Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-27 / 9. szám
Társadalom — erkölcsi nevelés — család A szocialista pedagógia tisztában van a család semmivel nem pótolható nevelői jelentőségével. Csalód nélkül sem jelenleg, sem a jövőben nem lehet felnevelni az ifjú nemzedéket. A gyermeket világra hozó szülők a társadalom fejlődésének valamennyi fokán természetes és a társadalom által elismert joguknak és kötelességüknek tekintették a gyermeknevelést. Az intézményes nevelés kialakulása előtt kizárólag a család feladata volt a gyermek felkészítése a munkára, az életre. Gondoljunk csak arra, hogy alig egy-két évszázaddal ezelőtt mi mindenre is tanította meg a gyermeket egy parasztcsalád: a földművelésen, az állatgondozáson mint alapvető létfenntartó munkán kívül a ruhakészítést, a szövést, fonást; a használati tárgyakat, számos munkaeszközt, a bútort, az edényeket is otthon készítették. Nagy fejlődésen kellett keresztülmennie az iparnak, a kereskedelemnek, a termelési viszonyoknak, hogy mindez megváltozzék. Amikor kialakult az iskola mint nevelési intézmény, változás állt be a nevelés funkciójában. Az iskola és a többi létrejött nevelési intézmény az életre felkészítés, a munkára nevelés, az emberformálás feladatában egyre nagyobb jelentőségre tett szert, s a család feladatai az életre való felkészítésben ennek megfelelően szűkültek. Mindezt csak azért bocsátottuk előre, mert sokan ma is úgy vélekednek, hogy különösen a középiskolás vagy iparitanuló-iskolás gyermekek kinőttek a családból, tehát a szülők mór nem felelősek a nevelésükért. Különösen a középiskola után munkába állt vagy főiskolás fiatalokra tartják ezt érvényesnek. Sokszor úgy tűnik, hogy a „kritikus" korban élő — már nem gyerek, de még nem felnőtt - korosztály sem igényli a családot, szülőt, hanem teljesen meg akar tőlük szabadulni. Ha ez így van, mondják a szülők, akkor ne erőltessük a szoros kapcsolatot, hagyjuk a nevelőmunkát az iskolára, legyen az a felelős érte, oldja meg ő a problémákat, mert mit is tehetünk mi? Vannak azonban olyan szülők, akik szerint az iskola feladata, hogy oktassa, tanítsa a gyermeket, de a nevelést csak hagyja a családra. Hogy a családi nevelés kizárólagosságát biztosítsák, nem szívesen engedik a gyermekeket a házon kívül sehova, otthon úgy nevelik a serdülőket, mint alapiskolás korukban. Az egyre élesebben jelentkező összeütközések, nézeteltérések, elkeseredett viták bekövetkezéséért a túl szabados, liberális iskolát, a fiatalok alá „lovat adó", őket kényeztető társadalmat okolják. Ha a mai szülők visszaemlékeznek saját kamasz- és ifjúkorukra, rájönnek, hogy ilyesféle problémák nemcsak ma vetődtek fel, hanem régebben is, bár talán nem ilyen erősen. Hogyan is áll a helyzet tulajdonképpen, mik az alapvető okok és mi a család feladata a nehézségek csökkentésében. A pszichológ iái, nevelésszociológiai és pedagógiai vizsgálatok egyre erősebben figyelmeztetnek arra, hogy a gyermek örömeinek és félelmeinek, érdeklődésének és szokásainak, értékítéleteinek, motívumainak, viselkedésének, életcéljainak alakulása milyen nagy mértékben függ a csalódtól, a családi légkörtől, az abban uralkodó magatartásformáktól, a családtagok közti kapcsolatoktól. Kisgyermekkorban a szülők, de különösen az anya mély, szeretetteljes, személyes érzelmi kapcsolata a gyermekkel, a róla való gondoskodásuk — amelyben tükröződik a gyermek létezésének fontossága számukra és az ezért érzett felelősségük — elengedhetetlen feltétele a gyermek zavartalan, kiegyensúlyozott érzelmi, erkölcsi és értelmi fejlődésének (pl. a beszéd időben való elsajátításának, a kisgyermek természetes kíváncsisága kielégítésének). Ez a viszony teremti meg a biztonságérzetet a gyermekben, ami a személyiségfejlődés pszichológiai alapja. Rengeteg vizsgálat bizonyítja, hogy a- család nélkül, a csecsemőotthonokban — esetleg a családénál is jobb fizikai-higiéniai körülmények között — nevelkedő kisgyermeket éppen az állandó ugyanazon személyhez fűződő érzelemgazdag kapcsolat hiányában olyan károsodás érte érzelmi, szellemi és erkölcsi fejlődésében, amely a későbbiek folyamán szinte helyrehozhatatlan. A hiánytalan családi kötelékek a serdülő- és az ifjúkorban is az érzelmi kiegyensúlyozottság, a zavartalan társas kapcsolódás és számos erkölcsi tulajdonság kialakulása fontos feltételének bizonyultak. A családi körben átélt élmények fogékonnyá tesznek nemcsak az érzelmi