Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-07-01 / 27. szám
...- ez alkalommal a Magyar Konyha gasztronómiai magazin érdekességei közül választottunk. LÖRINCZE LAJOS Öreganyám fóztje A T k I Szakácskönyvébe Hazudnék, ha azt állítanám, hogy öreganyámnak, aki húsz évvel ezelőtt halt meg, valami különös szakácstudománya volt. Nem emlegeti senki ilyen oldaláról, nem is hívták soha lakodalomba főzőasszonynak. Legfeljebb segítségnek, a nagy felfordulás után rendet csinálni. Egyszóval: nevelő öreganyám (vagy ahogy én szoktam szólítani: nyanya) nem volt a főzés mestere, ö máshoz értett igazán: a sárzáshoz. Cserépkályhák, kenyérsütő kemencék alját nem sokan tudták olyan jól megsározni, mint ő. Mindebből máris kiderül, hogy valami csodálatos receptekkel, lukulluszi lakomák leírásával aligha fogom meglepni az olvasót. A mi kamránk bizony elég. üres volt. Pedig enni szerettünk, jót és sokat. Azazhogy inkább csak szerettünk volna. Iskolából hazamenet mindig ez volt az első kérdés: Mit eszünk, mi lesz délre? (Az ebéd akkor még egy' kicsi „uras“ szó volt nálunk.) — Krumpli meg a leve — ez volt a megszokott válasz. Ami azt jelentette, hogy a meghámozott krumplit sós vízben megfőzik, a levét leszűrik (vagy inkább leöntik), ebből valamilyen leves lesz, a krumpliból meg a „vastag“ étel. Már amilyen vastagot krumpliból csinálni lehet. A szokványos „menü“ nálunk ez volt: tésztaleves, krumpli — krumplileves, tészta. A tészta főként kifőtt tészta volt, azaz: mácsik. Darás mácsik, mákos mácsik, lekváros mácsik. S a boldogság teteje: túrós mácsik. (Rövid u-val!) És a krumplis ételek? Ha meggondolom, hogy folyton krumplit ettünk, s mégis valahogy változatos volt az „étlap“. Volt krumpliisterc, krumplikása, krumplis gánica, krumplis tészta (tisztességes nevén: pöcsmácsik). krumplis pogácsa, krumplis gombóc. Lehet, hogy mind nem is jut már az eszembe. Persze, a legfontosabb, a legkedvesebb a tócsi! A téfölös tócsi! Aztán ettük a krumplit héjában főzve, héjában sütve is. Az utóbbit különösen télen, amikor égett a tűz a zöldszemes cserépkályhában, és a sütő is tüzes volt. Nagyon szerettem a krumpliistercet! (Olyasmi ez, mint a tört krumpli, de — legalábbis nálunk — nem volt benne vöröshagyma.) Különösen a jó hideg aludttejjel ízlett nagyon. Bekaptam a forró istercet, s rákanalaztam a hideg aludttejet. Pompás íze volt. A kása meg a gánica inkább csak fölmelegítve, a lábas aljához odaégetve volt finom, másnap vagy maradékként este. (Esti mindig a maradék volt.) A tócsi ellenben frissen volt jó igazán. Egyszerű az egész: a nyers krumplit lereszeljük, egy kis liszttel összekeverjük, forró, megzsírozott tepsibe (nálunk: tepszi) beleöntjük, vékonyra simítjuk s barnára sütjük. Ha megsült, tenyérnyi nagyságú kockákra vágjuk s forró tejfeles zsírral leöntve esszük. Én különösen a sarkos, ropogós darabot szerettem, annak volt a legjobb íze. Kiválóan tudta készíteni öreganyám, de értett a lisztisterchez is. Pedig azt nem könnyű csinálni úgy, hogy íze, színe megfelelő legyen, s ne álljon össze, mint a kása. Ez meg édes tejjel- kanalazva volt nagyon finom. Meg a kályha vállán csörgősre száradva, másnap reggel. De ne feledkezzünk meg a levesekről se! Én leveses vagyok, azaz leves nélkül nem ebéd az ebéd. Sok baj is van ezzel külföldön, mert igazi leves