Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-28 / 44. szám
ÉN-KÉP ÉS SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉS Minden normális ember úgy érzékeli a valóságot, hogy tudatosítja: az érzékelő ő maga, az individuum, tehát az Én. Az egyéniségnek, személyiségnek éppen az Én-tudat a magva. Az Én az, mely által minden ember egyszeri, megismételhetetlen szubjektummá válik. És ahogy az ember kialakítja viszonyát az objektív valósághoz, éppen úgy alakítja ki viszonyát önmagához is — mint a valóság egy részéhez. Az önmagunkhoz való viszony a lelki élet rendkívüli fontos és bonyolult tényezője. Három lényeges összetevője van. Az első az önismeret. Az egyik ember jobban, a másik kevésbé ismeri önmagát. Sokszor mondjuk: „Ismerem magamat, ezt nem tudom megcsinálni." Vagy: „Ahogy magamat ismerem, azt a szoknyát úgyis megveszem." Az önismeret mellett fontos tényező, hogy az ember átéli énjét, érzelmi viszonyban áll önmagával. Szereti, gyűlöli magát, rokonszenvezik saját magával, saját magának az „idegeire megy", meg van elégedve magával, vagy haragszik önmagára. Az önmagunkhoz való viszony harmadik eleme aktív összetevője: hogyan viselkedünk önmagunkkal. Elnézőek vagy szigorúak vagyunk-e önmagunkkal, jutalmazzuk vagy büntetjük magunkat. Mindezt együttvéve önmagunkról alkotott képnek, „Én-képnek" nevezzük. Az Én-képbe beletartozik a saját testünkről, saját társadalmi helyzetünkről, képességeinkről, természetünkről, tulajdonságainkról stb. alkotott kép is. Az Én-kép és az Én-tudat nem velünk született valami. Az Én és az Énkép életünk folyamán alakul, formálódik a másokkal, az emberekkel való kapcsolatainkban. A gyermek első életévében nem érzékeli az önmaga és környezete közt lévő különbségeket. Mozdulatainak koordinálásával párhuzamosan fédezi fel saját testét, érzéseit. Ez a fejlődési folyamat a harmadik életév vége felé tetőzik, amikor a gyermek felfedezi, hogy van saját akarata. Mindannyian tudjuk — tapasztalatból -, hogy a gyermekek igen gyakran beszélnek harmadik személyben: „Katika cukorkát akar!" Később az egyes szám első személyre való áttéréssel, az Én névmás használatával igyekszik saját akaratát, saját személyét elfogadtatni, sokszor persze túlzón. a felnőttek kívánalmaival ellentétben. Ezt a korszakot a gyermeklélektan úgy jelöli meg, mint a negativizmus, a tagadás, a dac korát. A gyermek felfedezi önmagát, és kezdi lerakni saját, független személyisége alapjait. Ahogy múlnak az évek, úgy illeszti be Én-képébe a tényeket: az egyik vagy a másik nemhez, a családhoz és a közösségéhez való tartozását. Iskolás korában fokozatosan tudatosítja, hogy létezik, gondolkodik, határozott formát kezd ölteni Én-tudata, végül — a serdülőkorban — tudatosítja saját életének végességét is. A fokozatos önismeret, az Én iránti érzelmek és a környezet hatására az ember értékeli is önmagát. A gyermeket a serdülőkorig még az önismeret és az önértékelés egyenlőtlen fejlődése jellemzi. Úgy értékeli önmagát, ahogy szülei és tanítói értékelik. Helytelen nevelés esetén önmagához való viszonya konfliktusossá válik, s ennek alapján további fejlődése is rendellenes lesz. Minden ember szereti, ha sikerei vannak, ha valamiben kitűnik, s ennek eredményeképpen önmaga iránti érzelmei helyesen fejlődnek, megtanulja tisztelni, becsülni önmagát. Ha a gyermek a szülőktől és a tanítóktól csak büntetést kap, ha csak kudarcait hánytorgatják fel és gúnyos lekezeléssel szólnak minden cselekedetéről, elveszíti önmaga iránti pozitív érzelmét, elveszíti önbizalmát. Persze, az életben gyakran találkozunk az ellenkező véglettel is. Vannak gyerekek, akik mindenért túlzott dicséreteket kapnak. Ennek következménye az önkritika teljes hiánya, a beképzeltség, a felfuvaíkodottság és az, hogy teljesen érzéketlenek mások iránt. Az én-fejlődés legfontosabb szakasza a serdülő- és a korai felnőttkor. A