Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-11-04 / 45. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET íA1 VILMA doktort! sszorrv Führsprech Sulzberger asszony is nagyon sajnálta Lydia távozását. Jobban szerette volna, ha Isabelle keres más szállást. Kitenni azonban nem akarta, mert nehezen kapott megfelelő lakót; Henke, az egyetemi pedellus neheztelt rá, s a lakást keresőknek sohasem ajánlotta, mert Mathilde asszony nem volt hajlandó a pedellust külön díjazni. De Lydia távozása után, amikor az angol lányok sem jelentkeztek, elhatározta, hogy feladja elveit, és egyezséget köt a pedellussal. Henkének nagy elégtétel volt. hogy a rátarti hölgy megalázkodott előtte, meg is ígérte támogatását, de csak a következő félévre. „Nyáron a diákok szétszélednek, még férfit se igen tudnék ajánlani, hát még nőt!" — mondta színlelt sajnálkozással. Führsprech Sulzberger asszony nagyot sóhajtott, és tíz frankot vett elő gyöngyös táskájából, majd halkan hozzátette, hogy ugyanennyit fizet, ha megfelelő lakót küld megüresedett szobáiba. Henke úr kegyesen bólintott,' de júniusban, sőt júliusban is üresen maradt a Phönix-penzióban Lydia szobája. Mathilde asszony már-már azon volt, hogy az általa mélyen megvetett módszerhez fog folyamodni: hirdetést tesz közzé az újságban, és abban ajánlja fel szobáját. Ebben az időben kapta Vilma bátyja levelét, s örömtől elakadó lélegzettel olvasta, hogy Kálmán hamarosan meglátogatja. Arra kérte Vilmát, hogy szerezzen számára megfelelő, olcsó lakást. Bekopogott Mathilde asszonyhoz, és megkérdezte, nem tudna-e a közelben tiszta szobát bátyja részére. A derék asszonyság kicsit habozott, feladja-e végleg elveit, s férfit fogadjon a házába. „Hiszen Frau Hugonnai bátyja — gondolta lelkiismerete megnyugtatására —, és FrauHugonnai már négy éve lakik nál<»n*. Megbízható, pontos fizető, és erkölcsös teréfntés. A bátyja sem lehet más!"- A maga kedvéért kivételt teszek, kedves Vilma kisasszony - mondta végül kegyosztó hangon -, és ha magának is megfelel, bátyja elfoglalhatja Lydia szobáját. Vilma örült a nem remélt megoldásnak, és nagy izgalommal várta Kálmán érkezését. Négy esztendeje, Fruzsinán kívül az első rokon, aki meglátogatja. Nővérei, bár jómódban éltek, és el is jutottak külföldre, divatos fürdőhelyekre, Svájcot elkerülték, öccsei a francia Riviérán jártak, a játékkaszinóban próbáltak szerencsét, azt írták, hogy majd a nyereségből fedezik zürichi útjukat. A nyereség elmaradt, bátyjuknak sürgönyöztek útiköltségért, így tudtak csak hazautazni. Kálmán Vilma hívó leveleire eddig mindig azzal válaszolt, hogy nincs pénze az utazásra. Talán az ez évi termés jó volt, azért engedheti most meg magának a svájci kirándulást. Alfonso, Vilmával együtt, türelmetlenül várta Kálmánt. Isabelle-től értesült a látogatásról, és eleinte gyanakodott, hogy titkos udvarló vagy vőlegényjelölt érkezik, akibe Vilma szerelmes, és ezért nem érdekli állhatatos lovagja. Nem akarta elhinni Vilmának, hogy a bátyja jön, még akkor sem, amikor Isabelle Mathilde asszonyt hívta tanúnak. Kálmán 1860-ban, még édesapjuk halála előtt járt Svájcban, angliai útja alkalmából. Meglepődött, hogy tizenhat év alatt mennyit fejlődött a város. Különösen a Politechnikum érdekelte, amelyet abban az időben kezdtek építeni. Most bejárta Vilmával