Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-09 / 37. szám
nad Váhomban, de Pavlik Alzbeta SORSOK A magyarbéli (Velky Biel) szociális otthon 1960 júniusában nyílt meg, kapacitása 237 személy. Lakói idős, magányos emberek, akik segítségre szorulnak, s valamilyen oknál fogva egyetlen menedékük az intézményes gondoskodás. A jelenleg gondozottak közül 157 ember beteges, közülük 83 fekvőbeteg. Három műszakban tizenkilenc egészségügyi nővér gondoskodik róluk (az érvényben levő kulcs szerint harminckettőre lenne szükség); az intézetnek összesen negyvenkilenc alkalmazottja van. A szociális otthon lakóinak átlagéletkora — 72,5 év — aránylag alacsony, mert az utóbbi években több a rokkant-nyugdíjas, aki még hatvanadik életéve betöltése előtt ke-, rül ide. Az intézet fennállásának első tíz évében több volt a még jó egészségnek örvendő idős lakó, akit „szociális esetként“ vettek gondozásba. Akkor még ők művelték a kertet, ápolták a parkot; frissebbek voltak, nem érezték magukat fölöslegesnek, könnyebben heverték ki azt a megrázkódtatást, amit az idekerülésük jelentett. Ma inkább egészségi állapotuk hanyatlása miatt kérik felvételüket, sok köztük a mozgásképtelen, a szklerózisos, a lelkibeteg. Hogy mi a fő oka annak, hogy nemcsak gyermektelen, magatehetetlen öregek vannak az intézményben, azt a felvételt lebonyolító alkalmazottak nem tudják. Csak sokkal később derül ki. I. Űjlaki bácsi 1971-ben került a szociális otthonba feleségével együtt. Addig Éberhardon éltek, egy régi életveszélyessé vált vályogházban. A felesége időközben meghalt, Újlaki bácsi az intézetben újra megnősült. Ennyit tudunk róla, amikor beszélgetni kezdünk. — Nyolcvanéves vagyok, és hangosan kérdezzenek, mert nem jól hallok. Lassan már húsz éve élek itt, vannak gyerekeim, de nekem itt jó. 1930-ban nősültem először, aztán megözvegyültem. Két gyerek maradt az első asszonytól, egy fiú meg egy lány; a fiú meghalt, a lányom Nyugaton van, néha küld valamit és meglátogat... Harmincnégyben megint megnősültem, az asszonyékhoz költöztünk, dolgoztam nekik, aztán amikor arról volt szó, hogy kié legyen a ház, nem az enyém lett. Közben három gyermekünk született, az asszony meg negyvenötben meghalt, tüdőbajban. A gyerekek árvaházba kerültek ... Megfogadtam akkor, ha még egyszer nősülök, olyan asszonyt veszek el, aki nem szül már gyereket... Az, amelyikkel idejöttem, jóval idősebb volt nálam, meg is halt nemsokára. Én meg nem akartam kiköltözni a közös szobánkból, negyedszer is megnősültem, itt. Csak ez már olyan félős asszony, öreg. A történet csak töredékeiből rekonstruálható, az évszámokban is nagy a zavar, események közti határok csúsznak el. Egy élet mérlege: négy házasság és négy gyerek, akik végsősoron idegenként nőttek fel, s idegenként szemlélték azt is, hogy apjuk szociális otthonba került. — Az egyik fiam meg a lányom a fővárosban lakik. A fiamnak négy gyereke van, a lányomnak egy fia. őket régebben meg-meglátogattam, de már öreg vagyok én is, nem tudok utazni, nem való nekem a busz, a lépcsők. Emlékei közt keresgél, mit mondhatna még el. Néha elkezdi a történetet, amelynek nincs vége. Legutóbb a legkisebb gyereke lakodalmára kért eltávozást. Hogy mikor volt, nem tudja. Pedig ő még az egészségesebbek közül való. II. Pavlikék tavaly novemberben költöztek be az otthonba, saját kívánságukra. Pavlik bácsi mozgásképtelen, vak, beszéde furcsa sípolás — tüdősérülést szenvedett a háborúban. A felesége a tolmácsa. Azelőtt a trencíni járásban éltek, Stvrtok súlyos betegsége után nem maradhattak ápoló, felügyelet nélkül. — Nem kellett volna ide jönnünk, mert az idősebb fiunk vállalta volna a gondozásunkat, de mi nem akartunk. ő is, a felesége is dolgozik, az unokánk meg tizenkét éves, csak terhűkre lettünk volna. Itt meg minden szép, jó, törődnek velünk. A fiunk minden hétvégén meglátogat bennünket, leviszi az apját is az udvarra ... Tudom, hogy dolgoznia kell. Csak a másik fiam! ő kapta tőlünk a többet, segítettünk neki házat építeni, a fia főiskolára járt, annak is mindig adtunk zsebpénzt. Most ő mégsem törődik velünk, meg sem látogat bennünket. Alacsony a nyugdíjunk, fizetniük kell — havonta százhatvan koronát, ő még arra sem hajlandó, azt mondja, van anynyi megtakarított pénzünk, hogy mi magunk fizessünk... Ez a másik fiú meg nem kapott semmit, most mégis ő jár hozzánk, még most is elvinne bennünket, ha mennénk. Volt idő, amikor Pavlikék nem hitték volna, hogy meggyűlölheti szülő a gyermekét. Sajnos, ezt az érzést nem a szociális otthon légköre termelte ki. Magukkal hozták. Itt már csak lecsapódott; mert döntésükkel további sorsuk biztonságát is megteremtették. — Mielőtt agyvérzést kaptam, ott járt az idősebbik fiam. Látta, milyen állapotban vagyok, elment a testvéréhez, kérte, hogy nézzen be hozzánk néha, segítsen. De az nem jött. Pedig az apjuk már akkor is ilyen állapotban volt... Én meg reggel már az ablaknál ültem, a főút mellett laktunk, negyed hétkor szokott elmenni előttünk a fiam meg a menyem az autójukon... Ne jöttek be, pedig vártam ... Amikor kórházba kerültem, az apjukról is a szomszédok, az ismerősök gondoskodtak. És neveket sorol, gyakori „áldja meg őket az isten“ közepette. — Aztán Bratislavába kerültünk, onnan meg ide. Minden jól van így. De azt-még szeretném megérni, hogy a másik fiamnak is fizetnie kelljen, ha már arra sem képes, hogy meglátogasson bennünket. A lakószobában, ahol Pavlikék élnek, egy keretben négy fénykép lóg a falon. Az apa és az anya — jóval fiatalabbak —, az idősebb fiú katonaképe, és a kisebbik.,. — Akkor még nem volt ilyen, vézna volt, gyenge, mindent megtettem érte, hogy életben maradjoh. III. Valach bácsi hetvenegy éves, a szociális otthon kultúrosa. Filmet vetít, mindenkivel törődik, a látogatókat is ő kalauzolja. Karlovy Varyból jött. — Nagyon rossz egészségi állapotban kerültem ide, súlyos betegség, műtét után. Az orvosok azt mondták, meg vannak számlálva a napjaim. Gondoltam, hazajövök. Itt van a rokonságom, itt vannak eltemetve a szüleim, kerüljek közéjük én is. Aztán itt talpraállított az orvos. És meg igyekszem hasznos lenni, és már nem akarok visszamenni Karlovy Varyba a családomhoz. Ott él a lányom. A fiam is és a feleségem. A feleségem a fiammal él, mert a fiam nagyon beteg. Tizennégy éve kezdődött a betegsége, az orvosok tizenöt évet adtak neki. Az egész teste sorvad ... A menyem elvált tőle, a két unokámat meg ott hagyta neki. Azóta a feleségem neveli őket és ápolja a fiamat. A szociális otthonba kerülők számára a legnehezebb az első néhány hét, amíg megszokják a környezetet, a házirendet, itt élő társaikat. Lelkileg csaknem valamennyiüket megviseli, megtöri ez a változás. De ha kilábolnak a depresszióból, emberi körülményeket akarnak maguknak teremteni, megértik egymást, öregen is tanulják egymás nyelvét, magyarul, szlovákul egyaránt társalognak. Csak a gyerekeknél figyelhető meg hasonló jelenség. A legtöbben saját akaratukból választják az otthont. De vannak olyanok is, akik nem. Náluk okozza a legsúlyosabb lelki megrázkódtatást az életük késői szakaszán bekövetkező alapvető változás, mely kihat egészségi állapotukra is. Statisztika nem készül róla, hogy évente hányán fordulnak meg a magyarbéli szociális otthonban. 1979- ben hatvankilencen haltak meg és ketten távoztak saját kérésükre az intézményből. Arra az alkalmazottak nem emlékeznek, hogy valamelyik idős embert a hozzátartozói — gondolunk itt elsősorban a gyerekeikre — vitték volna haza. Az intézmény augusztus végén tartotta huszadik évfordulójának hivatalos ünneplését. A választás azért esett erre a dátumra, mert más években is ekkor szokták megünnepelni a lakók kerek — hetvenedik, nyolcvanadik, kilencvenedik — születési évfordulóit — az egyáltalán nem intézményesített egyetemes humanitás jegyében.