serdülőkor jellegzetes konfliktus-helyzetéből - a még gyermeki függőség állapotában az erős vágy végre felnőttnek lenni — adódik, hogy a fiatalok önmagukhoz való viszonya még kiforratlan, ingatag. Ebből következik az is, hogy serdülőknél gyakran találkozunk túlzott önkritikával, kevés önbizalommal, óriási különbséggel az Én-eszmény és a valóságos én között. Másoknál viszont szembetűnő önmaguk, lehetőségeik és képességeik erős túlbecsülése. Bár ez a túlbecsülés gyakran csupán a kisebbségi érzést kompenzálja. A serdülőkorban és közvetlenül utána (14—20. év) rendkívül fontos az egészséges viszony önmagunkhoz, mert legtöbben ekkor döntenek további életükről. Gondolok itt elsősorban a pályaválasztásra, és nem egy esetben a párválasztásra, s ebben a korban kezd kialakulni az egyéni életstílus, életvitel is. Az, hogy valaki milyen képet alkotott önmagáról, ezekben a „választásokban" döntő szerepet játszik. A személyiségfejlődésben elérni ezt az érettségi fokot csakis az érzelmi biztonság és az önbizalom kiépítésével lehet. Ebben a folyamatban az egyes mérföldkövek a kisebbségi érzés, az önzés, a fölényeskedés, az irigykedő vetélkedés, hetvenkedés és bűntudatok, lelkiismeretfurdalások „levetkezése". Az érett ember szereti a munkáját, mintha feloldódott, eltűnt volna a határ játék és munka között, az egyéni célok lassanként közelítenek és egybeolvadnak a magasabb célokkal. Őszintén szereti az embereket és örül, hogy az emberek is szeretik öt. Partnerkapcsolataiban tud szeretetet-szerelmet adni és elfogadni. Az esze és a lelkiismerete között nincs alapvető ellentét, háborgás nélkül megférnek egymással. Értékrendszere összhangban áll életvitelével, örül az életnek, alkotó, közvetlen, és mindig vállalja a felelősséget tetteiért. Az érett embernek van humorérzéke és nem áll tőle távol alkalmasint az öngúny sem. A személyiség önmagához való érett viszonyát azonban sok felnőtt sem éri el; fizikailag fejlett, érett emberek életük végéig pszichikailag fejletlenek, éretlenek maradnak. Egyesek olyannyira, hogy még életük alkonyán sem képesek önmagukat és a közelgő elmúlás elkerülhetetlenségét elfogadni. Már említettük, hogy az egészséges személyiségfejlődés és az érettség szempontjából döntő jelentőségű a gyermek- és a serdülőkor. Az ezekben az években rögződött negatív vonások - az Én túlbecsülése vagy lebecsülése, az erős kisebbségi érzés vagy a fölényes gőg - olyan élethelyzetekbe sodorhatja az egyént, amelyekből csak pszichiáter vagy pszichológus segítségével lábolhat ki. Segítséget többnyire azok keresnek, akiket az önbizalom bénító hiánya gyötör, viszont akik a saját „emberfelettiségüktől" szenvednek, azok többnyire környezetüket, hozzátartozóikat és munkatársaikat gyötrik. Sokan felismerik hibáikat, fogyatékosságaikat - hogy „rosszban vannak" önmagukkal —, és a maguk erejéből önneveléssel szeretnének megszabadulni tőlük, ösztönösen törekszenek az Éneszmény elérésére. Az önnevelés azonban csak akkor hasznos, ha bizonyos ismeretekkel párosul. Annak, aki meg akar változni, tudnia kell, hogy miért, mit akar önmagában megváltoztatni, és milyenné akar válni. A tökéletesebbé válás szándékát sokszor egy nagy életcél ébreszti fel: például valaki pilóta szeretne lenni vagy élsportoló. Van, aki semmi mást nem akar elérni, csak azt, hogy biztos fellépése legyen, hogy a környezete elismerje. Vannak egyéni célok, amelyek a tudatalattiban élnek és ösztönöznek. Az ember meg akarhat változni például csak azért, hogy jobb partner, dolgozó, apa, anya, testvér vagy gyermek legyen. Sokakban egyúttal felmerül a kérdés is: képes leszek rá és érdemes egyáltalán? A tudatos önnevelésnek számtalan előnye van, már a kezdet kezdetén. Jobban megismerjük az embereket, önmagunkat, jobban tudunk uralkodni érzelmeinken, kihasználni képességeinket, értelmesebben tölteni szabad időnket. Természetesen vannak énünknek