Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-11-25 / 48. szám
olimpiai parkot és falut. A 290 méter magas tévétorony bejárati falát Vasarely Nap és ég című hatalmas art protisza díszíti. Nemsokára ismét fáradhatatlan gépkocsivezetőnkre bíztuk magunkat, hogy eljussunk utunk utolsó állomására — Bécsbe. Az Alpok nyúlványai közt haladva, az autópálya egyre meredekebb, két oldalt havas lejtők, erdők, hagymatetejű templomok villannak el. A határon egy bécsi rendszámú kocsit alaposan átvizsgálnak. Talán kábítószert keresnek? A keringők városában Bécsre a Habsburg uralkodók ízlése nyomja rá bélyegét, máig érezhetően, mert a háborúban elpusztult részeket is a régi tervrajzok alapján építették újjá. Egyik domináns épülete a Stephansdom (Szent István székesegyház), amely eredetileg román stílusú volt, de a portálját kivéve gótikussá építették át. Belsejében a szószékek nagyobb részt barokkok, csak Pillgram mester remekműve gótikus és az oltár, melynek faraeásait a mi lőcsei Pál mesterünknek tulajdonítják, xxx A régi Vindobona területén sok az érdekes, vonzó látnivaló. A modern világvárossá fejlődő Bécs új ruháját nincs időnk megnézni, ha 50 múzeuma közül belülről is látni akarunk néhányat. Mint kiderült, utazásunk utolsó napján (ezen a május 25-én, vasárnap és kettős ünnep lévén) nem nyitották ki a kulturális közintézmények egy részét. Szerencsére a Belvedere-t nyitva találtuk, és így találkozhattunk a számunkra erdekes osztrák festők: Erwih Schiene, Gustav Klimt, Carl Moll, Franz Jaschke, Rudolf Alt, J. B. Reiter, Waldmüller, Ferdinand Georg és mások műveivel, xxx Az időnk lejárt, búcsút kellet vennünk Bécs napsütötte utcáitól, tereitől, a Hotel Wienna portáján hangos „hallóval“ kiáltozó papagájtól. Még egy utolsó kirándulást tettünk a korszerű Schwechat repülőtérre, hogy jobb híján az ottani kioszkok csokoládéira és csacskaságaira meg némi frissítőkre költsük utolsó garasainkat, majd autóbuszba ültünk és elindultunk hazafelé. Egyeseket felvillanyozott a viszontlátás várakozása és beszédessé váltak, mások magukba mélyedve azon elmélkedtek, milyen gazdag 16 nap van mögöttünk és milyen jó, hogy most már hazaérkezünk, mert emlékezni, a dolgokat a helyükre tenni, otthon a legjobb. (Vége) Február 23., hétfő, 14 óra 45 perc Bellows türelmetlenül dobolt az ujjúval a 482-es mellék telefonján, és várta, hogy megszólaljon. Az első csöngetésre föl akarta venni a kagylót. A háttérből az öreg, nyugdíjas dr. Allén Druery professzor motyogása hallatszott, amint Halstead erényei ecseteli. A négy medikust szinte elnyelte a hatalmas üres tanácsterem. Bellows most már sajnálta, hogy nem mondta meg Susannak, hogy ilyen kis csoport esgtén feltűnő, ha eggyel kevesebben vannak, főként, ha a hiányzó amúgy is feltűnő jelenség. Mi lesz, ha Stark benéz, hogy üdvözölje a csoportot? Biztosan megkérdezi, hol az ötödik hallgató, és akkor mit mond neki? Esetleg azt, hogy bemosakodott egy műtéthez. Csakhogy ez az első napon nem valószínű. Starktól való félelmében végül is úgy döntött, hogy üzen Susannak, és visszavonja korábbi beleegyezését az előadásról való távolmaradását illetően. Csak annyit mond neki, hogy nagyon hiányzik, és hogy legyen szíves, fáradjon föl a tizedik emeletre a tanácsterembe. Szándékosan választotta a nagyon hiányzik kifejezést, amit így is, úgy is lehet értelmezni. Elhatározta, hogy mégis randevút kér Susantól. A dolognak számos előre nem látható következménye lehet, de megéri a kockázatot. Susan értelmes, szellemes és szinte biztos, hogy bomba nő. A telefon nem akart megszólalni. Bellows újra tárcsázta a központot, és kérte, ismételjék meg, hogy Susan Wheeler doktor hívja föl a 482-es melléket. Gerald Kelleynél írebbet legfeljebb Dublinben lehetett volna találni. Bár ötvennegyedik életévét taposta, a haja vörösesszőke volt, dús és göndör, s az arca olyan pirospozsgás, mintha ki lett volna festve. Tizenöt éves kora óta dolgozott a Memóriáiban. A karbantartási részlegnél, egészen pontosan a kazánfűtésnél kezdte, és ma mór vezető beosztásban van. Tapasztalatból is, és vele született technikai érzékénél fogva is igen jól ismerte a kórház energiahálózatát. Fejből tudta szinte valamennyi mechanikai adatát. Ezért is tették meg vezetőnek, és ezért fizettek neki évi 13 700 dollárt. Bár a teremben mindig nagy volt a zaj, különösen annak, aki nem ismerte e zajok