Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-23 / 39. szám
Energikus hang, csupa szeretet, felszabadult, ízes lévai tájszólás. Egy nő, aki vállalja önmagát, olyannak, amilyen. A szinte kötelező női hiúságnak nála nyoma sincs. Tele van humorral, öniróniával. Nem tétovázik, nem számítgat, kapósból mondja" a véleményét. Nézi és látja a világot. Őszinte; nem „viselkedik", nem pózol - dolgozik. Foglalkozása: segédrendezö. — Már reméltért), hogy nem jön! — fogad nevetve Jánosy Kati, amikor a megbeszélés szerint ugyan, de némi késéssel megérkezem. Gyorsan betessékel az előszobába, ahol alig maradt hely a sok előkészített csomagtól. - Két óra múlva indulunk Lévára (Levice). Vigyázzon, nehogy beleessen valamelyik bőröndbe. Azt sem tudom, hol a fejem. Akaratlanul o fejére nézek, mire ő szemrehányóan: — A fényképezés miatt még a frizurámra is időt szakítottam. Közben észre sem vettem, hogy besompolygott a szobába a kisebbik fiú, a hároméves Tibiké, akiről már annyi „rosszat" hallottam. Nyomban meg is dicsértem, mire hallatszik a fürdőszobából: — Ez? Ez egy árgyélus rossz kölyök, most megjátssza magát! Nézze meg majd ha feloldódik . . . Nem különb állítólag a kilencéves Péter sem, aki most pionirtáborban van. - Először van egyedül ilyen segédrendező távol hazulról. Amikor kijön a fürdőszobából, alig ismerek rá, úgy „rendbe szedte magát". Ezért gyorsan egy felvétel következik. Saját bevallása szerint feszélyezetten érzi magát „elegánsra maszkírozva". Munkája, egyénisége inkább sportos viseletét követel. Sok szép ruhája van, mégis leggyakrabban farmernadrágban van. — Ez túl feltűnő, ez túl dekoratív, ezt meg nem szeretem. Egyébként sem vagyok fotogénikus! — állítja magáról, s ebben hajthatatlan. Egy jobb helyszín érdekében kisétálunk a közeli erdőszélre. Közben a filmezésről beszélgetünk. Jánosy Kati a Szlovák Filmgyárban dolgozik mint első asszisztens, vagyis segédrendező. Nem sokat tudunk errő! a munkáról.- A filmkészítésnek - az én munkakörömben is — három fázisa van. Az előkészületi munkák, a forgatás és az utórhunkálatok. Az első fázis számomra az irodalmi forgatókönyv tanulmányozásával kezdődik, és kb. két-három hónapig tart. Ezalatt egyeztetjük a szereplőket, biztosítjuk a kellékeket, maszkokat, kosztümöket. — Ezek szerint sokat van távol otthonától, családjától.- Az év egyharmadát úton töltöm. A film előkészületei során, amikor „fejeket", vagyis megfelelő típusú szereplőket keresek egy-egy szerephez, végigjárok több tucat gyárat, műkedvelő csoportot, sportszervezetet, ha kell Szlovákia egész területén. — A forgatás alatt is temérdek utazás várja, szervezés, izgalom: ott lesz-e minden színész, iszik-e majd a ló a folyó vizéből, s - ó mily kegyetlen — a kisfiút sírásra kell bírni... — A forgatás során a segédrendező színészeket, statisztákat vezényel, ha kell, előjátszik, néha a földön kúszva! — A filmezés legkevésbé ismert munkafázisa az ún. utómunkálatok. — A forgatás alatt felvett hang, vagyis a „vezérhang" a filmben teljes egészében használhatatlan. Minden hangot újra fel kell venni. Ez nagyon érdekes munka. Pl. a filmen húsz gyermek játszik, nevetgél. Nekem a stúdióban hét-nyolc gyerek áll a rendelkezésemre, akiket nem utasíthatok, hogy legyetek vidámak. Ahhoz, hogy a gyerekek őszintén, önfeledten nevessenek, hancúrozzanak, nekem kell hangulatot teremtenem. Hangulatot teremteni. Ez az. amit Jánosy Kati nagyon tud. Kedélyesség, optimizmus árad belőle, s az ember akaratlanul is magába szívja. — Az ön munkája, valljuk be. nem tipikusan női foglalkozás. Nehéz szellemi és fizikai megterhelés. Mi kell ahhoz, hogy egy nő maradéktalanul teljesíteni tudja? — Határozottság! Idővel az ember rutinra is szert tesz. Én tizenkét éve végzem ezt a munkát. — Oqy tudom, három magyar film szlovákiai felvételeinél is volt segédrendező. — Igen. A Hószakadás, a Téli sport és a Szindbád című filmeknél. Az utóbbinál ismertem meg Huszárik Zoltán filmrendezőt. Nagyon szerettem vele dolgozni. — Egy filmes szakember hogyan látja saját filmjeit? — Amikor végignézzük a bemutatón a kész művet, a filmmel együtt visszaperegnek a forgatás emlékei is. Persze, csak a kellemesek. A sok problémát már el is felejtettük. És hogy milyen a film? A lehető legjobb. Mert sajnos, elfogult az ember. . . A nap közben az erdő mögé bújt. Hűvös lett a fák alatt. Az idő is elszaladt. Közben hazaérkezünk, ahol már vár a férj, Zoro Záhon filmrendező. S az utolsó (fel nem tett) kérdésre itt a válasz. A nagy (látszólag zűrzavaros) csomagolásban, egymást kérve, fiqyelve, tisztelve, leleplezik előttem a harmóniát, amelyben élni, dolgozni lehet. ZALKA KATI Fotó: Vóclav Polák csr«] Félidő a nők évtizedében DÉL-KÓREAI ADALÉKOK AZ EGYENJOGÚSÁGHOZ Május végén, június elején Kvandzsú dél-kóreai városban felkelés tört ki a diktatórikus rezsim ellen, és a felkelőknek már-már sikerült magukhoz ragadni a hatalmat. Az eseménnyel világszerte sokat foglalkozott a sajtó, a rádió, a televízió, a következményekről azonban — a kvandzsúi rövid győzelem feltehetően hosszú böjtjéről — már nemigen ír a világsajtó. Pedig vannak szemtanúk és tájékoztató hírforrások is szép számmal. A felkelés vérbefojtása és a megtorlások rémregénybe illő kegyetlenséggel sújtották a nőket. Lányokat meztelenre vetkeztetve, bajonettel hajtottak föl teherautókra a „bosszúállók" és szállítottak isme%tlen helyre: egy katona addig verte bajonettel egy terhes asszony hasát, amíg lerogyva el nem vesztette a magzatát. Ez a hír a japán katolikus béketanácsának jelentéséből származik. Miért éppen a nők ellen? Miért éppen a nők ellen fordulnak ilyen hisztérikus dühvei? A délkóreai erősen patriarchális színezetű családjog és a konfúciánus társadalmi hagyományok egyre élesebb ellentétbe kerülnek a valósággal. A nők mindennapi, könyörtelen kenyérharca lemossa arcukról a kötelező kedves, bólogató mosolyt. A dolgozó nők egyre többet szerepelnek a nyilvánosság előtt. Az állás megtartása, a kereseti lehetőség, a bérharc szívóssá teszi őket. Augusztus 11-én a rendőrség megtámadta a polgári ellenzéki párt székházát, ahol mintegy ezer férfi tartózkodott és háromszáz nő — egy parókagyár munkásnői.—, akik itt kerestek menedéket, és ülősztrájkkal tiltakoztak a gyár bezárása ellen. A mindenre elszánt, felhecceit rendőrök az első „rohamot" ezek ellen a munkásnők ellen „vezették". Gumibotjaikkal hetven súlyos sérülést okoztak, rengeteg könnyebbet, és Kim Kyont Sum, huszonegy éves munkásnőt holtra verték. Néhány órával ezután nyolc nőt tartóztattak le, szakszervezeti tagokat; és további öt szimpatizánst, a sztrájk állítólagos szervezőit. Harc a gyárért Ez év áprilisában Szöulban munkásnők és más foglalkozásúak röpcédulákat osztogattak, amiben kérték, hogy az intcsuni Dong-ll elbocsátott munkásnőit vegyék vissza. Ebben a textilgyárban több mint ezer nő és kétezer férfi dolgozik. A férfiak többnyire üzemvezetők, mesterek vagy alkalmazottak. Egy szociálisan elkötelezett egyházi szervezet befolyására a munkásnak kis vitafórumot szerveztek, melyen munkajogi és szakszervezeti kérdéseket vitattak meg. Még 1972-ben nőt választottak meg szakszervezeti elnök-
