Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-12 / 11. szám

Béluska Béluska M. asszony és J. borátom harmadik ikszhez erősen közele­dő, picit kopaszodó, enyhén po­cakosodé diplomás fia ... i. barátomhoz és M. asszonyhoz a tá­voli gyerekkor ezernyi színes emléke fűz. Idestova fél évszázaddal ezelőtt ugyan­abban a kisvárosban okoztunk világra jöttünkkel nem csekély gondokat akkor­tájt éppen munka nélkül tengődő, nap­számos szüléinknek. A tíz egynéhány esztendős J. a kis­város vasöntödéjében dolgozott. Napon­ta hajnali négy órakor kelt, hogy jó öt kilométernyi gyaloglás után, pontosan megjelenhessen munkahelyén. Amikor a tizenkét órás gürcölés után kijött a gyárból s a park valamelyik sarkában hozzánk csatlakozott, a többi kölyök né­ma tisztelettel tekintett rá: pénzkereső ember. J. azonban ebből a néma tiszteletből egy szemernyit sem érzékelt, mert mi­helyst valahol leülhetett, abban a szent pillanatban elaludt. De voltak időszakok — attól függően, hogy az öntödében milyen munkát végzett —, amikor állva is el tudott aludni, Feje félrekákadt, az orra körüli komaszszeplőkön vaspor feketéllett, vékony nyakának áttetsző bőrén keresztül lüktettek az erek. Haja izzadt csomókban tapadt a holmokára. Közben mi szakszerű megjegyzéseke* tettünk az előttünk elhaladó lányokra. J. álmában is hatalmas vastömbökkel bíbelődhetett, mert gyakran felnyögött. Negyvenöt után szétszóródtunk, ki erre, ki arra. J. azonban maradt. Szakmát tanult, megnősült, el­vette M.-et. Aztán hamarosan megszü­letett Béluska, akivel azonban a gyer­mekáldás be is fejeződött, mert J. ba­rátom hallani sem akart több gyerekről. Az ösztöne azt diktálta, mindent meg kell tennie, hogy Béluskának ne kelljen csatáznia egy darab kenyérért, fgy lett Béluska egyke. J. csoportvezető lett a gyárban, aztán mester, s ha a szakiskolát elvégzi - mondta —, még komolyabb beosztással is számolhat. Házat épített, emeleteset. Majdnem a legszebbet a kisvárosban. Aztán sző­lőt telepített, s neki lett a környéken a legjobb bora. Vitték is, mintha ingyen adta volna, pedig többet kért érte, mint máspk. A présház: inkább villa, mint bortároló. — Tudod, kijönnek néha a vál­lalattól is, akárhogy nem fogadhatom őket — mondto —, s különben is majd jó lesz Béluskának. Stílbútor, közvetlenül a kiállítási terem­ből. Torontáli szőnyeg, egyenesen Szé­kelyföldről. Meg mindenféle kristályok s egyebek - mind-mind azzal, hogy ezekre már Béluskának nem kell pénzt kiadnia. Ezekben az években kevesebbet találkoztunk. Megörültem hót. amikor egy napon levelet kap-Puskás Lajos deáki (Diakovce) olvasónk felvétele Családi (fotó)kör pályázatunkra érkezett. tam tőlük. Arról érdeklődtek, hogyan lehetne gyorsan külföldi kocsihoz jutni. — Béluskának akarjuk, most érettségizik, kitüntetett lesz, ennyit megérdemel — adták tudtomra. A kocsit megszerezték. Találkozásunk­kor J. és M. fáradt emberek benyomá­sát keltették. Ez adta az ötletet, hogy megkérdezzem tőlük: hová készülnek nyaralni... Nyaralni... ? — nevettek össze — hát az Alacsony-Tótrába I Már a harmadik nyáron oda megyünk, ott építünk Bélus­­kónak hétvégi házat. Meglepetésnek szánjuk, majd ha megszerzi a diplomát, akkor adjuk ót neki a kulcsot. Tudod, a gyerek mégiscsak magasabb körök­ben fog majd forgolódni, s aztán gon­dolni kell a jövendő menyünkre is, az is biztosan diplomás lesz, vendégeket fo­gadnak majd, kollégákat... — ábrán­doztak. 1. barátomon jócskán kopott, szürke öltöny, cipő, inge még a dederonkor­­szak kezdeti stádiumát idézi. M. asszonyt is nehezen tudtam beleképzelni a toron­táli szőnyeges, kristálycsillóros, emeletes villába... Aztán eljött az a nap is, amikor hozták az értesítést: Béluskát diplomássá avatják. Béluska sorsa eddig pontosan úgy alakult, ahogyan azt szülei meg­álmodtak. Az első bomba okkor robbant, amikor Béluska elvette Z-t. Ezzel szüleiben egy világot rombolt ösz­­sze. Mert Z. ugyan nagyon csinos és talpraesett teremtés volt, s összeillettek Béluskával, de — nem volt diplomája! Elárusító egy fehérneműüzletben, ponto­sabban üzletvezető. — Gatyákat árul a menyem ... az én menyem ... I — meredt maga elé J„ amikor végre ismét találkoztunk. Az arca olyan fáradtnak tűnt, mint kölyökkorá­­ban. Szavakat kerestem, vigasztalni próbál­tam, megmagyarázni neki, hogy ...- Oda az életem értelme. Gatyát árul a menyem. A fiam meg szembefordult velem. Azt mondta, gyújtsam fel a há­zat, neki Z. a fontos és nem a vacak házak meg a hülye nyaralók ..., s hogy köp az egészre ... — nézett rám tanács­talanul i. Továbbra sem jártak szabadságra. Sok időt igényelt a nagy ház karbantartása, a szőlőben is volt munka tavasztól télig, rendbe kellett hozni a tátrai üdülőt is. S mindezt J. és M. végezte, mert Béluskának semmi pénzért nem adtak volna a kezébe la­pátot (nem azért diplomás), a menyük meg őszintén bevallotta, hogy soha életében nem kapált sem szőlőt, sem egyebet, és nincs is kedve megtanulni. Ezek azonban csak olyon apró súrló­dások voltok, amelyeket könnyen át lehetett hidalni, s ebben Z. mester volt. A robbanás teljesen váratlanul követ­kezett be. A szülők Béluskát születés­napján diplomás emberhez méltó aján­dékkal lepték meg: tengerentúli társas­­utazással. Csak őt. Ezután az események villámgyor­san peregtek. Béluska hallani sem akart az utazásról a fele­sége nélkül. Csúnya veszekedések töltöt­ték be a torontáli szőnyeges, csilláros szobákat. Béluska akcióba lépett. Megpróbálta az utazási irodától visszaszerezni a pénzt, az idő azonban túl rövid volt, az iroda nem fizetett. Próbálkozott az utazás átruházásával, de nem talált érdeklődőt. Két lehetőség maradt: az egyik, hogy veszni hagyják a jelentős összeget. A másik: hogy Béluska elutazik — egye­dül. Z. elhatározása szilárd: ha Béluska egyedül utazik, ő hazamegy a szülei­hez. Béluska agitál, magyaráz, könyörög, tombol és kér. Magyarázza feleségének, hogy ez az út semmit sem jelent életük­ben, kapcsolatukban, s ha hazajön, hármuk érdekeinek megfelelő megoldást keresnek. Z. tántoríthatatlan. Béluska utazik. Egyedül. S mire a cso­dálatosan szép tengerentúli útról vissza­tér, Z-t már nem találja otthonukban, a gyerekkel együtt szüleihez ment. Béluska összeroppant. Magába ros­­kadtan ült a tengerentúlról feleségének hozott egzotikus cuccok felett, s hirtelen értelmetlennek látott mindent. Még az­nap kocsiba ült és felesége után ment. Három nap után tért vissza, borostásan, karikás szemmel. Szüleinek egy szót sem szólt. S aznap, életében először, úgy istenigazában berúgott. Aztán másnap is. S utána megint. A napokban ismét összehozott a vé­letlen J.