Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-01-16 / 3. szám
Mindksttőj’ et megkínoztók. Megkínozták azért, hogy mindketten ismerjék el, és írják alá Kollonicsnak okiratban: az ő házasságkötésük törvénytelen, miután a gyám tudta nélkül esett. .. Ami nem igaz, mert a Rákóczi-gyermekek gyámja a császár, Kollonics csak a helyettese, és a császár írásban adott engedélyt az Aspremont-házasság megkötésére ... De a nagy jezsuiták nagy Tartuffe-ök: sohasem irtóztak a hazugságtól — és szörnyű orvtámadásuk Juliónkáék ellen kis ideig valóban sikerült. Hanem hiába kínozták meg őket: mégsem sikerült belőlük az érvénytelenség elismerését kicsikarniuk. És ha ők állhatatosaknak bizonyultak, Zrínyi Ilona viszont vakmerő volt! Vakmerőségig bátor és félelmeden az ő megvédelmezésükben. Fellármázta az udvart és a diplomáciát, az első miniszternek, Strattmann-nak nyomába szegődött elégtételért, miután pedig Kol- Icnics nem akarta őt fogadni, hajnali titkos misemondás után rátámadt a sekrestyében. Ez a hős asszony minden álnokságát szemére vetette a kardinálisnak, rágalmazónak, női becsületsértőnek, hűtlen alattvalónak és alávaló, jogtipró zsarnoknak bélyegezte. Zrínyi Ilona nem féltette bőrét, és mint az oroszlánanya a kölykét, úgy védelmezte Juliánkát. Sikerült is fellármáznia Bécset. Európa diplomáciája pedig úgy felfigyelt, hogy a császár végül is megelégelte Kollonics sátáni játékait és iránta tanúsított tiszteletlenségét. Aláírta Strattmann-nak Aspremont kiszabadulási kérvényét — így győzött llcna. Az egész világ szeme tekint azóta is a Himmelpfortgasse-i palotára, és ez a tekintet védi Aspremonték békéjét. Nekik már nem eshet bajuk, az ő ügyük nyugszik, nyugodtan távozhat Ilona. Itt elvégezte az elvégzendőket — véli a fejedelemasszony —, nem úgy, mint tia ügyében, akiért vérzik a szíve. Azt változatlanul körülfogják a jezsuiták, hiába kérte a császártól, hogy tizenhat éves fia immár vele utazhasson. Dehogyis adták ki! Még azt sem engedték, hogy percekre viszontláthassa, és imádott gyermekétől elbúcsúzzék. 40. • DÉNES ZSÓFIA BftÍHtl mbttNA Nagy kegyesen annyit engedtek meg neki, hogy fiának búcsúlevelet szabad írnia. Latin nyelven. Nemcsak az elrendelt cenzúra miatt; de hiszen azért is, hogy a serdülő fiút szerzetesházi elszigeteltségében még percekre se érje utol anyanyelve. Megírta tehát búbánatos levelét, melyben szíve legfőbb gondjairól hallgatnia kellett. Takart írás volt az, melyben az érzéseit le kellett fednie, de azért — gondolja — az olvasni tudónak sok minden kiviláglik belőle. ... Rettentő nagy út áll előttem — írta —, de azért sietve sietek uramhoz és hűséges férjemhez. Kötelességem ez nekem. Semmi sem esik pedig oly súlyosan, mint tőled, legkedvesebb gyermekemtől elszakadnom ... De az isteni végzésnek teljesülnie ' kell mindenben. Mikoron ide jöttem, téged nővéreddel együtt elszakítottak tőlem. Én, szerencsétlen, búcsút sem vehettem tőled. Hanem anyai áldásomban azért részed veit, és most is részese vagy, és az is maradsz, fiam, mert te nékem bánatot sohasem okoztál. Nem írtam neked, mert nem volt szabad írnom. De amiről tudtam és sejtettem, hogy szükséged lehet reá, annak megküldésével igyekeztem. Most is küldök — miként azt följegyeztem - többfélét. Vedd tőlem jó szívvel, fiam. és meg ne feledkezz anyádról. Tudod jól, hegy hozzád mindig hű voltam. Te csak tanulj szorgalmasan. És ne feledd: nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és a jó hír. A földi javak elveszhetnek, az nem nagy baj. De aki becsületét hagyta el, mindenét elveszítette. Ezért, édes fiam, tebenned lévén minden gyönyörűségem, ne szerezz nékem keserűséget, mint nővéred, aki miatt oly sokat szenvedtem. Bárhová vet a sors, maradok mindenütt és mindenkor a te forrón szerető anyád Zrínyi Ilona Megírta, elküldte ezt a levelét, melyből fia talán egy napon megérti, menynyire fáj, hogy Juliánka elhagyta őket, átkelt a kockázatos oldalról arra a partra, ahol biztonságosabb lesz. Német főúr hitestársa lett, részét vesz a rütkérezek csillogó és üres életében, így akartam. Vajon megérti-e az ő fia, mit ért c becsület alatt? Nem, nem hagy ő itt senkit és semmit, amiért a szive szakad meg, csak a fiát. Egyedül a fiát. És nincs neki sehol a világon helye, c<-ak török hadikenyéren élő és földönfutó Thököly Imre mellett. Magyarok között, kivert szegény emberek között. És jobban esik majd a kemény tábori ágy — abban az igaz ó'e'ben és hűségben —, mint a pehelytollú a császár várpalotája lábánál, császári megtűrésben. Öt ne tűrje meg senki! Jár a maga lábán, ahogy tud. INDULÁS A MESSZESÉGBE A hó sírt csizmája alatt, amikor az oszlopos tornác előtt a széles kerti úton kiszállt a szánból. Egykori udvarbirája, Szőcs András uram kétrét hajolt meg előtte. — Hódolattal köszöntjük nagyságodat, én és az egész falu! — csókolt kezet Szőcs uram, és a sűrű embercsoportból, mely o tornác előtt álldogált, harsogva szállt fel az üdvözlés: — Vivát a nagyságos fejedelemasszony! Isten hozta! Isten hozta! Ilona felkapta fejét, végignézett egykori jobbágyain. Szemében könny csillogott. — Köszönöm, kedves híveim! Szerencsés jó napot és békét mindnyájatoknak! örzse néne, a falu bírójának termetes felesége, csak odamerészkedett elsőnek Ilona közelébe. — Lelkem kegyelmes asszonyom, csakhogy még egyszer látjuk valóságos elevenjibe! — hajolt egészen közel Zrínyi Ilonához, és tiszteletteljes, alig érintő kézzel megsimogatta prémmentéje ujját. — Csakhogy itt vagyok még egyszer közietek, Tokajban, csakhogy még egyszer látom arcotokat! Egy cingár asszonyka, egytelkes jobbágy felesége, kit Ilona valamikor gyermekágyában csecsemőruhával, jobb élelemmel megsegített, boldog örömmel lépett előre, és nagy bátran megkérdezte : — Most már itt méltoztatik maradni miköztünk, ugye, hogy így van, méltóságos kegyelmes asszonyom? Ilona hamiskásan ránézett: — Merthogy talán még örülnétek is annak, ha itt maradnék? — kérdezte vissza. — örülnénk bizony! Ó, be nagyon örülnénk! - áradozott minden oldalról a íehérnép. De most már beleszólt egy férfihang is. — Szó, ami szó - dörmögte a barázdás arcú, idősebb paraszt —, a Rákóczink alatt emberségesebb dogunk volt, böcsületes uraság uralkodott mirajtunk, most pedig kilopják a fazékból, ami fői — ezek az erőszakos bitangok, a császári katonák ... Hét bőrt nyúznak le rólunk . . . — Nekem elhajtották mindkét tehenemet! — sírt fel egy fiatal jobbágyasszony. Vékony és sápadt, mint akiről azt mondják, hálni jár belé a lélek. — Én semmit sem dógozhattam, hogy kenyérrevalóm legyen! - hördült fel a párja. Ide tán ünneplőben jött, de ez a ködmöne, lábravalója is toprongyos. — Mindétig nekik hordhatom a fát ingyenmunkába az erdőrül. Beledöglik az ember az ilyen életbe! — Nekem a borom, a kis borom csa. pclták el a muskatélyosok, mikor már teleszopták magukat, hagyták, hogy elfolyon ... A végén megrugdaltak, mivelhcgy keseregtem ... — Én baltával védtem meg az aszszonyt — mondja halkan egy fiatal, szép szál ember Ilona közelében. — Reám gyújtották a házat. Ilona csak néz, néz merően az arcukba. Rettenetes, amit mondanak, elviselhetetlen sorsok rejlenek mögötte. — Mondok én tinektek valamit, híveim — szólal meg a csendben —, hallgassátok meg. Néhány hétig itt maradok köztetek, emitt Szőcs intéző uram házában. Nem megyek én még a városi szállásomra sem, pedig engedélyem van rá. De én nem szomszédotok német katonákkal. Leülök itt a búbos kemence mellé a padkára, megvárom a böjtöt, és intézem addig dolgaimat. Mivel édes iá fiamnak, Rákóczi Ferencnek és nekem vannak ám errefelé rendezetlen jussaink. Már csak a borpincék körül is ... Egy pillantást vet a magasba, a Tokaj-hegy síkságból felszökkenő kúpjára, tüzesbor-földjére. Ha rá is tette kezét Kollonics és a megszálló sereg, az ma is az övék, juss szerint. Szeme rámered a hegyoldalra. Lenn, a hegy lábánál a hatalmas pinceajtókra, vaspántos, vaskos tölgyfából készült, ellenálló ajtókra. Gondolata végigszalad az üregekben tárolt hordók hosszú során, a nagy gazdaságon. Most méteres hó fedi kristálycsillogással a tüzes bor földjét, s a tőkéket kényes fehér köpeny óvja a faqyástól. Csck a pincebejóratok előtt taposták ki szorgalmasan a havat a szomjas németek. Muskatélyosok, vértesek, tisztviselők, porkolábok, a nép kínzói. Micsoda garázda gazdálkodás folyik itt minden:c’é a császár nevében — erről már útközben meggyőződhetett. Mindent elharácsolnak, elszednek, tönkretesznek. Másra tereli a beszédet. — Azután lássátok, a vidéktől is el akarok búcsúzni, mivelhogy nem maradhatok itt, régi jó földemen, az enyéim között, egyik házamban sem . . . Lélegzetelfojtva hallgatják. Hallgatják, és simogatják tekintetükkel. Nem jobbágyi alázat veszi körül Zrínyi Ilonát, hanem együttérzés. Együttérzés azzal, aki ma földönfutó és üldözött, és aki nem fél, hogy közöttük megszólaljcn, mivel érzi, hogy nincs közöttük se kém, se áruló. Egy húron pendülnek. Zrínyi Ilona sorsa ma rokon az ő sorsukkal. Ilona finom hallása meghallja ezt a vallomást a ráereszkedő csendből. Halkan, lehajtott fejjel fejezi be: — . .. mint ősszel a darvak, úgy vonulok én is délnek. Vándormadár lett már énbelőlem is. Már messziről látta, mint közelednek. Eléje jöttek a határig. Fényes Icvascsapat, mögötte díszszázad. A májusi szél lengeti fölötte Thököly lobogóját. Ilona tenyeréből ernyőt formál szeme fölé. Szorongó szívvel mondja: — Orsikám, nem látom közöttük hites uramat. Csupa szakállas úr... A mi urunk nem szakállas, ő fiatal . .. Mégis ott van közöttük. Ö lovagol legelöl. Ö is szakállas, mint valamennyi bujdosótársa, udvara főemberei, akiket magával hozott, miként Sándor Gáspár, Petrőczy István, Madách Péter és Horváth Ferenc uraimék, legkedvesebb hívei. És ott lovagol, még kis távolságra tőle Munkácsi István, Kapás Orsolya ura, a fejedelem fókomornyikja, aki mindig is ott van oldalán. llcna kiszáll a hintából, megáll a virágos réten, keszkendőjét lengeti. Thököly leszáll lováról — Ilona észrevette: Ketten is segítették ki nyergéből —, és siet felesége felé, de biceg. Egymásra néznek. Ök azok? Hét éve nem látták egymást. Milyen szépek voltak hét évvel ezelőtt! Mindent várók, fiatalok . . . Egy szerelmes asszony nyári virágzása, a kiváltságos élet sugárzása ült akkor Ilona felhőtlen arcán — Thököly Imre pedig a megérett ifjúság férfivarázsát hordozta szobornak mintázott küllemén. Ó, annak a régmúlt éjszakának emléke, amely akkor viharzott közöttük, amikor Thököly Imre feleségét búcsúzó szerelmével átfonta ... Amikor Ilona odaígérte egy csókja mélyén a fiát, kis Ferkót túsznak az ura mellé..., és csak reggel volt ereje, hogy fiát visszaragadja, mert nem tudta adni, nem tudta adni Imrének, még Imrének sem! Minden baj azóta csapott le Thökölyre, talán ő hibás ebben, Ilona. Ha akkor elengedte volna fiát a fényes portára - kezesül Thököly hűségéért —, talán minden másként fordult volna ... De nem, Thököly nem hibáztatja őt, nem vetett soha smmit Ilona szemére, imádja őt azóta is minden levelében, és Zernyestnél csodát híveit hősi harcában, hcg,y őt, Ilonát visszanyerje... Őérte verekedett, akinek már nincs vára, nincs földje, nincs fiatalsága, és nincs szerencséje. Földönfutó, idős asszony, és íme, őt követelte ki magának. Neki még mindig Zrínyi, neki még mindig Munkácsvár védője, az utolsó c'lenállás a császárral szemben, neki még mindig imádottja és szerelme, az cqyetlen asszony, akinek karját büszkén fonja karjára ... Hát neki is — neki is mindennél több ez az ember, igen, az, aki elébe jön, ez az őszülő hajú, meggörnyedt vállú, felszántott arcú, koravén férfi, aki biceg, sántára verte a sors, s akiben nem maradt meg daliás ifjúsága egyetlen szikrája sem. (folytatjuk) ]