nincs ott sehol se. A krumpli levével készült tésztaleves — egy kis vöröshagymás zsírral ízesítve — nem volt nagyon a kedvemre. De szerettem a tejes leveseket. A tejes reszelt (reszelt tésztával készült tejleves), tejes rizskásaleves, tejes lencseleves, tejes krumplileves mind igen jó volt. Az utóbbi kettő azonban még ízletesebb tejföllel, tejfölös habarással. Legjobb volt azonban öreganyám levesei közül a gombaleves. Petrezsírmos (petrezselymes) rántással, reszelt tésztával vagy zsurmókával (kézzel morzsolt tésztával). Sokféle gomba volt a határban, én is nagyon szerettem gombázni. Szedtem cseperkét (csiperkét), vargányát, csibegombát, szentgyörgygombát. Néha találtam régi fák törzsén pesztericet is. Ennek a leve volt ízletes, különben rágós volt. De leginkább csibegombát ettünk, s ha — ritkán — hozzájutottunk: szentgyörgygombát. Ennek volt a legjobb ízű levese. Vetekedett a legfinomabb húslevessel is. No persze azért hébe-hóba hús is került az asztalra. Leginkább vasárnap hoztunk a „székből“, azaz a hentestől egy funt jó kemény marhahúst vagy disznó hasa alját. A marhahús megfőtt a levesben, aztán megpárolódott egy kis fokhagymás zsírban. A disznóhús káposztába került, először ettük a káposztát, aztán kenyérrel, késsel a húst. De nem mindig volt hús a káposztában se. — „Káposzta, nincs húsa, megette a kiskuya“ — vigasztalt nem nagy sikerrel — öreganyám. Meg azt is mondta, ha húst követeltem, hogy: Hús a kutya, csont a farka, szopogasd! Ha — nagy ritkán — öltünk, akkor volt egy kis füstölt hús. Egy kis kolbász, oldalas a levesbe, egy kis sonka, szalonna a kenyér mellé. Nem sokáig, mert hamar elfogyott, hiszen egy mázsára sohasem lehetett felhizlalni a malacot. De a disznóölés és az utána következő néhány nap csupa boldogság volt! Amikor zsíros szájjal befejeztük az evést, különben szűkszavú öreganyám is megelégedve nézett körül: Jól is laktunk, maradt is, adjon az Isten, annak is, aki máma még semmit se evett. Ezek a gyerekkori emlékek — talán nemcsak a megszépítő messzeség varázslata folytán — inkább kedvesek. S nekem szerencsém is van, mert a krumplitól jnindmáig gém ment el a kedvem. PÉLDÁS PEDAGÓGUS A tanítókat mindig tisztelet övezte, pártunk és állami szerveink rendkívül nagyra becsülik munkájukat, hiszen ők alapozzák meg gyermekeink jövőjét, ők vezetik be ifjúságunkat a tudomány rejtelmeibe, ők szerettetik meg velük a tudományokat, s ők tanítják a fiatalokat szocialista rendszerünk megbecsülésére. A szülők is felnéznek gyermekeik ne-, velőire, s ez így van rendjén, mert ahol a tanító komolyan veszi munkáját, ott a keze alól kikerülő diákok nem ismernek leküzdhetetlen akadályt. Egy-egy pedagógus kitüntetése, sok éves munkájának nyilvános értékelése ezért közösségi ünnep is. Az idei kitüntetettek között volt Mitala Irén, a Diószegi (Sládkovicovo) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanítónője is, aki immár több mint húsz esztendeje halad a pedagógusok örömökben-kudarcokban bővelkedő, de mindig a helyes cél felé vezető útján. Mitaláné húsz évig tanított olyan kis iskolákban, ahol a tanítási óra negyvenöt percét négy osztály részére kellett beosztani. Két éve, amikor a kismácsédi (Malá Maca) iskolát központosították, Diószegre került. Egy évig tanított, utána a napközi otthon vezetője lett. Munkáját