olyan területei, tartományai, amelyeket nem befolyásolhatunk. Ezért nagyon fontos megkülönböztetni azokat a célokat, amelyeket önneveléssel elérhetünk és amelyekre hiába pazarolnánk energiánkat, mert nem függenek akaratunktól. Ilyen esetben csak lelki egyensúlyunkat borítanánk fel. Az emberek többsége egyszer, néhányszor vagy igen sokszor elhatározta, hogy „új életet" kezd - rendszerint Újévtől, a jövő hónap elsejétől, hétfőtől, az X. születésnaptól és így tovább. Aki azonban valóban és erősen akarja, az nem vár, és elkezdi holnap, de még jobb, ha ma — rögtön . . . Egyetlen esetben azonban - mégpedig akut konfliktushelyzetben - bármilyen erős legyen is a megváltozás, az önnevelés szándéka, nem szabadna elkezdeni. Az sem helyes, ha valaki maximalista, megvalósíthatatlan célokat tűz maga elé, mert a kudarcok végzetesek lehetnek. És még valami: aki meg akar változni, lehetőleg minél többet legyen emberek között, főleg olyanokkal, akikre felnéz, akiket szeret, s akikhez hasonlítani szeretne. Az emberek egymásra gyakorolt hatásában rejlik a legnagyobb valószínűsége annak, hogy az egyes ember jobbá, tökéletesebbé váljék. Dr. DUSÁN FÁBIÁN pszichológus Kedves N. L.l Kesereg, hogy manapság lépten-nyomon mennyi égbekiáltó tiszteletlenséggel találkozik az ember. Sajnos, így igaz, az viszont már nem egészen, hogy azért, mert az iskolában nem tanítják tiszteletre a gyerekeket. Megszoktuk, hogy a nem kívánatos dolgokért általában az iskolát marasztaljuk el. Mert az iskolában ezzel vagy azzal nem törődnek ..mert az iskolának kellene, vagy lenne a kötelessége ez vagy az... Csodálom, hogy ön, aki leveléből Ítélve olyan jó megfigyelő, nem vette észre: rendszerint akkor hánytorgatjuk nagy hangon az iskola mulasztásait, amikor a saját portánkon lenne üdvös és szükséges körülnézni, a saját portánk előtt söpörgetni. Amit tisztelet-ügyben az iskola tehet — és ami rá tartozik —, megteszi. Hogy a fogalom, a keret igazi emberi tartalommal teljék meg és rögződjön is: az már kizárólag a családtól függ. A hangnemtől, ahogy barátainkról, ismerőseinkről, egyáltalán másokról a négy lal között, a gyerekek és a fiatalok előtt beszélünk. Az viszont már megkérdőjelezhető, hogy ne/eli-e és miképpen — tiszteletre mások iránt? És tüstént lelmerül egy másik alapvető kérdés: mi az, és ki az, amit - akit a mai felnőttek - harmincasok, negyvenesek — tisztelnek? Milyen emberi tulajdonságokat, magatartást, viselkedést, életformát, milyen értékeket? Emlékszem, gyerekkoromban családunkban a legnagyobb tisztelettel beszéltek azokról, akik becsületesen dolgoztak. A becsületesen végzett munka tehát érték és értékmérő volt. Ellenben mélységes lekicsinyléssel, lenéző tiszteletlenséggel szóltak arról az emberről, akinek „egész életében elállt a keze a munkától, és mégis megszedte magát". Tehát nem volt elismerésre méltó a munkakerülés, az ügyeskedés. Ma azonban a velem egyivásúaktól is túl gyakran hallom: „az a szerecsétlen X. hülyére dolgozza magát, és semmije sincs", vagy „látod, Y.-nak van esze, okos ember, a munkáját télkézzel elintézi, aztán a mellékesből mennyire vittel". Nyilván nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ez a hangnem a gyereknek, a serdülőnek vagy az éppen munkába álló fiatalnak mit sugall... Mindennapi életünkben használt értékmércénken sok fogalom tartalma tolódott el. Ügyességnek nevezzük az ügyeskedést, szókimondásnak a iölényeskedő „odamondást“, bölcsnek a közönyös kívülállót, megértő jóbarátnak az alamuszi hízelgőt és így tovább. És hányszor nevezzük hálátlan, faragatlan alaknak azt, aki irántunk érzett tiszteletből szemünkbe mondja az igazat. És még annyit: saját mikrovilágában bizonyára ön is — mint mindenki - sokat tehet azért, hogy kevesebb legyen a tiszteletlenség és több a kölcsönös tisztelet. Persze, a kesergés jogát senkitől sem akarom elvitatni... Tisztelettel:
