Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-09-09 / 37. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPl/I DOKTORA SSZOriY - Majd én szerzek nektek udvarlót! — erősködött Isabelle. — Holnap vacsora utánra vendégeket hívok, meglátjátok, milyen kedélyes estét töltünk majd együtt! Remélem, Frau Mathildénak nem lesz ellene kifogása. Frau Mathilde nem is sejtette, hogy mit forgat fejében Isabelle. De amikor valóban beállítottak a meghívott vendégek, villámló szemmel méregette végig valamennyit. Szólni nem szólt egy szót sem, de olyan pillantásokat lövellt Isobelle felé, hogy az sejtette, a derék hölgynek nincs ínyére a vendégeskedés. Pedig a fiúk — valamennyien medikusok, jogászok, műegyetemi hallgatók - csendesen viselkedtek, ittak ugyan a magukkal hozott borból, de egyetlen hangos szó sem hallatszott. Leginkább egyetemi problémák kerültek szóba, nagyrészt a tanárokról beszéltek, dicsérték Rosét, a sebészprofesszort, akinek gégeműtétei híresek voltak. Vilma nagy érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést. Másnap Führsprech Sulzberger asszony szobájába kérette lsabelle-t, s kijelentette, hogy nem tűri a vendégeket. Penziója híres arról, hogy erkölcsös lakói vannak, nem engedi annak jó hírét lerombolni. Isabelle nagy, kerek szemmel nézett Frau Matthildéra. Aztán csicsergő hangon megkérdezte, hogy az erkölcsös penzió miért lesz erkölcstelen, ha néhány egyetemi hallgató eljön este.- Isznak, cigarettáznak, ledérkednek - mondta a derék hölgy mély megvetéssel — az én tiszteletre méltó otthonomban. Nem, kedves Mademoiselle Isabelle, én az édesanyjuk helyett édesanyjuk akarok lenni, és egy édesanya nem tűrhet ilyes feslettséget! Isabelle szótlanul végighallgatta Frau Führsprech Sulzbergert, aztán kijelentette, hogy amenynyiben nem fogadhat társaságot, még ma elköltözik. Akad még penzió vagy üres szoba Zürichben. Erre a váratlan fordulatra Mathilde asszony hápogni kezdett. Elég nehezen tudta kiadni Maja üresen maradt szobáját, s most, október közepén még nehezebb lenne új lakót találni, különösen nőt. Mert férfit semmiképpen nem óhajtott házába fogadni. Úgy érezte, hogy ez teljesen tönkretenné jó hírét.- A hallgatás: beleegyezés - mondta vidáman Isabelle —, tehát ezentúl fogadhatunk vendégeket, kedves Mathilde asszony, tekintve, hogy nem apácakolostorba, hanem penzióba jöttem. Ami pedig az édesanyámat vagy bármelyikünk édesanyját illeti, arra ne legyen gondja! Ök nyilván megbíznak bennünk, azért engedtek el. Nem akarnánk önt feleslegesen terhelni, amikor a penzió vezetése éppen elég gonddal, vesződséggel jár. És Isabelle, egy kecses mozdulattal búcsút intve, már ott is hagyta a hüledező asszonyságot. A második zürichi esztendő még gyorsabb iramban múlt el, mint az első. Vilma már nem vett órákat. Schultess tanár úrnál egy év alatt tökéletesen megtanulta a középiskolai latin- és matematikaanyagot. Ludimar Hermann professzor felvette az Élettani Intézetben megüresedett helyre, és Vilma volt az intézet legszorgalmasabb dolgozója. A professzor európai hírű tudós volt, s nagy kitüntetésnek számított, ha valaki intézetében dolgozhatott. A zürichi polgárok közül sokan ellenszenvvel néztek Hermannra, mert tudták, hogy kísérleteihez halakat és békákat használ fel, s abban az időben még élénk harc dúlt Zürichben a lakosság nagy része követelte, hogy tiltsák meg az állatkísérleteket. Hermann professzor az izmok és idegek elektromos ingerlékenységének okaival foglalkozott; nemcsak állatokon, hanem növényeken is megfigyelte az áram hatását. Vilma az intézetben való munkája közben döbbent rá, hogy nem volt elég a matematika és latin pótlása, fizikai ismeretei is nagyon hiányosak. Ezért egy szombat délután felkereste Schultess tanár urat, és szégyenkezve bevallotta, hogy fizikaórákat szeretne venni. A derék tanár úr belepirosodott örömébe, még a kopasz feje búbja is rózsaszínű lett, aztán