nevelés, hanem ezen keresztül minden további pedagógiai hatás iránt is. A vérségi kötelék mellett a pozitív érzelmekkel egybefűzött családban szerzi meg a gyermek az első közösségi élményeit, olyan benyomásokat, amelyek változatos tartalma, érzelmi gazdagsága egész életre szóló hatást gyakorol rá. A folyamatosan és rendszeresen elébe tárt szülői modellek, az utánzás és az azonosulás útján a családban sajátítja el kezdetben a szociális viselkedés elemi, majd egyre bonyolultabb formáit a szülők ellenőrző és értékelő tevékenysége segítségével. A családban élő felnőttek közvetítik a gyermek számára a leghitelesebben a társadalom erkölcsi-politikaikulturális követelményeit, normáit. A gyermek és a fiatal a szülők iránti szeretet és feltétlen bizalom alapján veszi át mindazon történelmi-társadalmi úton létrehozott értékeket, amelyeket a szülő nagyra tart. A társadalom számára nyilván nem mindegy, hogy milyen is a család összetétele, tagjainak erkölcsi fejlettsége, értékrendje, hiszen csak az nevelhet helyes erkölcsiségre, aki maga is helyes erkölcsi érzékkel, fogalmakkal, tulajdonságokkal, ítélőképességgel rendelkezik, s mindez magatartásában kifejezésre is jut. Ez óriási felelősséget jelent a szülő számára, hiszen az elmondottakból már úgy is kitűnt: hiába a legtökéletesebben megszervezett, korszerűen felszerelt, szaktantermes iskolai oktatás, nevelőintézmények, a napközi otthon, az ifjúsági szervezetek, a diákotthon, ha a család nem teljesíti a feladatait, ha nem tesz eleget a társadalom elvárásainak. Mennyi erőfeszítésbe kerül az iskolának mint intézménynek (és a társadalomnak mint az iskolát létrehozónak). ha a gyermeket a család nem támogatja a munkához való jó viszony kialakításában, ha nem tesz szert elsődleges közösségi élményekre, ha a család mint nevelési funkciót vállaló közösség nem látta el a közvetítő szerepet a családban élő gyermekek és a társadalom között, ha nem mutatott példát a rokonokhoz, barátokhoz, ismerősökhöz, dolgozó tagjain keresztül üzemekhez, vállalatokhoz, társadalmi és politikai szervezetekhez fűződő sokrétű, erkölcsös kapcsolatokra? Hogyan lehet jó állampolgár, hazafi az, akit a család nem tanított meg az anyanyelv igaz szeretetére és ápolására, akit nem erősít a család a népi, nemzeti hovatartozás biztos tudatában, az efeletti büszkeség érzetében, de ugyanakkor minden nép haladó értékeinek a tiszteletében? A család mint a legkisebb természetes társadalmi egység éppen azzal erősíti a társadalom erkölcsét, hogy igazi erkölcsi értékek őrzője, átadója, megvalósítója. A család értékét a társadalom szempontjából többek között az is fémjelzi, hogy mennyire közvetíti a gyermekek, a fiatalok felé a társadalom részéről érkező pozitív hatásokat, s ellátja-e a szűrő szerepét a negatív jelenségekkel kapcsolatban. Egészen pontosan: az a kérdés, mennyire képes arra, hogy mint nevelő funkciót vállaló közösség felerősítse a teljes társadalmi környezet nevelő jellegű hatásait, esetleges negatív jellegű befolyását pedig gyengítse, azzal szemben a fiatalokat megedzze, felvértezze. Olvasóink családjai viszonylatában is érvényes mindez, a szocialista erkölcs valamennyi elvét (munkához való szocialista viszony, közösségi érzület, szocialista fegyelem, humanizmus, hazafiság és proletár nemzetköziség) tiszteletben tartani és ennek megfelelően élni. Vegyük például a szocialista hazafiságot: ennek lényege a szocializmust építő haza szeretete, aktív részvétel erősítésében, fejlesztésében. A család sem feledkezhet meg arról, hogy a szülőföld, a hazai táj, a haza természeti kincsei, kultúrája mély érzelmi vonzást gyakorolnak az egyénre, s ezt a köteléket egyre erősíteni kell, ami hozzáfűz, elszakíthatatlanná tenni. A csehszlovákiai magyar családokban csak akkor tesznek eleget a kommunista erkölcsre és a hazafiságra való nevelés feladatainak, ha a csehszlovák államiságot tisztelő, egyenes jellemű, becsületes, nemzetiségüket megtartani tudó ifjú embereket nevelnek. A szocialista erkölcs nem tűri a kétszínűséget, a megalkuvást, de a nagy szavakat sem, amelyek mögött nem húzódik meg a becsületes munkában eltöltött napok láncolata. Az erkölcs és a pedagógia e téren találkoznak, mert mind a kettő ugyanarra törekszik. A társadalom zavartalan életét csak szilárd erkölcsi normák szerint élő emberek biztosítják, csak ők képesek a további ifjú nemzedék nevelésére, a folyamatosság biztosítására. Dr. Szeberényi Zoltánná L.
