Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-11-25 / 48. szám
I» Ük ÖZVEGYEK Sokan emlékeznek még rá, hogy a letűnt társadalmi rendszerben mit jelentett özvegy asszonynak lenni, apa nélkül gyereket nevelni. Csupán aki végigélte az ilyen sorsot, az tudná megmondani, honnan veszik az asszonyok azt a emberfeletti erőt, amellyel családjukért dolgozni tudnak. Az özvegy sorsa ma sem könynyű, hiszen az élettárs, az apa elvesztése mindig nagy csapás. A létbiztonság azonban nem száll a sírba. Az özvegy és az árvák sorsát szívén viseli a nagyobb közösség: a társadalom, a munkahely és a lakóhely közigazgatásának fokozott gondoskodása veszi körül a fél árva gyerekeket. A fájdalmat is könnyebb így elviselni. A temetésen az anya maga köré gyűjti gyerekeit, ők pedig védelmet várva bújnak anyjukhoz, mert a réginél merőben más kezdődik életükben. Távol áll tőlem az érzelgősség, csupán néhány gondolatot szeretnék felvetni, amely eszembe jutott, amikor egy-egy családi tragédiának tanúja voltam. Az ősi forma, a szokásrend még ma is érvényes: A családi házból sokan még ma sem viszik ki a halottat a ravatalozóba. Maradjon hűlt teteme a házban, ahol élt és dolgozott. Könnyebb a megbékélés is a megváltoztathatatlannal. Ki tudná megmondani, miért van az, hogy a nők érzékeny ösztöne már ekkor megérzi a helyes utat, a férfiak pedig hihetetlenül gyámoltalanok és szánalmasak tudnak lenni? Láttam özvegy apát, amint riadtan kapaszkodott kiskatona fiába, szeméről le nem vette a zsebkendőt. Bírósági tárgyaláson találkoztam egy özvegy apával. Munkakerülésért indult ellene eljárás. A felesége halála után egyedül maradt, mert gyermekeiről mások gondoskodtak. A fiú katonai szolgálatát töltötte, az idősebbik lány szakmunkásképző intézetben tanult és lakott. Néztem a vádlottat, aki az elnök kérdésére: — Miért nem dolgozik? — váltig bizonygatta, hogy beteg, de alkalmilag rendszeresen vállal munkát, építkezéseknél, itt-ott. Sőt pénzt is szokott adni a gyerekeinek. Mindenük megvan, és úgy érzi, hogy rá, az apára már senkinek nincs szüksége. A kihűlt házban helyét nem találva emészti magát a legtöbb özvegy férfi. Testileg, lelkileg tönkremegy. Van, aki az ivásnak adja magát. Más pedig szívében még a gyásszal új házasságot köt, mert Dem jrirja elviselni a magányt. Lehet, vannak más példák is. Apák, akik gyermekeik mellett ma-, radva, egyedül vállalják, ellátják az anya szerepkörét is. De ez még mindig fehér holló számba menő eset. A család lelke, mozgatója, összetartója a nő, az anya. Hiánya pótolhatatlan. Az édesapa hiánya kevésbé lenne fájó, elviselhetetlen? Nem erről van szó. Háborúkban pusztult férfiak helyett anyák, özvegyen maradt nők nemzedékei voltak kénytelenek vállalni árván maradt gyermekeik fölnevelésében az apa szerepét is. Beállni az eke szarva mögé, a gépek mellé, elvégezni a férfimunkát is, dönteni minden életdologban, intézkedni, eltartani és óvni a családot. Ezek a tapasztalatok, élmények és magatartás-példák öröklődnek tovább, és egyenjogúságunk harmincöt éve hangsúlyozott elve ebben is érezteti hatását. Valahogy úgy tűnik, többet kellene törődnünk a férfiakkal, önérzetük-önbízalmuk, felelősségük családi súlyát, jelentőségét erősíteni. Mert a kiegyensúlyozott, egészséges nevelést biztosító egység az apa és anya szülői — családi köre. Az "egyik elvesztése után feltétlenül az egyedül maradt szülőnek kell a másikat is — legalább részben — helyettesítenie. Persze, felnőtt gyermekek esetében — nekünk nőknek úgy tűnik — a férfi, az özvegy férj az árvább, a segítségre szorulóbb. Itt