órarendet szedett elő. Egy darabig nézegette a teleírt papírlapot, majd — mivel másképp nem tudta volna Vilmát beilleszteni tanítványai közé - hirtelen radírt vett kezébe, és több helyen kiradírozta a beírt neveket. Majd az üres helyre gondosan Vilma nevét írta be. Isabelle fejcsóválva tapasztalta, hogy hiába hív szombat estére vendégeket, hiába vásárol hangversenyjegyeket, a lányok nem lelkesednek sem az összejövetelekért, sem a hangversenyekért. Pulherija és Anna utolsó szigorlatukra készültek, remélték, hogy decemberben mindkettőjüket doktorrá avatják. Pulheriját december 20-án avatták. Anna avatása a következő év januárjára maradt. Szülei évek óta kuporgottak útiköltségre, hogy eljöjjenek lányuk avatására. Még a január elsejei fizetést kellett édesapjának megvárni, azért halasztotta el Anna az avatást. Pedig a szigorlatot Pulherijával együtt jelesre tette le. Vilma, amikor a hallgatóság körében ülve végignézte Pulherija meghatott arcát, arra a tavaszi napra gondolt, amikor György az újságból felolvasta, hogy Zürichben nőket avattak doktorrá. Milyen távolinak, valószínűtlennek hangzott a hír! Egy pillanatra újra Pándon érezte magát, mellére valami nyomás nehezedett, mintha a múlt lidércei bukkannának fel újra. Néha álmodik is Pándról, akkor is verejtékes-csapzottan ébred, s ha körülnéz az egyszerű szobában, ha az íróasztalon tornyosuló könyvekre esik tekintete, csak akkor nyugszik meg. „Doktorrá fogadom, doktorrá fogadom" - hangzott a rektor szava, és egymás után hajoltak meg ügyefogyott-lámpalázasan a jövendő doktorok, közöttük egyetlen nő: Pulherija. Isabelle hiába igyekezett, hogy frizuráját feltornyozza, éppen úgy koszorúba tűzte haját, mint eddig, és fekete ruhájára sem engedett semmiféle díszt aggatni. Mindamellett szép volt, arca kipirult, szeme csillogott. A karácsonyt még a Phönixpenzióban töltötte, meg akarta várni Anna avatását, azután együtt készültek vissza Oroszországba. Szergej írt Németországból, Berlinben tanult; az ajánlotta Pulherijának, hogy ha nem sikerül Oroszországban állást kapnia, jöjjön Németországba. — Nem! — rázta a fejét energikusan az új doktorkisasszony. — Nekem otthon kell átlóst kapnom. Ha már egyetemre nem járhattam otthon, legalább a munkalehetőséget ne vegyék el tőlem! Vilmát újra megdöbbentették Pulherija szavai. — Azt hiszem, rémeket látsz — mondta vigasztalóan. — Remélem, hamarosan kapok tőled levelet, amiben értesítesz, melyik kórházban dolgozol. — Bár már meg tudnám írni ezt a levelet! — Pulherija átölelte Vilmát, és sóhajtva jegyezte meg: — Nagyon fogsz hiányozni nekem te is meg a többiek is. Szépek, tartalmasak voltak ezek az évek, s most, ha hazamegyünk, ki tudja, mi vár ránk? Pulherija és Anna elutazása után árván érezték magukat a penzióbeliek. Führsprech Sulzberger asszony is szomorkodott lakói távozásán, üresen maradt a szobájuk, még Isabelle jókedve is megcsappant egy kicsit. A szombat esti összejövetelek látogatói lassanként elmaradtak, a kis francia lány hiába igyekezett hangulatot teremteni. A lányok, ha meg is jelentek rövid időre, hamarosan visszasiettek szobájukba, és tovább tanultak. Alfonso csak addig maradt, ameddig Vilma. Amint Vilma visszavonult, a spanyol is távozott. Még egy szemrehányó pillantást vetett Isabelle-re, aki bűnbánóan széttárta karját, jelezve, hogy nem tehet semmiről sem. A második év végén ismét csupa jeles díszítette Vilma leckekönyvét, és Hermann professzor külön megdicsérte az intézetben végzett szorgalmas munkájáért. Azután megkérdezte, hogy a nyár folyamán hazautazik-e. Vilma megmondta, hogy nincsen pénze útiköltségre. (folytatjuk) SZÍNHÁZ (2) Beszélünk, beszélünk, időnként talán olyan hiábavalóságokról is, amelyeket bízvást elhallgathatnánk, más, fontosabb dolgokat meg éppen csak megemlítünk, sőt valaki még azt is gondolhatja, hogy a lényegbevágó kérdéseket néha szántszándékkal kerüljük. Hitemre, magam