itt is lelkiismeretesen, példamutatón végzi, sok figyelmet szentel a tanulók felkészítésének, s ez az elért tanulmányi eredményeken is tükröződik. Olyan pedagógus, akit kollégái is tisztelnek, szeretnek. Korát meghazudtoló frisseséggel végzi feladatait, ő a gyerekek kedvenc Irénke nénije. — Hol kezdte pályafutását? - Mert a kitüntetés az emlékek, az indulás felidézésére is jó alkalom. — A pedagógiai középiskola elvégzése után a szefőcei (Selice), a vógtornóci (Trnovec n/Váhom) és a kismácsédi iskolában tanítottam. Közben „második műszakban“ is neveltem, szülő lettem. Van két fiam. László a komáromi (Komámo) gépipari diákja, Róbert fiam pedig a diószegi alapiskola kilencedikese. Egyedül nevelem őket. — Mégis sok társadalmi munkát, tisztséget vállal... — Hetvenegytől vagyok párttag, de sokat dolgoztam már azelőtt is. A kismácsédi hnb képviselője vagyok, a Vöröskereszt helyi szervezetének titkára, a népkönyvtár vezetője, a SZISZ lektora, a nőszervezet tagja ... Soroljam még? - mondja Mitala Írén. - Éppen a kitüntetés utáni napokban gondoltam végig az eddig eltelt évek nehézségeit, örömeit, s arra a következtetésre jutottam, hogy sehol másutt nem tudnám magam elképzelni, csak a gyerekek között, s nem tudnék más lenni, csak tanító. Életemnek, ez a munka ad értelmet, s egy pedagógus csak úgy végez teljes értékű munkát, ha tehetségéhez, erejéhez mérten részt vesz a közéleti 'tevékenységben, mert a hitelt, a tartós bizalmat csak jó példájával érdemelheti ki. Én szívesen vállalom, mert szeretem a hivatásomat, s ez mindig ad elegendő erőt hozzá. Mert az igazán gazdag, akinek hivatása van, s annak az idejéből a többletmunkára is futja. Az eltelt húsz év alatt megtanultam gazdaságosan beosztani az időmet, a közösségre pedig egyszerűen szükségem van. Mitala Irén érdemes tanító. Munkájához további sikereket kívánva gratulálunk neki. NAGY MIHÁLY A MUNKÁRA NEVELÉSRŐL Az utóbbi években egyre több figyelmet fordítanak iskoláink a munkára nevelésre, a gyermekek gyakorlati életre való felkészítésére. A lévai (Levice) járásban tavasszal ezzel a tárgykörrel foglalkozó járási konferenciát is tartottak, melyen szakképzett pedagógusok elemezték az elért eredményeket és a felmerülő hiányosságokat. Legégetőbb és legáltalánosabb gond, hogy kevés alapiskola van kellőképpen felszerelve munkaeszközzel, műhellyel, hiányzik a jó kapcsolat az üzemekkel. A Deméndi (Demandice) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola pedagógusai Gyürki Béla igazgató és Pénzes István szaktanár vezetésével új ötletekkel gazdagították a gyakorlati oktatást. Védnökségi kapcsolatot alakítottak ki a helyi Új Élet földművesszövetkezettel, így sikerült elegendő munkaeszközt, faanyagot biztosítaniuk, ellátogathattak a szövetkezet műhelyeibe, az iskolai kertben pedig fóliasátrat létesíthettek, amelyben salátát termeltek. Pénzes István pedagógus ötlete alapján a tanulók olyan tárgyakat készítettek, amelyeket az oktatásban szemléltető eszközként használhatnak fel. Az „ügyes kezek“ kör is szép munkát végzett ebben az évben. A gyakorlati életre nevelés módszereinek népszerűsítésére kiállítást rendezett az iskola az év folyamán készített használati és dísztárgyakból, melyet a szülők is megtekinthettek, s gyerekeikkel együtt örülhettek az elért jó eredménynek. BELÁNYI JÁNOS
