Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-20 / 8. szám
Ezt az egészet az udvaron rakásra kellett rakatok a török császár ablakai alatt, hogy ő maga ■megnézhesse. Ekkora sértés esett a németeken, mert midőn az udvarról behányták a törökök a sok ezüsteszközt a tárházba - mielőtt még beengedte volna a követet a császár, parancsot adott, hogy nagy aranycsereppulyákban vigyenek be tüzet a házába, egyenest a német orra előtt, amit is a német urak igen nagy konfúzióval néztek. De nem mertek érte szólni, sem visszafordulni... le kellett nyelni a leckét... Én megvártam, az udvaron a vendéglátás végét. Annak is igen örvendeztem, hogy még láttam, amint kiért követ uram a török császár házából az udvarra, lóra ugyan felszállhatott, de nyusztos kaftánjánál megfogták, hogy nem indulhatott. Lóháton kellett mindaddig várakoznia1, amíg az egész janicsárság az udvarról kitakarodott, hatezer főnyi sereg. Mindenki előbb ment, mint a német. A fővezér, a vezérek, a basák és tisztek, az impéríum fejei és még a palota elől a számlálbatatlan nép. Még a népet is meg kellett a német követnek várnia, amíg szétoszlik, csak azután kulloghatott hosszú orral szállására. Thököly jóízűen felnevetett Tetszett neki a dolog. Győzők, ők a győzők és ilyen kevés a becsületük! A török ma már fél a fegyverüktől, mégis ahol teheti, rúg egyet tekintélyükön. Ilona derűsen hallgatta:- Bár mi, magyarok, leckéztethetnénk meg őket! Azután elkomolyodott: — Nos, legyen eszünkben, egy darab bécsi udvar él most már itt a közelünkben. Én ezt a szomszédságot nem szeretem. Thököly Imre nem félt a szomszédságtól. Ahol csak meglátta a vén öttingent, gúnyos pillantással mérte. Hatezer janicsár ugyan nem állt az udvarán, de bátorsága és a dac mindenüvé elkísérte. így DÉNES ZSÓFIA 45. isiim történt, hogy egy szép napon, amikor hallotta: a német követnek Drinópolyból kell megtérnie, kiment kishintón a városon kívül az országút mellé, melyen a követnek el kell majd jönnie. Sok szépen öltözött fegyveres szolgájával ment az országúira Thököly, ő maga is gazdag mentéjében, és egy csörgő mellett nagy fa alá díszes sátort vonatott. Hímes nagypárnákat tétetett maga alá, úgy ült le kávézásra, pipával, sátra küszöbére. A német követ, amint elhaladta sátor mellett az úton, megkérdezte kíséretétől, ki az a török nagyúr, aki ilyen díszben és kényelemben pihen a déli napon a hűvös csurgó mellett Mikor megmondták neki, ki ül ott gondtalanul, és őt köszöntésre sem méltatja, igen nagy méregbe jött, föltette az okulárét orrára, és úgy nézte mereven jó ideig Thököly! Az rá sem hederített, és néhány hívével csak úgy csendesen magának múlatott. Ekkor meghagyta a követ a kis grófoknak, hogy kergessék el onnét Thököly! mert ők akarnak inni a csörgőből. A németek kerülgették is egy darabig a kuruc fejedelmet, élükön a veres szakállú, csúf gróf Prajnerral, de nem mertek egy szót sem szólni. Látták a fegyveres kuruc őrség arcát. Az sötét volt és mindenre elszánt. Thökölyé pedig duhaj, gúnyos és felette vidám. Senki sem merte őket megzavarni. Továbbvonult a követ és udvara, de mikor megérkezett szállására, azt mondta a kíséretében levő német uraknak:- Higgyétek el nékem, nemsokára más nótát hallanak a magyar utak! Ő tudta, mit végzett el a portánál. Tudta, hogy a szultánnak meg kellett ígérnie: Thökölyéket elküldi a tengeren át Ázsiába. Kevély arcával ne feszenghessen a török fővárosbán, ahol szabadon kaphat híreket... Híreket, melyekre felelhet is. Innét nincs oly meszsze a tűzfészek, Magyarország. El! El ezzel a rebellis fajzattal valamilyen kuckóba, világtól elzárt helyre! A török szultán morgott- valamit. Olyasfélét, hogy alkalomra azért mégis kell várnia. Fenyítést érdemlő oltalomra. Úgy ihik. Egy évvel későbben erre a .fenyítésre" is adódott alkalom. A fejedelem elment Drinápolyba a fővezér engedélye kikérése nélküli, egynémely dolgai elintézéséért, ahogy mondotta, de valójában azért, hogy odaérkezett lengyel uraktól négyszemközt halljon hazai híreket. Amiket hallott, az csak nyugtalanította, és fájdalommal töltötte el - mégis úgy érezte a hallottakról: sem a nép, sem Rákóczi Ferenc nem nyugszik bele az eltiprásba. Minden terjed és forrong magyar földön, és ez a tragikus jelenen túl a jövőre mégiscsak reményteljes és biztató. Beszélték neki az urak, hogy Rákóczi még az elmúlt év őszén levelet írt XIV. Lajosnak — és ez a titkos fevél, melyet egy alattomos játékot játszó császári katonatisztre rá mert bízni Eperjesen, már azzal a puszta ténnyel, hogy megíródott, azt jelentette: Rákóczi akcióba lép. A katonatiszt az udvar kéme volt, a levelet átadta az udvari haditanácsnak, mire Rákóczit 1701. április 18-án hajnali két órakor Nagysároson elfogták, és Bécsújhelyre szállították. Ugyanoda, hol nagyapja, Zrínyi Péter hóhérbárd által meghalt. II. Rákóczi Ferenc a császár foglya, de felesége mindent elkövet, hogy kiszabadítsa. .. Thököly Drinápolyban töpreng, vajon e hírt elmondja-e Ilonának, kinek egészsége az utóbbi két év alatt sajnálatosan megrendült. Elhatározta, hogy alkalomadtán elmondja, csak valamennyire elhalasztja - hátha addigra már ki ts szabadul Rákóczi. Amint így elfoglalják a hazai ügyek gondjai - váratlan sorsfordulat éri utol. A fővezér fermónját kapja kézhez Drinápolyban, ez megkorholja, hogy engedély nélkül utazott eí ify messzire, s egyben a büntetést is kiméri: a hatalmas császár elrendeli, még szeptember hó folyamán el kell hagynia Zrínyi lionávalés udvartartásával Konstantinápolyi, hogy a kisázsiai Bytiniába, Nikodémia városába költözzék. Ezt az utóbbi hírt mégiscsak meg kell írnia tüstént Ilonának, hadd készüljön fel... Tükröz a jövendő Szeptember huszonegyedik napján indultak el jó széllel a Marmarán, és oly szerencsével, hogy kilenc óra alatt Ni'kodémiába értek. A török császár kikötőjében, a császár lépcseje lábánál vetettek horgonyt. Éjjel a hajón háltak, és reggel léptek partra. Meglepte őket a város festői szépségű piaca a kisázsiai élelem nagy bőségével, a sürgő hojósnép asztalára kínált húsok, vadak, halak, gyümölcsök és borok gazdagságával és sokféleségével. A bujdosók szállásai egyszéltében ott átkok a Márvány-tenger partján; a legszebb házat a császár Thökölyéknek szánta, és Zrínyi Ilona menten ki is jelentette, ő oly jól érzi itt magát a minden kényelemmel felszerelt tágas úri lakban, hogy .már legelső estén is szívesen látja vendégül összes bujdosótársait. És menten meginvitálta házába nemcsak a velük jött tiszt urakat és főrendeket, de azok szolgáit és szolgálónőit is, hogy azok is velük mulassanak és táncoljanak. Jó magyar vendéglátás volt, remek magyar étellel és bő felszolgálással, a dudások, török síposok, hegedűsök és citerások muzsikája messzire eizengett az ázsiai éjszakában, a városba, melynek kövei ősidőktől annyi mindent tudnak a világ változásáról. Mert őrzik ezek még világhódító Hannibál emlékét is, és elmondják, hogy az afrikai hadvezér halálát itt lelte, elmondják, hogy a keletrómai impérium itt ütötte fel mórványrezidenciáját, és palotái, bazilikái, fürdői, cirkusza és fóruma romjait félig begyöpösödve itt hagyta, görög' császárok építették itt fel várukat - ma már csak omladék -, amott látható a hegycsúcson az óváros zegzugos sikátoraival, onnét nyúlik lefelé, halmokon-völgyeken át a tengerig. Rengeteg városbéli és hajóról partra lépett török és keresztény nép - nagy ázsiai-afrikai tarkaság - gyűlt ezen az estén a vendéglátó ház elé, s az ácsorgók egymással beszélték fejcsóválva, micsoda vidám fajta lehet a magyar, lám, ide veti őket sorsuk, számkivetésbe, hazájuktól oly messzire, s ők legelső estén a parton táncolnak és dalolnak. (folytatjuk) AKIK A KÖNYVEKET OLVASSÁK Egy író-olvasó találkozóra emlékezem A könyvekhez emlékek kötődnek, csakúgy, mint az emberekhez. A könyvek emberekről vallanak, dolgokról, közös ügyekről mesélnek. Ezért jó olykor összetalálkozni azokkal, akik a könyveket olvassák, s megbeszélni velük közös dolgainkat. S vajon ki mással lehetne mindezt megbeszélni, hiszen a könyvek sorsáról, életéről vagy nyomtalan elmúlásáról is az emberek döntenek. Az olvasók. Mert ők azok, akik végső lökön létrehozzák és megteremtik az irodalmat, irányítják és megszabják életünkbe hatoló, életünkért, jövőnkért talajt törő útjait. Az író ír — az olvasó olvas: így jön létre az irodalom. Az írott szó, az olvasó tudatában válik irodalommá, az olvasó által formálódik kultúránk és életünk szerves részévé. Az olvasó - ki más, ha nem ő? — korunk és társadalmunk kritikai szemléletét képviseli, s az író—olvasó találkozók ennek a kritikai szemléletnek a személyes kapcsolatait biztosítják író és olvasó között. Különösen akkor, ha az olvasók tudata olyan magas színvonalon áll, mint a nőszövetség dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járási bizottsága által rendezett találkozó résztvevőié. Különös érzés volt egyedüli férfiként szemben ülni a dunaszerdahelyi művelődési ház 'nézőterét megtöltő asszonyokkal - csak asszonyokkal és lányokkal, akik nemcsak kérdeztek: válaszoltak is. Az élet kérdéseire adtak feleletet; munkájuk tapasztalataival, asszonyi öntudatuk és közösségi tudatuk önérzetével válaszoltak mindarra, aminek joga és kötelessége a világ sorsának irányításában őket is megilleti. Tanulság és bizonyítás volt ez a találkozó, s az írónak, aki konokul vallja, hogy az élet és világ megváltoztatásának kérdéseit csak együttes végiggondolással lehet elemezni, önkéntelenül arra kellett gondolnia, hogy egyik írásának hőse, a második világháború és a fasizmus embertelen és esztelen borzalmairól szólva, így vallott az asszonyokról: „ ... Asszony nélkül nem ér semmit az egész ... Ezt a mocskot is asszonyok nélkül csinálták, mert ha az asszonyok, a lángoló arcú, izmos derekú asszonyok; a bátor szemű, a csillogó szemű, a mosolygós szemű, a dalos ajkú, a csákos ajkú, az emberi szót hirdető ajkú, a tejtől duzzadó mellű, a szorgos kezű, a dolgos kezű, az ügyes kezű, a kemény kezű; a puha, lágy kezű, a munkával ébredő, dologgal lenyugvó asszonyok beleszólhattak volna, akkor a két kezükkel fojtottak volna bele a hajdani, szennyes pólyájába minden Herrenvoikführert és minden Lebensraum marsallt..." A dunaszerdahelyi művelődési otthon asszonyai közül már csak néhányon emlékezhettek a Herrenvofkra, Führerre és a Lebensraumra. De szavuk, szemük, szivük minden üzenete egyaránt hirdette, hogy valamennyien képesek rá és készek rá, hogy beleszóljanak a világ és az élet közös dolgaiba - a közízlés és az irodalom dolgaiba is. RÁCZ OLIVÉR
