Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-19 / 12. szám
•** ff * A LEPORELLÓTÓL A DISSZERTÁCIÓIG Bogos Béla kassai (Kosice) olvasónk felvétele első osztályos fiáról a Családi (fotó)kör pályázatunkra érkezett. Az első könyvvel, újsággal már alig félévesen, először felülve találkozhat a gyermek. Édesapja újságja, édesanya képes lapja mozgalmas színfoltjaival, gyűrhető lapjaival — nem tévedek nagyot — az első „könyvélményét" jelentheti az embernek. Természetesen ez még korántsem azonos, de még csak nem is hasonló a könyvet a mesetárral, majd izgalmas kalandok, felfedezések felidézőjével azonosító gyermeki kor idején szerzett élményekkel. Ekkor még a tapintás, a papír surrogó, zörgő hangja, a színek keltenek kellemes érzést, szereznek örömet. A könyv megszerettetésének is döntő időszaka az óvodáskor. Népmesék „kis" hősei, regék, mondák igazságai, mai kalandos, mesés történetek gazdagítják a gyermekek képzeletét, gyarapítják szókincsét. S már elnyűhették első könyveiket, a leporellókat, már rendezgethetik kicsiny könyvtárukat, amelyből naponta újabbnál újabb, szebbnél szebb meséket olvashat édesanya, édesapa. Óhatatlanul is kialakítanak ilyen vagy olyan rendet könyveik között. Ide a kisebbek, oda a nagyok; erre a polcra, amelyben szép mesék vannak; arra, amelyben a versek. Mindez persze aligha születik meg magától, különösebben nem kell hangsúlyozni a szülők irányításának, példaadásónak szerepét. A legszűkebb lehetőségekből kialakított családi költségvetésből is jut havonta néhány korona könyvre, és a gyermekek könyveire. S mennél tovább, annál könnyebb a szülő helyzete, hiszen a kisiskolásnak mór kezébe adhatja a saját könyvtárában is fő helyen őrzött A Pál utcai fiúkat, a Légy jó mindhaláligot, a Csengő barackot, A beszélő köntöst, Petőfi, Arany már ebben a korban is érthető verseit. így lesz egyre kevesebb gond a kötelező olvasmányokkal az iskolában, ahol tapasztalataim szerint a pedagógusok egy része aligha járul hozzá az olvasás megszerettetéséhez. Különösen akkor nem, ha a felső tagozatosoktól csupán a könyv rövid tartalmi ismertetésének bejegyzését kérik számon az „olvasónapló" ellenőrzésével. írásomban hemzseg a feltételes mód, a jövő idő, hiszen jómagam is találkoztam tanítókkal, tanárokkal, okik fütyültek arra, mit olvasunk. Fő, hogy a tanfelügyelő előtt jelesre feleltünk. Szerencsére nem ők határozták meg olvasmányaimat, hanem az, aki lelkendezett, amikor az olvasónaplóban a kötelezőkön kívül más könyvekről is beszámoltunk. Erről tudta, hogy elolvastuk és szeretjük. Maga is járt könyvtárba és nem tartotta terhesnek felhívni figyelmünket az új könyvekre, amelyeket megvenni diákként aligha lett volna pénzünk. Jóindulata odáig „sodorta”, hogy az érettségi banketten egy-két diákjának ajándékozta azt a könyvet, amelyet egy magyoróra előtt „mozgó könyvesboltjában" vásároltak és elfelejtettek megfizetni. Pedig a kamasznyi fiúk negyedikesként naponta megitták sörüket, elszívták cigarettájukat. Tudta, hogy nekik kell az ilyen emlék, egyszer talán ráébrednek az olvasás igazi küldetésére, amely nem azonos a minden áron való könyvvásárlással. Könyvtáraink százaiban létrehozták a gyermekkönyvrészleget, néhány nagyobb városban gyermekkönyvtárak is vannak. Mindezeket egybevetve is jóval kevesebbet vehetünk szómba, ha a gyermekekkel való rendszeres foglalkozást vizsgáljuk. Akad néhány tanító, aki rendhagyó irodalomórára a könyvtárba viszi a gyermekeket. Ritkább az a könyvtár, amelyben a gyerekeket foglalkoztatják, vetélkedőket, bábjátékot rendeznek, művészeket, írókat hívnak meg. Pedig az olvasásra nevelést — az olvasó ember megteremtését — nem lehet csak a családi könyvtárak gyarapításával a rendszeres könyvvásárlással elérni. A csehszlovákiai magyar családok többségének aligha van szüksége lexikonra, szűk szakterületet vizsgáló monográfiákra, filozófiatörténeti sorozatokra, specializálódást szolgáló szakkönyvekre. A dolog másik oldala, hogy áruk miatt sem mindenki számára elérhetők ezek a könyvek. Időnként azonban adódik élethelyzet, amikor szükségünk lehet az ilyen könyvekre is. Munkahelyi továbbképzés, marxista esti egyetem, egy-egy szakterület iránt felébredt érdeklődés kielégítése, könyvkereskedelmi forgalomban mór hozzáférhetetlen régebbi könyvek, magánember számára fölösleges, bibliofil-értékű kötetek, kutató munkához, szakdolgozat és disszertáció Írásához szükséges régi művek, folyóiratok, nem utolsósorban a külföldi kiadványok lelőhelye: a KÖNYVTÁR. Kallimakhosz, az i. e. 4-3. században élt tudós alexandriai könyvtáros óta a számítógépekkel végzett könyvtári kölcsönzésig, a könyv- és folyóirattömegben való eligazodást szolgáló új tudományág, a dokumentáció