szeretnék visszatérni az írásom elején már felvetett gondolathoz. A nők erős érzelmi életük hatására, heves indulatok közepette élik át a lélekbeszántó tragédiát, de az ösztönös utódféltés még ennél is erősebb. Kétszeres ez az igyekezet, tudva azt, hogy társadalmunk segíti az ilyen családokat. Az özvegy férfiak esetét már ismerjük, náluk merőben más áttételekkel jelentkezik az ilyen tragikus változás. Esetlenebbek, tétovázóbbak. Azért mondtam ezt el, hogy törődjünk az elárvult családokkal, és tudatosítsuk, hogy árvák a gyermekek, de árva a férj is — felnőtt árva. GYŐRI SAROLTA Olvasóinktól több olyan témájú levelet kaptunk, amellyel levelezőnk, Győri Sarolta foglalkozik. Tudjuk, hogy számtalan ellenpélda is van, a levelek alapján mégis úgy érezzük, a kérdés jogi, pszichológiai, társadalmi és szociális vetületeivel is foglalkozni kell. Tekintsék hát e Családi kört bevezetőnek, amelyre a közeljövőben visszatérünk még. Addig szívesen fogadjuk olvasóink észrevételeit, példáit, melyek alapján biztosabb és szélesebb alapokból indulva szólaltathatjuk meg a szakembereket. A szerkesztőség to p t—t 6 *”3 E O H N I 8 ti Kedves aggódó fiatalasszony! Fél évvel ezelőtt temették el az édesapjukat, s azóta a mama teljesen megváltozott — írja. Bár ön tudja, hogy szülei házassága nem volt se jobb, se rosszabb az átlagosnál, hogy veszekedtek is, haragot is tartottak, most a mama teljesen irracionálisán beszél a házasságáról, a papát szinte szentként emlegeti. ön ezt a „beteges folyamatot” meg akarja állítani, s ezért képes lenne a szegény mamát Ponciustól Pilátusig, azaz pszichológustól pszichiáterig hurcolni ... Honnan veszi egyáltalán, hogy a mama ilyen megváltozása beteges folyamat?! Persze, a kívülálló tudja, hogy a halál által senki sem lesz jobb, mint amilyen életében volt, ám ne várjon el ilyen tárgyilagosságot a mamától, egy hatvankét éves asszonytól, aki negyven esztendőt (tehát többet mint a gyerekeivel) élt le a férjével jóban-rosszban. Miért bántja önt annyira, hogy most a mama csak a jót látja, csak arra emlékezik? A múlt átmenetileg elveszíti valóságértékét — dehát édesanyja további élete szempontjából ennek semmi jelentősége sincs. Viszont ez a megszépítése a dolognak átsegítheti a mamát — és sokkal jobban, mint a szakorvos — a párja elvesztését követő lelki válságon, fokozatosan enyhítheti fájdalmát. Nem beteges folyamat ez, inkább gyógyulás, lelki lábadozás, ön ne szóljon bele. Igazságérzete — amiről ír — nyilván önnél is, mint a hasonló korú, negyvenes éveiket taposó „gyerekeknél”, kissé túlméretezett, az idősödő szülővel szemben fölösleges és bántó is. A szívdobogásukkal, rossz memóriájukkal, dagadó lábukkal, romló látásukkal magukra maradt öregeknek ilyesféle gyámolitgatásra nincs szükségük. Ha meg akarjuk változtatni őket, ha szerintünk téves nézeteiket mindenáron korrigálni akarjuk, ha a kimerülésig vitatkozunk velük Végsősoron e jelentéktelen dolgok helyességéről vagy helytelenségéről, csak szenvedést és fájdalmat okozunk. Esetleg olyan ártó indulatot is felébreszthetünk a lelkűkben, mint a gyűlölet. A segítő kéz ne akarjon ide-oda ráncigálni — legyen nyugodt, simogató, gyöngéden szerető (és vezető, ha kell), amibe bizton meg lehet kapaszkodni. Az ön hatvankét éves édesanyjának sokkal inkább van türelemre, szeretetre és megértő meghallgatásra szüksége, mint arra, hogy „tisztán lásson”! Még egyszer óva intem: hagyja, hogy a mama emlékezésében olyan kép alakuljon ki édesapjukról, amilyet saját magának fest róla. Különben az édesanyjának nagy fájdalmat okozhat. Üdvözli