együtt a tágas előadótermeket, a kitűnően felszerelt laboratóriumokat, a hatalmas könyvtárat, s kicsit szomorkásán jegyezte meg: — Tudod-e, Vilmám, hogy valamikor nagyon szerettem volna mérnök lenni? Amikor Angliába mentem, megkérdeztem édesapámtól, nem iratkozhatnék-e be jog helyett a műegyetemre. Édesapám megbotránkozva jelentette ki, hogy nem engedi sem lakatosnak, sem pallérnak a fiát. Az egyetemet sem helyesli túlságosan, de ha nagyon ragaszkodom hozzá, jogot tanulhatok. És most. . . nem is árt, hogy jogi végzettségem van. Legalább el tudok helyezkedni. Vilma csodálkozva nézett bátyjára. Kálmán kis csüggedt mozdulattal jegyezte meg: — Tulajdonképpen ráértem volna erről beszélni. Úgy terveztem, hogy eljövök hozzád, két boldog hetet töltünk együtt s mojd csak elutazáskor beszélek arról, ami miatt tulajdonképpen jöttem. És most .. . akaratlanul kicsúszott a számon, amit el akartam hallgatni. Félek, hogy esetleg fájdalmat okozok a beszédemmel, de ha már elkezdtem ... A testvérek elhagyták a Műegyetem épületét, és lefelé haladtak a domboldalon. Vilma úgy tervezte, hogy megmutatja bátyjának az orvosi egyetemet, de érezte, Kálmánt ebben a pillanatban nem érdekli az egyetem, valami mondanivaló feszíti. Lassan sétáltak, kart karba öltve, míg eljutottak a tó partjára. Ott leültek egy csendes padra, egy darabig némán nézték a mozdulatlan vizet, amelynek simaságát csak egy-egy csónak evezőcsapásai hasították fel. — De szép itt — mondta eltűnődve Kálmán —, de szépek a hegyek! Tulajdonképpen mindig hegyek között szerettem volna élni. Most, ha nem is kerülök magas hegyek közé, de legalább dombos vidékre jutok. Vilma szeme, amely az előbb csodálkozást árult el, most megrebbent. Tudta, hogy mit kerülget Kálmán, mi az, amit el kell mondania, bármennyire nehezére esik: a nagytétényi kastélytól s a birtoktól meg kell válniuk. — Kálmán, kedves — mondta csendesen, és kezét bátyja kezébe kapcsolta —, ne hidd. hogy fájdalmat okozol azzal, amit mondani akarsz. Már édesapa temetésén céloztál arra, hogy a birtokot el kell adni. Akkor is azt mondtam: tégy úgy, ahogy jónak látod, teljesen megbízom benned. És most is csak azt mondhatom. Ne szomorkodjunk azon, amin nem tudunk változtatni. Örülnünk kell, hogy addig fenn tudtad tartani a látszatot, amíg apánk élt. Mert neki bizonyára nagy szenvedés lett volna megválni a kastélytól, a parktól, a földtől. De nekem ... — Neked nem fáj? — kérdezte Kálmán kicsit megdöbbentem — Nem! — Vilma erélyesen megrázta a fejét. — Tudod, hogy a tétényi kastély, ahol gyerekkorunkat töltöttük, milyen fájdalmas emlékeket ébreszt bennem. Amikor édesapa temetésén otthon voltam, félve jártam végig a szobákat, s alig mertem kimenni a parkba. Édesanyánkra gondoltam. Most értem csak meg igazán, micsoda hős volt, milyen áldozat árán váltotta meg az egészségünket. És Fruli hiányzott, a hegyes kontyú, mindig zsörtölődő, csoszogó, öreg Fruli, aki sohasem látogatott meg Pándon. önmagát okolta, amiért rábeszélt a házasságra. Pedig nem is beszélt rá . . . csak együtt lelkendezett a többiekkel, akik mind meghatódtak a nagy csodáktól, amelyekkel György érkezett, és meghatódtak a legendás Szilassy-vagyontól. Hová lett azóta a vagyon?... Azt hiszem, Tétény után Pánd is idegen kézre kerül hamarosan. És mihez kezdessz, Kálmán, ha eladtad a birtokot? Marad valamid?