Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-19 / 12. szám
Vilina intézeti holmiját időre elkészítette a varrónő, akit már egy hete kihozattak, s most, hogy elkészült a sok ruhával, köténnyel, fehérneművel, Iréné, és Irma régi ruháit alakítgatta át. Üj ruhát nem varrt a két nagylánynak, azt majd Pesten kapnak, hiszen idén már bálba viszik mind a kettőt. Fruli, amikor nekikezdett a csomagolásnak, megkérdezte Vilmától, melyik törött babáját viszi magával. Vilma elpirult, és zavartan jelentette ki, hogy ebben az évben már nem visz magával babát. — Hát nem játszotok kórházat a barátnőiddel? — csodálkozott Fruli, és végignézett a babaseregen. Ép alig akadt közöttük, mindegyik Iréné és Irma kimustrált babái közül került ki. Vilma, ha új babát kapott, rendszerint elajándékozta. Csak ezeket a gyógyításra, ápolásra szorulókat szerette igazán. Tavaly még magával vitt két babát, de kórházasdira már nem került sor. Szobatársnői kinevették, hogy babázni akar. Hugonnainé szobája ablakából nézte, amint Kálmán karonfogva vezette Vilmát végig a parkon a kijárat felé. Vilmát öt szobatársa közül négy már izgatottan várta. Alighogy belépett a szobába, egymás szavába vágva mesélték, hogy Amálka ez évben nem jön vissza az intézetbe. — És ki lesz a hatodik szobatársunk? — kérdezte Vilma kicsit riadtan. Amálkát már megszokták, ismerték jó és rossz tulajdonságait, de vajon milyen lesz az a lány, aki helyébe jön? — Máriássy Fruzsina lesz a szobatársunk ! — jelentette ki fontoskodva Pásztóy Krisztina. — Idősebb nálunk, majdnem nagylány, tizennégy éves! De édesanyja régen meghalt, a nagymamája nevelte mostanáig, az meg nagyon elkényeztette. Azért küldik ide, hogy tőlünk egy kis szerénységet, jó modort tanuljon! Krisztina ezt olyan pajkos-gúnyosan mondta, hogy a többiek hangos hahotára fakadtak. És Vilma is velük nevetett, jókedvűen, felszabadultan. Pedig az előbb még sírásra állt a szája, mikor arra gondolt, hogy az új növendéknek nincsen édesanyja. Ez a lány talán igazi barátnője lesz... ennek talán elmeséli majd hogy neki van is édesanyja, s még sincs. Igaz, ezt a lányt kényeztették. Kényeztetés... az vajon milyen lehet? öt soha senki sem kényeztette. De bizonyára nagyon jó lehet. Olyan lehet, mint valami édessütemény, amit a cukrászdák kirakataiban lát. Azokat is csak nézik, éhes szemmel, és találgatják, vajon milyen ízük lehet. Máriássy Fruzsina még aznap megérkezett, és mindjárt meghökkentette szobatársnőit. Először azzal, mikor megkérdezte, mikor jön be a szobalány, hogy kicsomagolja a holmiját. Sehogy sem értette meg, hogy neki kell a bőröndöt kicsomagolnia, és a tartalmát elraknia. Aztán, amikor nekikezdett a csomagolásnak, kiderült, hogy nagyon sok díszes ruhát hozott, de hiányoztak az egyszerű intézeti ruhák és kötények. — De hát én nem vagyok kulcsárnő, minek hordjak kötényt? — kérdezte elképedve Fruzsina. — És ha színházba meg hangversenyre vagy táncolni megyünk, szükségem van szép ruhákra meg köpenyekre. A lányok kicsit kárörvendve néztek egymásra. Nem szóltak egy szót sem, gondolták, majd rájön Fruzsina hamarosan, hogy az élet itt nem olyan vidám, mint ahogyan ő képzeli. Mária néni sejthetett valamit, mert mindjárt első este belenézett Fruzsina szekrényébe, fiókjába, és kedvesen, de nagyon határozottan kijelentette, hogy egyetlen ünneplő ruhán kívül több itt nem maradhat, és azonnal ír édesapjának, hogy megfelelő felszerelésről gondoskodjon. Azonkívül lebontatta a kislány művészien felépített frizuráját, és saját kezűleg két szoros fonatba fonta Fruzsina haját. Amikor az igazgatónő kiment a szobából, Fruzsina toporzékolni kezdett. — Egy pillanatig sem maradok itt! kiabálta dühösen. — Megírom