-vel és M. asszonnyal. Gondter­heltek voltak, de mintha bizakodás csendült volna ki a hangjukból. Elmond­ták, hogy Béluskát a felesége valóság­gal kidobta és szolmabóbunak nevezte, s szégyelli, hogy ilyen embertől van a gyereke, s hogy a gyerek előtt még azt is elhallgatja, ki volt az apja ... Bélus­ka nem jár sehová, és alig beszél a szüleivel... S elkezdett inni... — De majd elfelejti, hiszen neki is meg kell értenie, hogy Z. nem volt hozzávaló — motyogta bizonytalanul M. asszony. —Az volna a legjobb, ha talál­na egy magához illő diplomás lányt... Mondtuk is neki, a gyerektartásra ne legyen gondja, azt mi vállaljuk ... AGÖCS VILMOS Kedves fiatalasszonyI Minden emberrel meg­esik, hogy egyszer-más­­szor kinevetik, gúnyolód­nak a rovására. Tudnunk kellene azonban alkalma­sint önmagunkon is ne­vetni. Az irodalom erre elegendő példával szol­gál, hiszen a nagy írók közül sokan valóságos mesterei voltak az ön­gúnynak. Tudomásul kell vennünk, hogy mások be­szélnek rólunk, s hogy ilyenkor rendszerint nem előnyeinket vagy jó tulaj­donságainkat emlegetik. És persze hasonlóképpen mi is beszélünk mások­ról... Normális körülmé­nyek között az ember ilyesmin esetleg ideig-óráig bosz­­szankodik, vagy egyszerűen löl sem veszi. Már más a helyzet, más reak­ciót vált ki, ha valakinek mindig és kizárólag egy bizonyos egyé­ni sajátossága kerül terítékre. „Harminchat éves vagyok és mindössze 1,49 méterre „sike­rült“ megnőnöm - írja. - Engem nem bánt, hogy kicsi vagyok, és a férjemet sem, akivel tiz éve élek boldog házasságban. A kis­lányunk most hatéves. De az emberek! „Túl" kicsinek találnak, s úgy látszik, kifejezetten ingerli őket, hogy megjegyzéseket te­gyenek, csipkelődjenek, vállon veregessenek, szánakozzanak és kérdezősködjenek, hogy nincse­­nek-e komplexusaim. Amikor fia­talabb voltam, nem vettem a szi­vemre a megjegyzéseket, de mostanában sokszor elönt a düh: életem végéig tűrnöm kell az emberek kétes érdeklődését, ta­pintatlanságát, a rokonság „vic­ces“ megjegyzéseitTI Már annyi­ra jutottam, hogy kerülöm az embereket...“ Annak ellenére, hogy nincse­nek komplexusai, helyes az ön­értékelése, azaz elfogadja saját magát olyannak, amilyen, egé­szen természetes, hogy az évek múltával kialakult önben egy bizonyos túlérzékenység az em­berek tapintatlanságával szem­ben. Sajnos, nem tudja őket megváltoztatni. Tudomásul kell vennie, hogy mindig lesznek él­­celődök, tolakodók, kérdezőskö­­dők, vagy éppen „kicsiségén“ sajnálkozók. Tulajdonképpen nem is sértő szándékkal, csak éppen azért, mert eltér a meg­szokottól, a „normától“, s egye­sek nem tudják megállni szó nélkül. A „túl“ kövér, a „túl“ sovány, a „túl“ magas és min­denki, aki „más“, ugyanígy szenved az emberek tapintatlan­ságától, ugyanígy ki van téve a tolakodó érdeklődésnek. A düh, a gyötrődés, az emberkerülés nem segít, sőt előbb vagy utóbb lelki sérülést okozhat. Tanuljon meg szembenézni a tényekkel - vagyis tanulja meg „visszaverni" a csipkelődést, ellenkérdéssel „leszerelni“ a bizalmaskodó ér­deklődést nem létező komplexu­sai iránt. Tanuljon meg lölényes lenni. Tanulja meg kiké ni ma­gának azt, ami nyilvo ríóan sértő. N) o 2 pj NI cn a Z

Next

/
Thumbnails
Contents