automatizálásáig több mint kétezer év telt el. Első pillantásra hosszú idő, de ha tudatosítjuk, hogy a Gutenberg-galaxis keletkezése alig több mint ötszáz évvel ezelőtt kezdődött, akkor már kevésbé. Könyvek, folyóiratok millióit nyomtatják a földkerekségen. Hasznosságukat, értéküket az egyszerű olvasó már nem tudja megítélni. A könyvkiadók fülszövegei sem az eligazítást, hanem a könyv értékesítését szolgálják, röviden: reklámszövegek. Marad tehát a bizakodás olvasói tapasztalatunkban és a könyvtárak dolgozóiban. Feltéve, ha a szakkönyvtárakban tevékenykedők bibliográfiákat készítenek és a közművelődési könyvtárakban dolgozók rendszeresen olvasnak. A köznapi tájékoztatásnak, könyvtárhasználatnak ez a leegyszerűsített lényege. Már-már anekdotaként mesélik az egyetemeken a tanárok annak a diáknak az esetét, aki először belépve a könyvtárba, amikor nem látott könyveket a katalógusszobában, hazament, mondván, kikölcsönözték az összes könyvet. Szélsőséges eset, erős igazsógalappal. A fentiekben már emlegettem, kis könyvtárát hogyan rendezgeti a gyermek, látva szülei példáját, akiknek könyvei tartolmi, szerzői betűrendben, esetleg (uram bocsá') a legősibb könyvtári elrendezésben — nagyságrendben — sorakoznak a könyvespolcokon. Lényegében megtanulja a könyvtárhasználat alapjait. Még ideálisabb o dolog, ha az ugyancsak emlegetett tanító is elviszi rendhagyó irodalomórára. Röviden, eléggé kapkodva, egyik témakörből a másikba ugrálva ilyen az út a leporellótól a disszertációig. Természetes, hogy a társadalmi munkamegosztás alapján nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy megszerezze a doktori címet. Am a doktori címhez párosuló tudást megszerezheti, sőt túl is szárnyalhatja. Csak könyveket kell olvasnia. DUSZA ISTVÁN KEDVES TANÁCSTALAN PANASZOSUNK! Azt kéri, mondjam meg őszintén a véleményem a levelében leírt ügyről is, de Önökről is. Nos, a kettő szerintem összefügg, akkor is, ha ezt kényelmetlen beismerniük. Sajnálatra méltó az a család, amelynek nemzedékei ilyen gyűlölködésben élnek, holott mindenük megvan az égvilágon; csak úgy dobálózhatnak bosszújuk eszközével; házzal, százezer koronával, s csak egyet kell gondolniuk, máris építkezhetnek, és az a legnagyobb gondjuk, elfogadják-e az öregek által felkínált összeget, s hogy vajon azok mit kívánnak majd cserébe?. .. Tudom, egyetértenek velem azok a szülők és azok a fiatal házasok, akik életük legfontosabb feltételének nem a mindenki által irigyelt kényelmet, három- vagy többszobás lakást, a százezer koronás betétkönyvet tartják, hanem egymás megbecsülését, s mindazt, amit önerejükből teremtenek meg, hoznak létre. Ha lassan is, de értékelve minden téglát, minden darab bútort — anélkül, hogy a szülőktől ehhez betétkönyvekben felmutatható támagotást várnának; anélkül, hogy számolniuk kellene, melyik testvér hány ezressel, milyen berendezéssel, bútorral vagy családi házzal kapott többet vagy kevesebbet. Nagyon szegény az az ember, akinek a pénze az egyetlen öröme, és szülője szeretetét csak ezen akarja mérni. És az üzengetősdi, amivel egymást idegesítik, gyötrik! Fiatal emberek, gyerekeik vannak, ahogy írja, megvan a mindennapi gondjuk, munkájuk, örömük; a szeretet, ami összefűzi önöket. Kívánom, bárcsak lenne több a gondja, kedves Fiatalasszony! Akkor nem lenne ideje „jóakaró“ postásokat meghallgatni, pletykára éhes rokonok szavát lesni, mikor mit mondott a nagymama, nagyapa. Ha valóban fontos lenne önöknek a nagyszülők szeretete, a békülés, megtalálnák a módját. Nem a múltban vájkálnának, ki kinek okozott fájdalmat, ki kit sértett meg. Nem üzengetnének, nem a világgal, a szánakozó kiváncsiakkal osztanák meg ezt a gondjukat, hanem azokkal, akikre tartozik: Idős szüleikkel. %Jem tudom, állandóan ezen rágódva, van-e ideje felidézni azt a mesét, amit egykor, iskolás korában bizonyosan olvasott ön is. Arról szól, hogy öreg apjának vályúban adott enni a fia. S amíg a moslékot is sajnálva tőle, feleségével azon töprengett, minek él az öreg, észrevették, hogy gyerekük fából farag valamit. Megkérdezték, mit. Azt felelte, „vályút, hogyha öregek lesztek, legyen miből enni adnom nektek...' Tudom, az Önök esetében akár ezüstből is csináltathatnák lassan a vályút — telik rá manapság —, mégis jó lesz, ha megálljt parancsolnak gyűlölködésüknek, csak a házra, pénzre összpontosító törekvésüknek. Nehogy közben gyermekeik életre szóló példát kapjanak, mit kell követelni a szülőktől, s hogyan kell velük bánni, ha nem adnak azonnal, két kézzel mindent. Bizonyára nehéz szívvel olvassa tanácsomat Tanácstalan levélírónk, mégis jobb, ha őszinte szavaimat veszi zokon, mintha néhány év múlva elrontott életeket kellene mostani magatartásuktól számon kérnie.