Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-06-10 / 24. szám
maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak, haragosak, mert sarat kell felszedniük és haragosak a zavarásért. Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat vagy papírdarabkát megragadták miniatűr acél álkapcsukkal, rekeszeikbe rohantak vele, és a pincébe vezető csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszegő gyomrába. A kutya felszaladt a lépcsőn, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent. A levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót. Az ajtó mögött a tűzhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús illatával és az áfonyalekvár szagával. A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme tűzben égett. Vadul forgott körbekörbe, farkát harapta, veszettül pörgött, és kiadta páráját. Egy óráig feküdt a nappali szobában. Két óra — énekelte a hang. Végül finom szimattal megérezve a bomlást, zümmögve kirajzott az egerek regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben. Negyed három. A kutya eltűnt. A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraeső repült ki a kéményen. Két óra harmincöt. Bridzsasztalok hajlottak ki a kertilak falából. Játékkártyák hullottak a posztóra színes zuhatagban. Martinik jelentek meg egy tölgyfa asztalkán, és tojássalátás szendvicsek. Zene szólt. De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak. Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a fal borításába. Fél öt. Kivilágosodtak a gyerekszoba falai. Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, égő szivar bukkant elő, fél hüvelyk puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva. Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörrel melegedni kezdtek, mert az éjszakák hűvösek voltak erre. Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba mennyezetéről: — Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este? A ház hallgatott. Végül a hang újra megszólalt: — Minthogy nincs különösebb kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. — Halk zene kísérte a hangot. — Sara Teasdade. Ügy emlékszem, kedves költője... Langy esők jönnek s föld illata száll, és köröz a légben majd fecskemadár, és ungnak a békák az éji tavon, és szilvafát lenget a lágy fuvalom, és a rigók mondják és torkuk remeg a kis kerítéseken éneküket, és nem beszél senki a háborúról, s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor? S nem kérdezi semmi, se fű, se madár, hogy hol van az ember, jaj, hova már? És új tavasz ébred és kezd életet, és hogy mi elmúltunk, nem látja meg A tűz lobogott a téglakandallóban, a szivar hamuvá hullott a hamutartóban, az üres székek egymást bámulták a néma falak közt, és a zene szólt. Tíz órakor kezdődött a ház haláltusája. Fújt a szél. Egy lezuhanó faág betörte a konyhaablakot. Palackozott tisztítóoldat ömlött a tűzhelyre. A helyiség egy pillanat alatt lángban állt. Tűz! — sikoltott egy hang A ház lámpái villan-A padlás csapóajtóiból vak robotarcok bukkantak elő, és szájukból zöld vegyszert ontottak. A tűz visszahúzódott, mint az elefánt, ha döglött kígyót lát. Most húsz kígyó verte a padlót, és taposta a tüzet a tiszta zöldhab hideg mérgével. De a tűz okos volt. Lángjait kiküldte a ház külső falára, és ott fel a padlásra, a szivattyúkhoz. Robbanás. Az agyszerkezet, amely a szivattyúkat irányította, bronzrepeszekben szóródott szét a padlásgerendákon. A tűz tovahömpölygött, hatalmába kerítette a beépített szekrényeket, és végigtapogatta a felakasztott ruhákat. A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta csontváz vinnyogott a hőségben, huzalai, idegei szabadon lógtak, mintha egy sebész lehúzta volna a bőrét, hogy a piros vénák és hajszálerek a tüzes levegőben remegjenek: Segítség! Segítség! Tűz! Fussatok, fussatok! A hőtől. megpattantak a tükrök, mint a törékeny téli jég. És a hangok sikoltozták: Tűz, tűz, fussatok, fussatok! — mint egy tragikus gyerekrigmust, egy tucat hang, magas hang, mély hang, mint haldokló gyermekek az erdőben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor a huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy, kettő, három, négy, öt hang, sorra elnémultak.' Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a tűzlavinában felhangzó kórusok önfeledten jelentették az időt, muzsikáltak, távirányítású fűnyírógépekkel nyírták a pázsitot, vagy kerti ernyőket nyitottak fel, és a nyíló és csapódó külső ajtón át ezernyi jelenet látszott, mint az óriásboltban, amelyben minden óra megőrült, és egymás előtt vagy után, összevissza üti az órákat, a tébolyult zavar képei eggyé olvadtak, éneklés, sikítás, néhány utolsónak megmaradt derék egér rohangálása, hogy eltakarítsa a borzalmas hamut. És egy hang. Felsöbbrendűen, mit sem törődve a helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték RAY BRADBURY* 2o26.--------AUGUSZTU/. IAÍIGY (SOK JÖflíKK MARSBÉLI KRÓNIKÁK * amerikai író, a tudományos-fantasztikus irodalom képviselője, műveiben riasztó színekkel vetíti a jövőbe az atomháború következményeit, az amerikai társadalom elgépiesítő, eiembertelenítő tendenciáit. kék oroszlánok, rózsaszín antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak életre keltek. De a gyerekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldellő mező. Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg levegőben finom szövésű piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok erős szagában. Olyan hang töltötte be a levegőt, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss eső kopogása a dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegétől száraz füveken. Most sok-sok mérföld távolságban hőségtől repedezett növényzetet és végtelen, forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások mélyére húzódtak. Mesedélután volt a gyermekeknek. öt óra. A fürdőkád megtelt tiszta, meleg vízzel. Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan működtek, és a dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, melyben most melegen fellobogott a tűz, egy fémállványon tak, a szivattyúk vizet fecskendeztek a mennyezetről. De az oldat szétfutott a linóleumon nyaldosva, falva a konyhaajtó alá, míg a hangok kórusban kiáltották: — Tűz! Tűz! Tűz! A ház menteni akarta magát. Az ajtók légmentesen becsukódtak, de az ablakokat kitörte a hőség, és a szél fújt és szította a tüzet. A ház kénytelen volt meghátrálni, mikor a tűz tízmilliárd dühös szikrája lángoló könnyedséggel tört utat szobáról szobára, aztán.fel a lépcsőn, miközben vízipatkányok surrantak elő a falakból, kiköpték a vizüket, és új vízért futottak. És a fali permetezők ontották a gépesített eső zuhatagait. De késő volt. Valahol sziszegve megállt egy szivattyú. A tűzoltó eső elállt. A tartalék víz, amely sok csendes napon megtöltötte a fürdőkádakat és elmosta a tányérokat, kifogyott. A tűz felfelé pattogott a lépcsőkön. Picasso- és Matisse-képeket emésztett meg csemegeként a felső szobákban, leégette róluk az olajos húst, és fekete foszlányokká pörkölte a ropogós vásznakat. A tűz most belekapott az ágyakba, az ablakrámákba, megváltoztatta a függönyök színét. És ekkor jött az ellentámadás. össze nem zsugorodott, és az áramkörök szét nem repedtek. A ház szikraesőt szórva, füstfelhőt fújva összeomlott. A konyhában, egy pillanattal a tűz- és gerendaeső lezúdulása előtt, a tűzhely háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat tojást sütött, hat cipót pirított szeletekben, húsz tucat szalonnaszeletet adagolt, és elfogyasztásuk — a tűz mindet felemésztette! — új munkára késztette a hisztérikusan sziszegő tűzhelyet. összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira. A nappali a pincére, a pince az alsó pincére. Mélyhűtő készülékek, karosszékek, filmszalagok, áramkörök, ágyak zuhantak alá összegabalyodva, mint a csontvázak a meredek szakadékba. Füst és csend. Nagy, nagy füst. Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fai állt. A falban az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is, mikor a nap már felkelt, és rásütött a gőzölgő romhalmazra: — Ma 2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma KUCZKA PÉTER FORDÍTÁSA
