Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-07-01 / 27. szám

tette vissza poharát a letakart tálcára. Mondta, hogy nekem is innom kéne, hogy a fogadás az fogadás, akkor is, ha én magam nem fogadtam, hogy először megvizsgálják a nyérceket, hogy ő már ismén ui a dürgést, hogy egyelőre lehetetlen megmondani, meddig kell még itt téblábolnunk, ha egyszer Ferkó becsülete a tét, s hogy csak hiába fogok fagyoskodni. Visszahívta Cyrilt, s miután fölhajtott'am két pohárka barackot, mesélni kezdte, hogy Feri, mikor még kicsi volt, jobban szerette az állatokat, mint a nővéreit. Megszívta a cigarettáját, s lassan, megfontoltan hozzáfűzte, hogy minden nappal jobban hiszi, hogy Ferkó talán még tőle, mi több, az anyjától is, jobban szerette az állatait; hogy azon a szerdai napon, mikor a németek a Vágón túlról aknatüzet zúdítottak rájuk, az egész család a falu túlsó végén, a sógorék pincéjében lapult, hogy Ferkó már.ki is foltosodott a sírástól, mégsem akarta, hogy akár ő, akár a megboldogult nagyanyja, akár az anyja az ölébe vegye, hogy rúgott-harapott, aki föl akarta fogni, s hogy Jolánkának, a nővérének — annak, aki a cseh fiú felesége lett — véresre harapta a csuklóját, hogy mind azt hitték, a félelemtől vadult meg annyira, mert a pince úgy dübörgött, mintha egy pilzeni mozdonyt hánytak volna szét a hídon, olyat, amilyen csak a fővonalakon jár, s hogy Ferkó makacs módon a homokzsákok fedezékébe bújt, s mesélte, hogy mikor a sógora úgy határozott, hogy mégis átszalad a konyhába a kártyapakliért, mert állítólag félt imádkozni, de félni is félt, mikor tehát a sógor kinyitotta az ajtót, Ferkó kisurrant a zsákok mögül, de olyan iramban, hogy senki sem érte el, s hogy Ferkó mostohaapja — az a disznó, aki negyvennyolcban Ausztráliába lógott — fölkapta a nyeletlen kapát, fölmarkolta a kétágú kapát, s a sógorba vágta, de a sógornak szerencséje volt, hogy a kapát nem a hasába kapta, hanem csak a combjába, mert a véres sógor kést rántott, s hogy aztán a sógor mostohaöccse is nekiment az unokabátyjának. Feri nagyapja lesimította vasalt fehér inge gallérját, aminek színe egy több napos hervadozó rózsa megfáradt fehérjét idézte, fejét fölkapta, orrlyuka kitágult, szeme vidáman csillogott, de pontosabb is lett, mintha egy rég keresett pontra bukkant volna, s elárulta nekem, hogy a sógor mostohabátyja Prágában is ezt a kapa ejtette sebét mutogatta, azt mesélve, hogyan vonultak vissza Klak falu alól, mert művezető szeretett volna lenni Rakovníkban, a mosóporcsinálás valamelyik fázisában.

Egy csapat távoli, magas röptéből kicsiny varjú — egy pernyeszerű varjúcsapat — nőttön nőtt, míg lefelé ereszkedett a fátyolos üveg-mennyből, s kezdett megtelepülni, túl a kopár aranyesőbokrokon. A gesztenyefák ágain buggasztó varjak harsány károgással fogadták őket, s úgy lengették szárnyukat, mintha neki akartak volna feszülni, lendülni mint akik szállni akarnak, de nem tudnak föllebbenni az összepréselt és összeállt sötétségre hasonlító ágakról, mintegy a lochkovi lábasfejű márványból kimetszett ágakról, s Feri nagyapja hozzátette, hogy ott a pincében — szerinte — csak azért szurkálták össze egymást, mert féltek a fiú keresésére indulni.

Feri nagyapja hallgatott egy sort, s mintha most öregebb lett volna, arca felső részét elöntötte a pír, lopva bal felé pislantott, majd lesütötte a szemét, s én úgy éreztem, hogy szégyenkezik.

