Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-30 / 40. szám
ürű sötétség. Fekete szalagként kanyarog a folyó; horkol, mintha szenderegne, lassan hömpölyögteti a tengerbe vizét. Az égen egyetlen csillag sem ragyog. — Hogy az a ... — fakadt ki Luis, s visszanyelte a szitkot. — Ez nem gerenda. — Hát micsoda? — A fene látta ebben a sötétben. Gyere, fogd meg. Hunyorogva, térdig a hideg vízben, Macarío a társa után gázol. Lehajol, kinyújtja karját és tapogat. — Szűzanyám! — tüstént elkapja meggémberedett ujjait. — Ne óbégass! Te mindjárt berezetsz! — öregem ... — Add a kötelet! Gyorsan, no! Csomót kötünk rá, te tartsd a végét, én átúszok. Aztán húzd vissza a kötelet. Itt nem olyan sebes az ár. — Azt hittem, gerenda. — Jól van, hagyd már! — Irgalmas Isten! Erősebbre kösd a csomót. „Kutya egy sors — gondolja Macario. — Ínség... Szűz Mária, könyörülj rajtunk.” A sűrű felhők közül hirtelen halvány fény tör elő, finom ezüst fényfoltjai puhán ringanak a vizen. Ajkát beharapva, Macario a bokrok közé rejtőzik, és várja, hogy Luis átússzék a folyón. Már nincs messze a túlsó parttól. Amit Macario gerendának nézett, most jó fedezékül szolgál társának. Luis könnyedén evezget a kezével, halad a nehéz, hideg „De az biztos, hogy így könnyebb átkelni." Macario erősen belekapaszkodik a kötélbe, amellyel a gerendának vélt tárgy van átkötve, és elrugaszkodik a parttól. Csak meggémberedett bal karjával hajtja magát, mégis megkönnyebbülten lélegzik. A rothadó hínár szaga az orrába csap. Luisnak igaza van, a víz itt lassú, könnyű úszni benne, ahol pedig sebesebb a sodra, a „gerenda” segít átvergődni. Macario lába földet ér, ellöki a „gerendát”, és végül partra kecmereg. Idegen part, idegen föld. — A gringók földje — mondja Luis. — Sok bajunk lesz itt, esküszöm — mormogja Macario, és hegyeset köp. — Hallgasd csak! — Fogd be a szád, marha! — Az őrség. Hasra! — Mindjárt elcsípnek! — Hallgass! „Ez igen! — kiáltott fel magában Macario. —A fehér ha júaknak dzsipjük van. Reszketnek a hidegtől és a félelemtől, meglapulnak a homokdomb mögött; behunyják szemüket, lélegzetüket is visszafojtják... Csak a szívük ne verne olyan veszettül! A hideg megbénítja testüket a nyirkos ruha alatt. A víz a fejükről a fülükre csöpög, kis patakokban kígyózik végig nyakukon, hátukon, hasukon. Macario összeszorítja a fogát, görcs áll a lábába. De moccanni sem mer; a földhöz lapulva egészen összezsugorodik; szeretne eltűnni, szeretne elrejtőzni a szörnyű fény elöl. Atkozott holdfény! Hol az ágyad, Macario, hol a meleg takaród? a gonosztól! Amen. Macario megcsókolja o két ujjából formált keresztet. A fényszóró halványkék fénye fölcsillant a homokdomb mögött, végigszántja a vizet, é? lassan továbbsuhan. Bizonyára úgy liheg, mint a vadászkutya! A hold letekint a felhők szürke pókhálóján át. Luis kinyittja szemét, és meglátja árnyékát. — Feküdj! — súgja Macario. De Louis körmével a földbe kapaszkodva, a bozót felé kúszik. Macario a nyomában. Hogy fáj minden tagja! De most már, úgylátszik, megmenekültek. A dzsip prüszkölve megáll. A határőr távcsövei kémleli a folyót. — Mi az, farönk? — Add csak, Tom, hadd nézzem. Lélegzik a folyó. — Nem, nem fa ... Nézd csak. — A Krisztusát! — A fene egye meg, ezt már odafent is láttuk. Követ minket. — Egy hulla! — Ott úszott a kis öbölben. De mi az? Nézd csak! — Mit? — Nem látod? — Hurok a nyakán ... Uramisten! Felakasztották, azután a vízbe dobták. — Ezek az aljas mexikóiak mindenre képesek. — Igen, ha csak nem a mieink... A holdban gyönyörködik ... Hanem tudod, az asszonyok pofával lefelé úsznak. RÁÜL PRIETO (haladó mexikói író) jz J&éter Fvtwe" rété vízben, rögtönzött pajzsa mögé lapul. Macario szaggatottan lélegzik, erősen tartja a kötél végét. Hátizmai megfeszülnek, szeme könnyezik. És amikor már nincs többé türelme guggolni és várni, amikor izgalmában már remeg a gyomra, végül meglátja Luist: éppen kikászmálódik a túlsó partra. Macario felegyenesedik. — Az ördögbe! Szörnyű görcs húzza össze lábát, a derekát szaggatja. Macario még erősebben összeszoritja a fogát, mintha a kitörni készülő szitkot tartná vissza. Felcsavarja a kötelet. „És még azt mondtam, hogy gerenda." Lám, a „gerenda” lassan úszik feléje. Luis valahol a túlsó parton lapul. „Most rajtam a sor.” Macario keresztet vet. „Hisz majdnem alatta kell úszni. Szűzanyám!" Még világosabb lesz, a felhőfoszlányok mint ezüstös foltok remegnek a vizen. Szentséges Szűzanyám, csak meg ne lássanak, csak meg ne találjanak bennünket! No, nem kell úgy reszketni!... Munkát találunk, és minden jóra fordul. Micsoda gyötrelem!... Találunk munkát, és akkor megvesztegetjük a gringókat, hogy hallgassanak. De ha most elcsípnek ... Ismét besötétül. Lehet, hogy megúszták? A felesége most aligha alszik, forgolódik ágyában. A gyerekek álmukban beszélgetnek; kedves lurkók, ne felejtsétek el apátokat! Szűzanyám!... De bűzös ez a parti homok! Csak ne vennének észre... Irgalmas Isten! Te te remtetted ezt a földet, mindenki számára, és nem a te parancsod, hogy a folyó felossza! Feleség! Szülőhaza! Szűz Mária, Isten anyja! Isten veled, szülőföld. Segíts, és ments meg, áldott Mária, Mária ... Uram, csak meg ne lássanak! Csak el ne fogjanak! Nincs többé erőnk, szabadíts meg, ments meg — Igen, emlékszel a részeges Nancyra? Adj egy cigarettát. — Nesze. — Több szeszt csorgattak ki belőle, mint vizet. A kövér fara úgy meredt ki a vízből, mint valami bója... — No, jó. Egy „vizes hátúval” kevesebb. Nézd, már messze jár. — Vigye el az ördög! — Jelentsük a séfnek? — Minek? Gyerünk, Tom. Tom ásít, és beindítja a motort. A kerekek alól legyezőként fröccsen szét a nedves homok. Tom még egy pillantást vet a holttestre — a sötét víz már elragadta, és sodorja magával. — Nem volt szerencséje, nem jutott-át az „ígéret földjére”. QDT] Fotó; NAGY LÁSZLÓ