Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-11-11 / 46. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILP1/I DOKTORA SSZOITV- Kálmán, Kálmán ... - Vilma fürkészve nézte bátyja elfelhősödött arcát miért nem vagy őszinte hozzám? Miért nem mondod el, mi bánt? Alig múltál harmincéves, és máris az öregséggel kacérkodói? Meg kellene házasodnod! Eddig a birtokért, a kastélyért áldoztad fel magad, tudom, időd sem volt, hogy feleség után néz. De most már keress valakit, aki továbbviszi a Hugonnai nevet. Hiszen az öcskösök sem sietnek a nősüléssel.- Sohasem fogok megházasodni! — mondta szilárdan Kálmán, és makacsul leszegte ctz állát. Vilma ebben o pillanatban úgy érezte, bátyja megsértett kisfiú, aki nem kapta meg o kívánt játékot. Talán jó is lesz. ha Kanizsára megy, ott majd elfelejti a csalódást, s talál valakit, aki szeretni és becsülni fogja. Hiszen Kálmán - nemcsak testvéri elfogultsággal látja - különb, mint a legtöbb férfi. Ó, ha György olyan lenne, mint Kálmán! Miért is nem találkozott valakivel, aki Kálmánhoz hasonlít? Igaza van Isabelle-nek, szeretni nagyon jó, milyen boldogság az is, hogy a fiát szeretheti, de milyen lehet az, ha valaki nem gyermeket, hanem férfit szeret, aki társa az életben?- Ne beszélj csacsiságokat, Kálmán, ki láthat a jövőbe? Annak idején Fruzsina halálosan szerelmes volt beléd, fél éjszakákat nem hagyott aludni, mindig rólad beszélt.- Ö, a kis Fruzsina! Szép kislány volt, hamvas, mint egy őszibarack, de nem sok ész szorult belé. Ilyen kis libát nem tudnék feleségül venni, halálosan unnám magam mellette .. . A penzióbeli leányok kellő tisztelettel bántak Kálmánnal, különösen Isabelle sündörgött mindig körülötte. „Un vrai charmeur" — mondogatta állandóan, és meglepődve tapasztalta, hogy Kálmán milyen tökéletesen beszél franciául. Amikor Vilma látta, hogy a kis francia lány mennyire igyekszik bátyja közelébe kerülni, magukkal hívta minden sétára, kirándulásra. Kálmánt mulattatta a pergő nyelvű, vidám teremtés, aki egy cseppet sem titkolta, mennyire tetszik neki Kálmán.- És gróf, igazi gróf - mondta társnőinek -, kastélyban lakik, úgy, ahogy a regényekben olvashatjuk. Milyen boldog lehet az. akit majd feleségül vesz.- Mindig csak a házasságon jár az eszed - csóválta a fejét Jekatyerina -, igazán csodálom, hogy közben elvégzed oz egyetemet, és idővel doktorrá avatnak!- Ö, az még messze van - sóhajtott fel Isabelle -, addig még sokat kelt tanulni! És én nem vagyok olyan szorgalmas, mint Vilma. Vilma most is minden éjjel tanul, így pótolja azt az időt, amit bátyjával tölt. Nem is tudom, hogy bírja. És még mindig bogyókat eszik I Kálmán is csodálkozott Vilma munkabírásán s az étkezésén. Meglepődve hallotta, hogy mióta Zürichben tanul, csak nyers koszton él, s egészségesebbnek érzi magát, mint régebben.- Hidd el, Kálmán — mondta —. felesleges a sok evés; a zsíros, nehéz ételek, a helytelen öltözködés, mind elősegítik a megbetegedéseket. Nézd például a női ruhákat. A középkorban a keresztes lovagok jártak ilyen vértezetben, de azok az ellenség kardja ellen hordtak páncélt, a nők pedig azért hordanak halcsontos ruhákat, azért fűzik be magukat, hogy szebbek legyenek. A ruhájuk a földet sepri, mennyi piszkot szednek össze a nap folyamán! Majd ha orvos leszek, könyvet Írok a helyes táplálkozásról, célszerű uházkodásról. — -Könyvet, ejha! — Kálmán elismeréssel nézett húgó a. - Ha régi igazgatónőd hallana, büszke lenne rá, és még büszkébb o jóslatára! - Bevallom, szorongó szívvel jöttem hozzád, féltem, fájdalmat okozok neked azzal, hogy meg kell válnunk a birtoktól. De megnyugodva megyek haza. örülök, hogy nem ragaszkodsz a múlthoz, s még jobban örülök annak, 1iogy ennyi örömet találsz a jövendő hivatásodban. Kálmán elutazása után Vilma még több időt töltött Rose professzor klinikáján. Most már ötödéves volt, s a professzor megkérdezte, ha elvégezte az egyetemet, nem akar-e nála dolgozni. Noha idegen származású, elintézi a kinevezését. Vilma néhány pillanatig szólni sem tudott, olyan váratlanul érte a -megtisztelő ajánlat. Tudta, hogy Rose eddig még sohasem hívott meg klinikájá'a női munkatársat. Ha itt dolgozhatna a professzor mellett . . . Rose látta Vilma szemében első pillanatban az öröm felvillanását, mojd a következő másodpercben kialudt a fény, s elfátyolosodott a tekintete. Kezét görcsösen ökölbe szorította, s halántékán kidagadtak az erek. Csak nagy sokára tudott megszólalni: — Köszönöm professzor úr megtisztelő bizalmát, köszönöm, hogy méltónak talált arra. hogy ön mellett dolgozhassam. Nem tudom kimondani, mennyire fáj, hogy nem fogadhatom el az állást. Ha elvégeztem az egyetemet, haza kell mennem. Férjem von otthon és kisfiam, aki számlálja a napokat, mikor jövök haza. Tizéves, és gyak an ír nekem levelet. Azt i'ja, mindennap letép egy lapot a kalendáriumból, és kérdezi, hogy vajon gyorsabban múlik-e az idő, ha napgnta több lapot is letép. Ha megkapom a diplomámat, másnap haza kell utaznom. De ha nem várna is otthon a fiam, akkor is haza kellene mennem. Vilma elhallgatott. A professzor kérdően nézett rá. Kis csend után megkérdezte: — Miért? — Miért? — Vilma zavartan kereste a szavakat, igyekezett, hogy mindaz, amit mond, ne tűnjék fellengzős szavalatnak, üres pátosznak. - Azért, professzor úr, mert magyar vagyok. Nem tudom, mennyire ismeri Magyarországot, hallott-e róla valamit. Diáktársaim, társnőim nemigen tudják, merre van, sokan kétségbe vonják: létezik-e egyáltalán. Az egyetem dékáni hivatalában úgy tartják számon, mint Ausztria egy részét, tartományát. Pedig ez oz ország önálló ország, nagyon sok vért áldozott azért, hogy megtarthassa önállóságát. Mindig harcolni, mindig verekedni kellett, talán azért maradtunk ilyen szegények, ilyen elmaradottak. Professzor úr, aki egy gazdag, független, boldog országban él. nem sejti, milyen szegény, milyen tudatlan nálunk a nép. Ijesztően magas a gyermekhalandóság, a szülő nők félnek az orvosoktól, vajákos asszonyoktól, kuruzsló banyákhoz járnak. Lehet, hogy azért, mert nincs, aki megmagyarázza nekik, hogy nincs mitől félniük. Amikor kislány voltam, én is féltem a körszakállas, ecsegö hangú doktortól, inkább eltagadtam, ha betegnek éreztem magam. Ha nő hajolt volna az ágyamm fölé, bizonyára nem féltem volna tőle. És hány leány meg asszony nem mer betegségével, bajával orvoshoz fordulni. Nő előtt könnyebben nyílna meg, nőben több bizalma lenne. Ügy érzem, rám otthon nagy feladatok várnak . . . KZ AltÓ It KI, A azt akarta, ha meghal, sírját kenyérmorzsákkal hintsük tele egy volt a sok közül, kik szegényen születtek kenyérről meg tejről álmodott mindennap várta a nagyszerű csodát itt volt mindenre készen egyszerre volt zsidó, magyar és szegény és forgott, mint kerék az út porában megírta a maga és a hasonlók életét nem felejtette árvaságát, anyja szemében a gondot, az éhséget. a sápadt, kendős asszonyokat akarta a másoknak megérő jövőt meghall, sírját kenyérmorzsákkal hintsük tele SZABÓ BÉLA Otthon Esteledett mar. mire hazaérkeztem. kenyerek meleg illata párolgóit a nyitott ajtón át A küszöbön megálltam: sapadt gyertyafény világította meg a konyhai, anyum a kemencénél ült. és mosta a kenyereket. mint piszkos gyerekarcokat A kenyerek gömbölyűek voltak, mint gyereket Ígérő asszonyok hasa. és barnák, mint anyám bánatos szemei. Sokáig álltam ott, és végiggondoltam a megtett utakat. azután néztem a kenyereket meg az anyámat. és eszembe jutott, hogy voltak napok. mikor többet ért nekem a kenyér anyain szeretetenel Ö. kit lehet ezért felelősségre vonni? Észrevett: és kenyérszinü. bánatos szemei kérdezték: Miért vagy megint itt? Fejem lehanyatlott, poros cipőmet neztem. Mit tegyek, anyám, ha szeretem a poros utakat? De a csend elnyelte gondolataimat, es hallgattam. Üres kezemet nézte. Hová lettek a csomagok, kérdezték kenyérszínű, bánatos szemei. Ó. anyám, nem emlékszem már a csomagokra, és kezem sincsen, mellyel pénzt kereshetnék, csak megcsonkított szárnyaim vannak, melyekkel repülni szeretnék. Tehenek jöttek a rétről. lustán léptek, és lépteik nyomán megmozdult a levegő, mint sűrű. meleg viz. Asszonyok ültek az ajtó elé. szemük hasonlított a tehenek félig lehunyt szemere. Beszélgettek, álmos, nyugodt szavakat dobálták egymáshoz. Az udvaron gyerekek játszottak, porfelhőket dobtak a tiszta ég felé. Messziről szekérzörgés hallatszott, banat nehezedett az életemre. Miért is jöttem? Hisz anyám kitárt karjai is lehanyatlottak, hol szeretetét őrizte számomra. Nem tudom, tán jó volna visszamenni távoli varosokba és forogni, mint a kerék az út porában, még mielőtt átlépném házunk küszöbét. Tanácstalansag csurog minden gondolatomból, mint megbotlott szegény gyerek lábujjaiból a vér (folytatjuk)