Arcán egy pillanatra az ökölbe szorított kéz kifejezése jelent meg, mintha fájdalom rántja össze, az ökölé, melynek végül is sikerült visszaszorítania fájdalmát, a fájdalmat, mely győzni akar, az ökölnek azé a pillanatáé, mikor láthatatlan győztesként mindén ököl benyirkosodik és ellágyul. Jobbjával kabátja bal ujját kezdte porolni, s elmondta, hogy Ferkót a nagy felfordulás után az ólban találták meg, s hogy aludt. Az öreg arca megint megélénkült, s szája és szeme iménti fölszabadító, de megkönnyebbülést nem hozó mosolyával, mely arcizmait végleges helyzetbe látszott állítani, könnyedén az ádámcsutkájához ért, s megismételte, hogy Ferkót az ólban lelték meg, hogy aludt, hogy végig a lábaszárán tyúkok bóbiskoltak, mintha léceiken ültek volna, hogy Ferkó feje a kecskén nyugodott, hogy volt nekik kilenc saanenvölgyi kecskéjük, egy kosuk és három cigaja-bárányuk; később állítólag maga Ferkó árulta el nekik, hogy nem bírta ki a pincében, mert nem tudta, mi van az állataival.

Hallgatott, s várt, míg Cyril megint ott nem

terem. Mikor újra koccintottunk, s patinazöld szeme alatt új, csírájában még óvatos mosoly derengett, fejét fölkapta, s olyanféle tartást vett föl, mint valamelyik harminc év előtti fényképén, s folytatta, hogy Ferkó verekedni is tudott, de mennyire, de hogy állatot, azt sose tudott bántani, s a szeme párás lett. Átlelkesült arca egy pillanatra a hívogató ember vonásait vette föl, olyanét, aki szívvel-lélekkel hívja az embert: olyasmit jelzett, mintha teljes lényével egyetlen dologra figyelt volna, de mintha ugyanakkor már semmit sem kívánna, s gyanítom, hogy abban a pillanatban ő volt a legboldogabb ember a vendégek között.

Elmondta, hogy Feri nem egy fecskét fölnevelt, hogy legyeket fogott nekik, ezeket tejbe mártogatta, s azzal táplálta őket.

JÁN JOHANIDES

A B*

V-ott

VARJAK

Szeme — a patinazöld szivárványhártya s a kitágult pupilla — a porcelánszerű, az agáthoz vagy tejüveghez hasonlító fehérjemagban úgy csillant meg, mintha éles közeli fénysugár érte volna, fénysugár, mely nem rántotta össze pupilláját, hanem a patinazöld szivárványhártyát megszabadította a zavaros, sötétzöld patinahályogtól, míg szélesedő mosollyal beszélte, hogy mikor Feri még egészen aprócska gyerek volt, s a fenekére csaptak, soha egy mukkot se szólt, hanem futott az ólba, s letérdelt, hol a kecskékhez, hol a koshoz, fejét a kos fejéhez dugta, s képes volt órákon át így, fejét a kos fejéhez hajtva térdepelni, hogy nem kell hinnem neki, de egyszer látta, hogy Ferkó álmában a pulykakakast ölelte, s a pulykák némán álltak körülöttük. Az öreg szerint Ferkó nem sejthette, hogy „azok a krokodilusok“ az ő állatszeretetét is arra fogják fordítani, hogy az apját elemésszék.

Feri nagyapja kifújta a cigarettafüstöt, s megsúgta, hogy a veje fölakasztotta magát, mert telebeszélték a fejét azzal, hogy csak azért engedte a feleségét a kastélyba dolgozni, hogy a- gróf vadásza csináljon neki egy fiúgyereket.

Az öreg arcát olyan fakó vörös szín lepte el, amilyen a frissen mosott lenvászon miután házi, málna levét nyomták át rajta, s haja még fehérebbnek látszott tőle, míg elmondta, hogy a veje egy iskola tartócsőhöz hurkolta a kötelet, ahhoz a csőhöz, ahova a zászlók rúdját eresztik, hogy maga szedte le a vejét vasárnap hajnalban a kötélről, hogy a borbély hozta neki a hírt, akit véletlenül

éppen azon az éjszakán raboltak ki; hogy fél esztendőn át ivott fűvel-fával, hogy fűvel-fával összeállt, hogy már tövén elitta az egész azévi rizlingtermést, de ő utánajárt, hogy a sekrestyés, aki a vasút másik oldalán lakik, az az istentagadó, hogy az volt az első krokodilus, aki híresztelni kezdte, hogy Ferkónak nincs ki minden kereke, ha úgy meg van veszve az állatokért, s hogy azért olyan bolond, mert Ferkót nem az ő megboldogult veje csinálta, hanem a lánya azzal a félnótás erdészszel hált, az erdésszel, akinek nyoma veszett, mikor a németek visszafelé jöttek, hogy, mondják, az illető erdész annyira meg volt veszve az állatokért, hogy nemcsak az őzekkel meg a lovakkal dugta össze a fejét, ahogy egy erdésztől még elviselhető, hanem példának okáért egy kossal is, hogy látták, mikor egyszer ott ült a sötétben egy kosnál, s az állat fejét odahúzta a magáéhoz, s hogy az erdészről tevődött át az egész dolog a mi Ferkónkra.

Feri nagyapja fölsóhajtott, s nekem megint rémlett, hogy szégyenkezik, mikor azt kezdte mesélni, hogy elismeri, hogy az erdész valóban fura ember volt, mert állítólag valakinek azt mondta volna, hogy ha rátör egy szorongató érzés, hogy ha az a valami rájön, futkosni kezd a kastély körül, s valóban látták, hogy időnként háromszor-négyszer is körbeszaladt a kastélyon egy nap alatt. Elmondta, hogy az erdész magyar se volt, szlovák se, hogy németesen Tscheslinkának írta a nevét, noha Romániában született, s állítólag osztrák volt, de hogy csak most, harminc év múlva látja igazán, hogy az s bizonyos Tscheslinka tényleg nem érezte magát otthon errefelé.

Az öreg ismét megízlelte a Cyril-féle barackpálinkát, s tovább mondta, hogy Tscheslinkát kisasszonynak csúfolták, hogy a nap nem fogott rajta, még úgy se, ha reggeltől estig sütött rá, hogy tejbőre volt, hogy sápadt volt, mint az új hártya a dobon, de közben olyan piros volt az arca, hogy mindjárt mindenkinek föltűnt, s hogy kezdetben azt hitték, hogy Tscheslinka grófi parancsba kapta, hogy pirosítania kell magát, mint abban az időben a román tiszteknek.

Feri nagyapjának arca most egy gyermekien lelkes kiszolgált hadbiztos őrnagy arcát idézte, amikor egy megfejtett rejtvényért jutalmul megkapja a Lakóházak nedvszigetelése című kézikönyvet, egészen közel hajolt hozzám, s kifejtette, hogy immár teljes bizonyossággal állíthatja, mert pontosan utánajárt, milyen volt Tscheslinka ábrázata. Elmondta, hogy Tscheslinka orcáját, úgymond, leghamarább azokhoz a szerinte egyesegyedül igazából piros arcokhoz lehetne mérni, amilyen csakis azoknak a vadászoknak van, akik azokon a hatalmas tányérokon láthatók, „amikből úgy jönnek kifelé azok vadászok, mint mikor szobrot csinálnak“, azokon a tányérokon, amiknek szerinte százszázalékos értékük van, mert ő, az öreg az egész Franciaországot látta már azokon a tányérokon, „amik csak úgy fityegtek“, a tányérokon, „amiket mostanában már nem csinálnak, amiket valódi színekkel festettek ki“, a tányérokon, „amikér manapság tisztára meg vannak veszve, akik mindenáron fölfelé csörtetnek“.

Erre az öreg nagyot kacagott, s megkockáztatta a véleményt, hogy Tscheslinka papája alighanem ilyen tányér alatt hozta össze Tscheslinkát, ha egyszer Tscheslinka ábrázata ugyanolyan volt, mint a tányérbeli vadászé, közben szétgombolta az ingét, s föltevését újabb kacagtató megállapítással hitelesítette, mondván, Tscheslinkát igazán olyan tányér alatt kellett csinálni, mert tényleg vadász lett belőle. Űjfent elmondta, hogy a gyilkos szóbeszéd a lányáról, ami a vejét halálba űzte, lányát pedig a tisztességétől fosztotta meg, a sekrestyés rágalma volt, de ez a rágalom nem törte meg őket, hogy neki ugyan nem kell hinnem, de itt a faluban bárki megmondja, hogy a sekrestyés fia tavaly fölakasztotta magát Cesky Krumlovban egy kurva miatt, akit állítólag Ceské Budéjovicéből kitiltottak volt.

RONCSOL LÁSZLÓ fordítása

HŰT1