Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-08 / 28. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET (^ \ Lk VILPIÄ DOKTORT! SóZOftY Hiába kérte Vilma, csak nagyon könnyű dolgokat adjanak apósának, ha történetesen kiment a betegszobából, már ropogós malacsültet, véres bélszint, fánkot hoztak be tálcán. Szerencsére az öregúrban volt annyi önmegtartóztatás, hogy visszautasította az inyencfalatokat. És nem győzte hangsúlyozni: azt, hogy visszanyerte egészségét, csakis Vilmának köszönheti. Amikor először kelt fel az ágyból, gyönyörű briliáns fejéket és nyakláncot ajándékozott menyének. Vilma alig akarta elfogadni a drága ékszereket. És amikor berakta őket a kis ékszeres kazettájába, elámulva nézte, hogy mennyi — számára értéktelen csillogó holmi gyűlt össze házassága alatt. „Minek nekem az a sok ékszer, én sohasem fogom hordani őket!" — gondolta közönyösen, azután visszatette a kis bársonykazettát a szekrényébe. öt évig hozzá sem nyúlt Vilma az ékszerekhez, öt év múlva azonban ezek a szikrázó kövek, sejtelmes fényű gyöngyök, csillogó karperecek tették lehetővé, hogy élete teljesen új síneken haladjon. MÁSODIK RÉSZ Zürichben, a Remistrasse és a Plattenstrasse sárkán álló Phönix-peozióba 1872 szeptemberében új lakó költözött. Fiatal, rövid hajú, szőke teremtés volt, svédnek vagy németnek gondolták a penzióbeliek. Amikor elfogódottan bemutatkozott, furcsa, kemény hangzású neve gondolkozóba ejtette lakótársnőit. A tulajdonosnő, Frau Führsprech Sulzberger azonnal eloszlatta a kételyt, közölte, hogy a fiatal teremtés magyar, nem is lány, hanem asszony. A lányok nem átallották, kisietek az előszobába, ahonnan a szobalány éppen vitte be a bőröndöket. Frau Mathildének igaza volt: a bőröndökön kis névjegy fityegett „Frau Gräfin Vilma Hugonnai aus Ungarn” felírással. — Asszony, méghozzá grófnő, ez teljesen érthetetlen! - A lányok összenéztek, majd a rézveretes disznóbőr táskákat vették szemügyre. A kis bolgár lány, Maja, aki mindössze egyetlen nádfonatú kosárral érkezett hazájából, még meg is tapogatta az egyik bőröndöt. De gyorsan elhúzta a kezét, mert Frau Mathilde némán és méltóságteljesen átvonult az előszobán, és bekopogott az új lakó szobája ajtaján, majd a „Herein!“ szóra belépett. — Nos. kedves grófnő, megfelelőnek találja a szobát? — kérdezte Frau Mathilde, a tőle telhető legnagyobb nyájassággal. — Kérem, asszonyom, ne nevezzen grófnőnek — szakította félbe Vilma a tulaidonosnőt —. naqyon sainólom, hoav a bőröndökön rajta maradt a névjegykártyám, erre nem üqyeltem elutazásom előtt. Itt Zürichben éppen olyan eqyszerű diáklány vagyok. mint bármelyik lakója vaay az egyetem bármelyik hallgatónője. — Kérem ... kérem ... — Frau Mathilde még jobban összehúzta rövidlátó szemét, és keskeny szája még keskenyebb lett, míg Vilmát hallgatta. - Engem nem érdekelnek a rangok - mondta tettetett közönnyel —, a mi hazánkban senkinek sincs öröklött ranqja, de azt hittem, hogy abban a távoli, egzotikus országban az ilyesminek naqy fontosságot tulajdonítanak. Vilma nem sértődött meg Frau Mathilde fullánkos meqieqvzésén. Szelíden elmosolyodott, s engesztelőén mondta : — Kedves Frau Führsprech Sulzberger. nem akartam megbántani. Csak arra kérem, hogy itt ne tekintsenek qrófnőnek. sem ön, sem a többiek. Szeretnék beilleszkedni a többiek társaságába, akik otthon bármilyen társadalmi osztálvba tartoznak, itt csak diákok, akik tanulni akarnak. És én is... én is csak tanulni akarok! Azért jöttem ide, A tulajdonosnő arca még mindig merev volt, nehezen viselte el. hogy jó szándékát nem méltányolták kellőképpen. — Ahogy gondolja, kedves gróf... azaz kedves kisasszony. így már megfelel! — Igen, nagyon köszönöm, így lesz a legjobb — válaszolta Vilma ragyogó arccal. Frau Mathilde méltóságteljesen bólintott, és magára hagyta Vilmát. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy a magyar nő elég furcsa teremtés lehet, de aztán vállat vont. Elve volt, hogy nem érdekli a lakói magánélete, bár ez csak elv volt, a gyakorlatban bizony elég kíváncsian figyelte a penzióban lakók életét. Amint Vilma egyedül maradt, az ablakhoz lépett. Míg a pályaudvarról a kocsi idehozta, valójában körül sem nézett, kimerítette a kétnapos út, amely alatt alig aludt. Az utolsó napok feszültsége nem engedte pihenni, hiába ült benn a vasúti fülkében, hiába rohant vele a vonat mind messzebbre és messzebbre, mindig úgy érezte, ha iehúnyja a szemét, s elszunnyad, mire felébred, újra ott találja magát Pándon, a vastag falú nappali szobában, csak álom volt az utóbbi hónapok küzdelme, s férje gúnyos mosollyal néz rá, mintha kérdezné: „Hát valóban elhitte, hogy elengedem?" Gyerekkora tele volt lázadással, de ezek a lázadások elcsitultak, amikor György menyasszonya lett. Akkor azt hitte, éppen olyan szabályos életet fog élni, mint nővérei, mint egykori iskolatársnői. Otthona lesz, gyerekek kapaszkodnak majd a szoknyájába, akiket nagyon fog szeretni. ök kapják meg mindazt a szeretetet, amit ő nem kaphatott, amire egész gyerekkorában szomjasan, kínlódva vágyott. És milyen gyorsan szertefoszlott a hite ... Nem okolja csak Györgyöt, talán benne is volt hiba. Túl fiatal volt, s fiatalságában túlságosan érzékeny. Legalábbis ezt mondták a nővérei. Iréné kijelentette, hogy György egy cseppel sem rosszabb, mint a többi férj, s Vilmának kár volt a durcás, sértődött aszszonyt játszani. Anyósa is ezt mondta, nemcsak kezdetben, hanem később is, amikor már megszelídült, és újra szeretni kezdte Vilmát. Az öregasszony férje felgyógyulása után enyhült meg Vilma iránt. Az öregúr sohasem felejtette el Vilma önfeláldozó ápolását, mindenki előtt hangoztatta: csak a menyének köszönheti, hogy életben maradt. Idősebb Szilassyné azzal hálálta ezt meg Vilmának, hogy nem zsörtölődött, ha sokáig égette az olajlámpót, vagy gyakran kellett gyertyát cserélni a gyertyatartóban. Sőt meghagyta, hogy esténként az inas rakja meg még egyszer a kályhát, mert a fiatal méltósága sokáig szokott olvasni a nappali szobában. Amikor egy hideg novemberi estén Vilma fázósan összekuporodva ült a karosszékben, és arra gondolt, hogy kénytelen lesz lefeküdni, mert fázik, egyszerre csak belépett az inas, hatalmas hasábfákat rakott a vajszínű cserépkályhába. Hamarosan felvillantak a lángok, duruzsolt a fa. Vilma odatelepedett a kályha elé, nézte a lángok szeszélyes játékát, és forró hálát érzett anyósa iránt. Másnap reggel, amikor a reggelinél találkoztak, zavartan kereste a köszönő szavakat, de nem tudott mit mondani. Odalépett hát az öregasszonyhoz, és ügyetlen-félénken átölelte. Idősebb Szilassyné is elérzékenyedett. Csendes bűntudattal vonta magához a menyét, szája kicsit megremegett, amikor mondta:- Jó teremtés vagy te, lányom, jobbat érdemeltél volna az én komisz fiamnál. Aztán neveld te jobban a fiadat! Mert abba is a Szilossyak nehéz vére szorult, szelídítsd meg, szoktasd csendesebb örömökre, tanítsd meg a betű szeretetére. Mert — most már belátom — sok örömet adhat a betű. És ha sok pénzbe kerülnek is a könyvek, meg a sok tüzelő és olaj fogy, mégis kevesebbe kerül, mint a kártya meg a... Elhallgatott. Nem mondta ki Katalin nevét, Vilma úgyis tudta, mire gondol. Hány éve is ennek? Idestova három. Szoktassa a betű szeretetére... Akkor még kicsi volt ehhez a fia. Keménykötésű kis legény, kicsattanó piros arcú, borzos szőke hajú, világító kék szemű, s olyan eleven, akár a higany. Apja hároméves korában lóra ültette — megülte a lovat. Korcsolyát is kötött a lábára — vígan csúszkált a jégen-. Vilma szerette volna néha ölbe kapni, összevissza csókolni, vagy leülni a kiságya mellé, és mesélni. De a kis György fészkelődött anyja ölében, és nem érdekelték azok a mesék, amelyeket anyja mesélt. A kis György nem szerette a meséket, a valóság érdekelte: a bűvös tűzszerszám helyett igazi puskára vágyott, s a bátor ólomkatonától nem a bátorságot, hanem a csákóját irigyelte. (folytatjuk) NATALJA BARANSZKAJA CGVIK HIT oivnn mim A mASIK (Részletek) Hétfő Futok, futok és a második emelet fordulójában egyenesen nekifutok Jakov Petrovicsnak. Arra kér, menjek be hozzá. Megérdeklődi, hogy halad a munkám. Egyetlen szóval sem említi az elkésésemet. Tizenöt percet késtem. Múlt hétfőn tizenkettőt, és akkor is beszélgetett velem, csak éppen délben: arra volt kíváncsi, hogy miféle — angol és amerikai - folyóiratokat és katalógusokat néztem át. A füzet, amelyet reggelenként alá kell írnunk a laboratóriumban, ott feküdt előtte az íróasztalon, bele-belenézett, de nem szólt miatta semmit. Ma eszembe juttatja, hogy januárra be kell fizetni az új üvegplasztikkal