édesapámnak, hogy vigyen haza! Azt hiszik, hogy rabszolga vagyok? És ti mit vigyorogtok? Rajtam nevettek? — fordult magából kikelve. a többiekhez. — Már azért sem maradok itt! Menjetek a cirkuszba, ha nevetni akartok! — Hagyjátok — suttogta Vilma —, hagyjátok! Azért kiabál így, mert nagyon szerencsétlen. Olyan mintha beteg lenne! — Beteg? Furcsa betegség! — vonta fel vállát Flóri, s vizsgálódva nézett az új lányra, akin semmiféle külső betegség jele nem látszott. Az is elcsodálkozva hallgatta Vilma szavait. — Én... én beteg vagyok? De hiszen nincs nekem semmi bajom — mondta tétován —, csak... itt nagyon rossz... Otthon mindenki kedves hozzám, azt nézik, mi jó nekem. Itt pedig... Fruzsina, ki tudja, mit mondott volna, de erős kolompolás szakította félbe szavait. Az éles hangra döbbenten, riadtan figyelt fel. — Ne ijedj meg — mondta vigasztalan Vilma —, vacsorához kolompolnak. Mosd meg az arcodat, és majd adok egy kötényt, mert kötény nélkül nem jöhetsz le vacsorához. — Kötényben kell vacsorázni ?... És ha még nincs kedvem vacsorázni — ágaskodott a dac Fruzsinában —, akkor mi lesz? — Akkor nem vacsorázol! — felelték egyöntetűen a szobatársak. — Senkit sem kényszerítenek az evésre. Az új lány nem kérdezősködött tovább, ebből a válaszból megértette, hogy a kedvéért nem vacsoráznak később, és neki sem terítenek még egyszer. Szótlanul felvette Vilma kötényét, és követte a többieket az ebédlőbe. Az igazgatónő Vilma mellett jelölte ki helyét, és Vilma bátorítóan rámosolygott. Fruzsina halványan visszamosolygott. Este, amikor Fräulein Else belépett, hogy eloltsa a lámpát, csak a szeme sarkából vetett egy megrovó pillantást az új lány csipkés hálókabátjára, de nem szólt semmit. Fruzsina észrevette ezt a tekintetet, és amikor a kisasszony kiment, hirtelen sírva fakadt. Csendesen, hüppögve sírt, minden eddigi fölénye, hangoskodása, hepciáskodása a semmibe tűnt, s hiába volt rajta díszes, felnőttes ágykabátka, most olyan volt, mint egy elhagyott, vigasztalásra szoruló kislány. És a szobatársak, akik valamikor mind keresztülmentek az első magányos este mérhetetlen fájdalmán, megszánták Fruzsinát. — No, ne sírj — mondta békülékenyen Flóri —, nem eszünk meg! Majd meglátod, nem is lesz olyan rossz közöttünk! A többiek is bátorították új szobatársnőjüket, de annak csak peregtek a könnyei. Vilma tűnődve hallgatta ezt a csendes sírást, és sokkal, de sokkal idősebbnek érezte magát a nála egy évvel idősebb Fruzsinánál. Azon töprengett, mire emlékezteti ez a vinnyogáshoz hasonló szipogás. És hirtelen eszébe ötlött, hogy amikor egyik kutyájuknak kicsinyei lettek, s ő az egyik kölyköt elvitte anyjától, akkor az vinnyogott ilyen keservesen. Amint visszavitte, abbamaradt a vinnyogás. A kiskutya megnyugodott. Fruzsinát is haza kellene vinni, akkor megnyugodna. Szeretet után vágyódik szegényke. Szeretet.. . Vilmának, aki sohasem sírt, ha elhozták az intézetbe, most könnyes lett a szeme. És amellett, hogy szánta, irigyelte is az új lányt. Irigyelte, mert neki otthon jobb, mint az intézetben. Aztán halkan átszólt: — Te csacsi, csacsi lány! Ne félj, hiszen mi szeretünk! És karácsony nincs is olyan messze... — Igaz, karácsony nincs is olyan messze! — Fruzsina könnyei hirtelen elapadtak, és már mosolygott. Majd hálásan fordult Vilmához: — Te jó lány vagy, te nagyon-nagyon jó lány vagy! És én is szeretlek, nagyon szeretlek! Kálmán, ígéretéhez híven, másnap délután megjelent az intézetben. Vilma alig akart hinni a fülének, amikor őt hívták a társalgóba. Eddig még sohasem látogatta meg senki. Zavartan, pirulva állt meg az ajtóban. Kálmán magához ölelte, és érezte, hogy húga egész testében reszket. — Nagy újságom van