eredetét, Kelley füle érzékenyen reagált a legkisebb változásra is. így aztán mikor a központi biztosítótábla felől két fémes tárgy összekoccanásának a zaja ütötte meg a fülét, arrafelé fordult. A hang nem ismétlődött meg, és Kelley folytatta az adminisztrálást. Nem szerette a beosztásával járó papírmunkát; a legszívesebben maga ment volna föl a tizennegyedikre, hogy megjavítsa az eldugult lefolyót. De belátta, hogy szükség van a munka szervezésére is, ha azt akarja, hogy minden simán menjen. Képtelen lenne mindent egyedül elvégezni. Újra megütötte fülét a fémes koccanás, amely most hangosabb volt, mint az előbb. Megfordult, és tekintetével végigpásztázta a központi bojler mögött levő kapcsolótábla környékét. Folytatni akarta a munkát, de azon kapta magát, hogy maga elé mered, és következtetni próbál a hang eredetére. Az éles, rövid, fémes csengés idegen volt az ismerős zojok között. Kíváncsisága végül is győzött, és odahajtotta a kazán mögé. A kapcsolótábla közvetlenül a szerelőakna mellett volt, melyben a felszálló csővezetékek helyezkedtek el, és csak úgy lehetett megközelíteni, ha a bojlert jobbról vagy balról megkerülte az ember. Kelley jobbról kerülte meg, egyúttal ellenőrizte a bojler hőmérőjét is. Gyönyörködve legeltette szemét a gépen, és elismeréssel hasonlította össze tökéletességét a hajdani gépek tökéletlenségével. Megkerülte és a kapcsolótábla irányába nézett; a vér megfagyott az ereiben. Jobb kezét önkéntelen mozdulattal védekezőn fölemelte.- Úristen! Majdnem halálra ijesztett — mondta elakadó lélegzettel, és leengedte a kezét.- Maga is engem — mondta egy khaki egyenruhás, sovány férfi. Az inge nyitva volt a nyakánál, alatta fehér trikó látszott, olyan, amilyet a tisztek hordtak a háborúban, mikor Kelley a tengerészeinél szolgált. A férfi bal mellényzsebe kidagadt a sok ceruzától, kis méretű csavarhúzótól és vonalzótól. A zsebe fölé az volt hímezve, hogy Folyékony Oxigén Gyár.- Fogalmam sem volt róla, hogy más is van itt - mondta Kelley.- Nekem se — mondta a khakiruhás. A két férfi egy másodpercig egymásra meredt. A khakiruhás kezében egy kis zöld hengeres tartályban folyékony gáz volt. Fölső részéhez folyadékára volt erősítve, rajta egy „Oxigén" feliratú címke.- Darell vagyok - mondta a khakiruhás. John Darell. Elnézést, hogy megijesztettem. Ellenőriznem kellett a központi tartály oxigéncsövét. Úgy látom, minden rendben. Épp menni készültem. Megmutatná, hogy jutok ki legkönnyebben?- Természetesen. A csapóajtón át, föl a lépcsőn a bejárati csarnokig. Onnan kétfelé mehet: jobbra a Nashau Streetre jut, balra a Causeway Streetre.- Kösz szépen - mondta Darell, és elindult az ajtó felé. Kelley figyelte, míg ki nem ment az ajtón, aztán hitetlenkedve körülnézett. El sem tudta képzelni, hogy az ördögbe kerülhetett oda észrevétlenül a pasas. Sose gondolta ve/na, hogy így el tud merülni abban a rohadt papírmunkában. Visszament az íróasztalhoz, és újra dolgozni kezdett. Kis idő múlva eszébe jutott valami más is, ami ugyancsak nyugtalanítani kezdte. A bojler mellett nincsenek is oxigéncsövek! Elhatározta, hogy feltétlenül megkérdezi a helyettesét, Peter Barkert az oxigéncsövek ellenőrzéséről. Csak az volt a baj, hogy a mechanikai adatok kivételével nemigen maradt meg a fejében semmi. Február 23., hétfő, 15 óra 36 perc Bár az öntudat és a kóma ugyanazon jelenség két megnyilvánulási formája, Susan jól tudta, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. Aznap egy betegnél - Bermannál. — mind a kettőt megfigyelhette. És bár nem tudták pontosan meghatározni a kómát, nagyon sokat írtak róla. Susan a jegyzettömb következő lapjának a tetejére fölírta, hogy „Akut kóma", és apró betűivel róni kezdte a sorokat. Különösen a kóma okai érdekelték. Tekintve, hogy az orvostudomány eddig még nem derítette ki, hogy az agy metyik része felelős a kómáért, Susan kénytelen volt feljegyezni valamennyi feltételezést. Bár csak az akut, azaz a rohamszerűen fellépő kóma érdekelte, s ezzel alaposan leszűkült a kör, így is sok dolgot jegyzet le. Jóleső érzéssel állt fel, nyújtózott egyet, és nagyot ásított. Megmozgatta a lábujjait, hogy fokozza a vérkeringést. A hideg miatt hamarabb hagyta abba a munkát, mint eredetileg akarta. Nem ült vissza, hanem odament az Index Medicushoz, amelyben megtalálható valamennyi cikk, mely a folyóiratokban megjelent. (folytatjuk)