is úgy látom. Te jó ég, hiszen a lakodalomról is csaknem megfeledkeztünk! Hol a kalendárium? Nézzük csak meg a naptárban az időpontot! Hol a kalendárium? Hova tűnt? A kutyafáját, éppen most, amikor a leginkább kellene, nem találom! Be kell nézrlem a kertbe, megszemlélni a fákat, igen, maguk is nézzenek körül! Mit láthatnak? Akad még a fákon valami? Valami itt-ott még piroslik. Csak nem alma? A mindenit, annyi alma termett, most meg már sehol semmi. Az embert, aki szívesen barangol a természetben, ez ugyancsak felbőszíthetné. Hanem a kamrákban, a pincékben és persze a szobákban is, ej, a szobáinkban bizony micsoda illatot áraszt! Nyájas olvasó, ha van nálad alma, harapj bele bátran, ha nincsen, bámuld a falat! Vagy nesze, fogd! Éppen most dobtam neked egyet, nem tudom azonban, elkaptad-e. Ha igen, hát egyed! Jó étvágyat, pajtás! És nehogy aztán pletykálj rólam! A szeptember már elszaladt, hát október elején egyszer csak azt mondja a mester Imrichnek: — Imrisko, ne az almát nézegesd most! Van még időnk, igaz, hogy nem sok, de éppen ezért dologhoz kell látnunk. Én ugyanis amondó vagyok, hogy egyáltalán nem készültünk föl a lakodalomra. Imrichnek hízelgett apja beszéde. Szép tőle, hogy olyan gondoskodó! Neki azonban meg sem fordult a fejében, hogy valami rendkívülit kellene kieszelniük. Minek? Minek tetézzék fölöslegesen a gondjaikat? Vilmának már van esküvői ruhája, neki úgyszintén, még a télen vett egy rendesebb öltönyt, és kell más? Mi kell még? Különben se csapnak isten tudja milyen cécót. Az ételt, italt és holmi apróságokat az utolsó pillanatban is beszerezhetik, sőt valamit már be is szereztek. Senki se marad éhen, és inni is lesz mit. A mester azonban egészen másra gondolt. — Hiszen tulajdonképpen azt se tudjuk — mondta —, ki jön abba a lakodalomba. A mi rokonságunkat nem féltem. A férfiak megiszák a magukét, enni meg csak azért esznek, hogy jobban csússzon rá az ital. A konyhával a szomszédasszony törődik majd, Julka és Márta, vagy az anyjuk, a két nászasszony meg felügyelhetnek. Mert a konyhán is rendnek kell lenni. A csekélységek is fontosak. A jó konyhának olyannak kell lennie, mint egy jól felhangolt zongorának. Arról azonban fogalmunk sincs, hogyan lesz majd a Vilmáék házánál, ki mindenkit hívnak meg. Nem ismered a rokonságot, nem tudod, ki állít be, egyszer csak azon veszed magadat észre, hogy megállt melletted valami golyhó, akit talán már láttál valahol, csakhogy akkor másmilyennek tetszett. Egyszeriben feszélyezve érzed magad, vagy azt hiszed, te zavarod őt. Hiszen tudod, hogy van ez, a vendégek hol az egyik, hol a másik lakodalmas házba állítanak be az esküvő előtt is, meg az esküvő után is. Én az ilyen dolgot legszívesebben az egyik háznál intézném el. Legyünk itt, vagy legyünk ott, és kész! Csakhogy az egyik atyafi erre, a másik arra haragszik, meglátják egymást, és tüstént rákezdik: megyek haza, én inkább hazamegyek! Hát menj, te szamár, ha már ilyen ostoba vagy! Csakhogy az emberek nagy huncutok! És bár mindenki előre tudja, hogy az esküvő után szétválunk; a mi vendégeink velünk, a mi házunkba jönnek, Vilmáék rokonsága pedig őnáluk telepedik le, a végén úgyis másképp végződik minden. Hiszen a vőlegény a menyasszonynyal nem lehet egyszerre két helyen. Azt mondják hát a vendégek: egy kicsit itt leszünk, aztán amoda megyünk. Am valamelyik izé, nem akarom azt mondani, fajankó, hogy ne ismételjem magam folyton-folyvást, de egy lakodalomban mindig akadnak fajankók, hirtelen úgy érzi, hogy az a „kicsit“ már túl hosszúra nyúlt, mérgében vedelni kezd, és hőbörög: hol a menyasszony? Hiszen engemet lakodalomba hívtak, lakodalomba, ha mondom, hol hát az a lakodalom? Se vőlegény, se menyasszony, csupán ez az egy szál cigány, csak zimi-zumi, csak cini-cini, és közben azt sem tudom, hogy az öt koronámért mit cincog itt a vonójával a fülembe. Valaki közberöffen: menjünk hát akkor