- Nagyon kevés - felelte Kálmán kis hallgatás után. - És ami marad, néqyünké, mert Iréné és Irma hozományt kaptak. Amikor az iratokat rakosgattam, megtaláltam a házassági szerződések másolatait. Bizony, elég sokra tartották magukat a Batizfalvy testvérek! Igaz viszont, hogy ők jól gazdálkodtak a kapott pénzzel. Miért van ez- nem tudom, ők gyarapodtak, mi pedig — Györggyel együtt — elszegényedtünk. Pedig hidd el, Vilma, én nem kártyáztam, nem ittam, csak éppen . . . szívesebben olvastam vagy muzsikáltam ... Mire észbe kaptam, már késő volt. A Batizfalvyak telkeket vásároltak Pesten, s hatszoros-hétszeres áron adták el. Mert egyre jobban kiépül a város, a Sugár úton nemsokára dalszínházat építének. Fruzsina édesapja közel jár a hetvenhez, de azért házakat vásárol, majd haszonnal továbbadia őket. És megvásárolt egy cukorgyárat, sőt — a múltkor találkoztam vele a Kuglernál - azt mesélte, hogy betársul egy szeszgyárba is. Idegen nekem mindez, Vilma. Idegen ez a hanqos, felcseperedő főváros, amely olyan hetykén viseli most a Budapest nevet. Azelőtt, ha leültem a Duna-parton egy kávéházban, jólesett nézelődnöm, örültem annak, hogy híd szeli át a Dunát, hogy vígan kocognak az omnibuszok, hogy lóvasút is jár már. Örültem, hogy hamarosan utolérjük Bécset, vagy talán el is hagyjuk a császárvárost. De most, úqy érzem, túl gyorsan akarjuk behozni a mulasztottakat. Olyan a város, mint egy csecsemő, amelyet mesterségesen túltápláltak. Azelőtt arra gondoltam, hogy ha eladom a birtokot, Pesten keresek valami állást, a megyénél vagy a .városnál. De letettem erről a tervről. Nem nekem való ez a megváltozott zsibongó város. Inkább megyek vidékre. Vilma tűnődve hallgatta Kálmánt. Valami csendes fájdalom csendült ki bátyja szavaiból, ami talán nemcsak az elveszett birtoknak, az elveszett életformának szólt, valami más is lehetett mögötte. Talán csak nem szerelmi csalódás érte? Vilma titokban elszégyellte magát, lám, már ő is elfogadja Isabelle szemléletét, és mindenütt érzelmeket keres. Kérdezni nem merte, félt, hogy még be nem hegedt sebet tép fel. — És végül hová akarsz menni? — kérdezte gyengéden.- Nagykanizsára — felelte Kálmán. — Egy kedves barátom él ottan, Molnár Alajos bíró. Azt mondja, ha akarom, kineveznek engem is bírónak. Veszek ott egy kis házat, néhány kedves, régi bútordarabot levitetek, szabad időmben majd méhészkedem, muzsikálok s olvasgatok: Aztán lassan megöregszem... (folytatjuk) OLZSASZ SZULEJMAN (kazah költő) Verseket mormolva Mint az emberi tett lassú villám-pillanata, magasságot, mélységet, ragyogást ont ki magából a nyelv. Szavakba bújik az arculütés, a nyelés, a mosolygás, a századok patkódobaja, venyigék hajladozása. Ma úgy akarom, hogy csak ez a fekete éjszaka szóljon, s meghallom a vékony hold monológját. De piros nyelvem felé, akár a fényre, tódulnak tapogatva s már torkomba zúdulnak fehér tajtékú szavak s kiáltanék: megvan! hadd hallják mindenek!' Suttogja csak a hold a jós-igét a sötétben. Ez a csorba fény, mint messzi lövés tűzfénye, lemezteleníti az arcom, ráperzseli bélyegét. Nem kell a buták irgalma nekem, nem alázkodom meg a bölcsnek. Bolyong a szó a pusztán, hogy velem összebotoljon. Verseket mormolok, ahogy vén kurdok imádkoznak, míg pofacsontjukon tűz lassú fénye rezeg.