számodra, kislány! — mondta Kálmán vidáman. — Az igazgatónő őnagysága megengedte, hogy estére színházba vigyelek. És mivel páholyt vettem, elhozhatod néhány barátnődet is. — Színházba mehetek, igazán? — Vilma arca felragyogott, nemcsak a szája, a szeme is nevetett ebben a boldog sugárzásban. Majd félénken kérdezte: — öt barátnőt is hívhatok? — Hát... — Kálmán kicsit meghökkenten simította végig szakállát. De látva húga aggódó pillantását, beleegyezően bólintott. — Ti, kislányok. valamelyik kísérőhölggyel elfértek hatan a páholyban, én majd valahol a szomszédban vagy a földszinten ülök. Természetesen csak akkor, ha az igazgatónő nagysága megengedi. Fraulein Else, aki elmaradhatatlan kötésével a fogadószoba sarkában ült — kísérő, azaz „gardedame“ nélkül még édesanyjukkal sem beszélhettek az intézeti lányok —, hiába hegyezte a fülét, nem értett a beszédből semmit. Hegyes álla méltatlankodásában még hegyesebb lett, és sehogyan sem ment a fejébe, hogy miért beszél ez az elegáns fiatalember magyarul. És milyen felemás ruhát hord, a pantallóján alul vitézkötés. . . Ö, ezek a rebellis magyarok, még a grófok sem átallanak magyar ruhát hordani... Mária néni beleegyezett, hogy Vilma valamennyi szobatársnőjét színházba vigye. A darab ellen sem lehetett semmi kifogása. Stuart Máriát játszották, a címszerepben Jókainé Laborfalvi Rózával, ö maga sem látta még a művésznőt ebben a szerepben, ezért elhatározta, hogy ő is elmegy a színházba, és magával viszi az idősebb növendékeket. A hír hamar kiszivárgott, néhány lány látta is a magas, vállas fiatalembert, akinek népszerűsége ezen a szeptemberi napon tetőfokra hágott a Pröbstl-intézetben. Fruzsina, amikor meghallotta, hogy estére színházba mennek, elégedetten felnevetett. — Hát akkor nem hiába hoztam annyi szép ruhát! — mondta, ésmár szaladt is a szekrényhez, ráncigálta ki az előtte való nap nagy nehezen begyömöszölt holmit. Az öltözködésnél aztán kiderült, hogy Fruzsina, ha hirtelen haragú, dacos, szeszélyes is, de végtelenül jószívű. Minden szobatársnőjére rátukmált valamit: egyiknek egy kendőt, a másiknak legyezőt, a harmadiknak egy rózsacsokrot, a negyediknek egy karperecét adott kölcsön. Kálmán, aki nem tudja, hogy az igazgatónő körülbelül harminc növendékével együtt eljön a színházba, amikor hintójával az intézet elé hajtatott, kicsit megriadt. A kapuból éppen akkor tódult ki a sok lány, élükön Fräulein Elsével. Miután Kálmán ennyi lányt nem tudott volna elvinni a kocsiján, kiszállt, s lovaglásán felajánlotta a hintót az igazgatónőnek és a kísérő hölgyeknek. — A kisasszonyokat majd én elvezetem a színházba — mondta. — Ugyan, kedves gróf, hová gondol? — Az igazgatónő fejcsóválva fogadta ezt az ajánlatot. — Kísérő nélkül engedjem el a lánykáimat? Nem, mi majd gyalog megyünk, igazán nem nagy út innen a színházig, s ha velünk akar jönni, küldje el a kocsiját. Kálmán kedvében akart járni az igazgatónőnek, így szó nélkül elküldte a hintót,. s mindjárt engedelmet kért, hogy az úton néhány szót beszélhessen Vilmáról. — Nagy érdeklődéssel hallgatom, kedves gróf — mondta az igazgatónő —, bevallom, néha aggódom a kislányért. Ne ijedjen meg, nincsen benne semmi úgynevezett rossz tulajdonság, ami a hozzá hasonló korú fiatal lányoknál gyakori. Tudja, olykor inkább szeretném rajtakapni azokon a szokásos hibákon, amik jellemzők a többiekre. De sajnos... sohasem vettem észre, hogy belopózott volna az éléskamrába, és gombostűvel keresztülszúrta volna a befőttesüvegek hólyagpapírját. Látom, értetlenül néz rám... meg kell magyaráznom, hogy ha keresztülszúrják a hólyagpapírt, levegő jut a befőttbe, és az romlani kezd. KERTÉSZ ERZSÉBET VILPI/I DOKTORTISSZOriY GB6 (folytatjuk)