OLvasóink! Barátnő... Ugye milyen meghitten hangzik e szó? Barát és nő... Több mint barát, mert érzelmeivel is közelít hozzánk. Akit ezzel a szóval kitüntetünk, nagyon közel áll hozzánk. Mint édesanyánk, ha nem kérdezzük őt hiába, ha válaszol minden kérdésünkre. Tizenéves lányok bizonyíthatnák, életre szóló kapcsolatok, hogy gyakran nagyobb bizalom fűz bennünket a barátnőhöz, mint édesanyánkhoz. Mert a barátnő minden kérdésre megpróbál választ adni. Miért is van ez így? Miért nincs másképp? Tudjuk, nem minden esetben van ez így, hiszen környezetünkben is akad példa arra. hogy az édesanya barátnő is egyben. De túl sokat tétlenkednek még, tétováznak, nem találják meg a megfelelő hangot gyermekükkel, nem tudják úgy nevelni, irányítani, befolyásolni őt, hogy barátnője is legyenek . . . Talán mert az édesanya-feleség-dolgozó nőbarátnő szerep túl sok idejüket köt le... Talán felemészti türelmüket, erejüket... Talán mert a társadalmi munka, a tisztségek, a tömegszervezetekben vállalt feladatok is elvesznek szabad idejükből, s otthon, a házimunka mellett már csak a pihenésre, alvásra gondolnak? És csak akkor sajdul beléjük valaminek — a bizalomnak — a hiánya, ha gyermekük rossz útra tévedt, ha nem olyan, amilyennek látni szeretnék? Ha mások figyelmeztetik őket, hogy gyerekük nem adja meg a kellő tiszteletet az idősebbeknek, esetleg terhes...?! Talán mert a pihenésre, olvasásra sem jut idejük, nemhogy gyermeknevelésre?! Meggyőződésem, hogy vannak családok, ahol megfelelő a légkör, a bizalom, ahol kevesebb a szülő és a gyermek gondja... Pedig dolgozik az anya, tisztségei vannak, gyűlésekre jár... Az olvasókörbe lányát is magával viszi... De úgy szervezik a csa-
