Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-03 / 1. szám

BÄegsärgult fényképet nézegetek. Hat gyermek üli körül anyjátapját. A legnagyobb már legénykorban, a legkisebb még iskolás sincs. „Milyen szép család!“ —

mondjuk őszinte melegséggel, ha ilyen képet látunk. Arra az elégtételre, lelki teljesedésre gondolunk, amely a fényképész lencséje előtt egyazon érzelmi áramkörbe fogta — a napi torzsalkodásokat is elfeledve — a két szülőt és hat gyermekét. E pillanatokban melyikük gondolt. volna arra, hogy egy ilyen nagy családfa mennyi gond, baj árán lombosodott ki. Az egymás nyomába lépő gyermekek megújították a törődést, az aggódást is, nemcsak a bizakodó örömet. Ilyen fénykép kicsit mindig a jövőnek készül, a családi távlatoknak. De a múló pillanat egyensúlyba billenti a gondot és örömet a törődéssel és fájdalommal, s igazi, múlhatatlan szépségek fénylenek fel.

Ez a fénykép indította el a gondolataimat. A családi élet mai hangulatában, társadalmi közérzetünk családlátásában keresem az örök és a változó jegyeket. Hiszen kétségtelenül más ma a családi kör hangulata, mint mondjuk Arany János idejében volt. Felgyorsult az élet üteme, a műszaki forradalom gondolkodásunkat, érzelmeinket is döntően befolyásolja, immár a legkisebb falucska lakóinak életérzésében is benne a huszadik század minden aggálya és tépelődése. Meg aztán tájainkon a munkára épülő társadalom, amely mindenképpen és mindenben a tőkés világot követő, szocializmust igénylő társadalom, sok mindent változásra érlelt be a családi életben is.

Mindjárt a legkézenfekvőbb. A család anyagi közösség is volt valaha,

nemcsak rokoni, lelki kapcsok fogták össze. Különösen így volt falvakon, ahol a földek egységét, a gazdaságok egységét is jelentette. Fizikailag is szorosabb volt a kapcsolat, a család tagjai, az egymást követő nemzedékek igen gyakran' egyazon födél alatt töltötték el egész életüket. A családi kötelékek azóta erősen meglazultak, a keret nagyra nőtt, összefogó szálai megnyúltak, de ezzel meg is gyengültek. A fejlődéssel járó ezer változás közelebb hozza a tájakat, a városokat és falvakat, de e földrajzi „közeledéssel“ gyakran együtt jár az is, hogy a családok tagjai egyetlen közös födél helyett az ország egészének födele alá kerülnek. A fiúk vagy lányok messze városokba, építotelepekre mennek tanulni, dolgozni. Megesik, hogy egy esztendőben egyszer tud összegyűlni a teljes család. És vajon az egyazon városban, egyazon faluban élő családtagok, szülők és gyermekek között is nem minden eddiginél nagyobb-e az eltérés gondolkodásban, életérzésben, célokban?

Törvényszerűen lazulniuk kell-e ezek miatt, ezek nyomán a családi kör érzelmi szálainak is? Aki december végén utazni szokott, a vonatokon sűrűn találkozhatik gyermekükhöz igyekvő szülőkkel, szüleikhez tartó fiatalokkal. Pótkocsikat kell csatolni a szerelvényekhez, külön autóbuszjáratokat indítani. Ha ezt a csúcsforgalmat grafikonokon is rögzítik, akkor ezekre a családi vonzás, a lelki együvé tartozás görbéjét rajzolják fel.

Örök emberi érzés munkál ebben a vonzásban. Modern ember létünkre — ki ne tartaná annak magát? — nincs szégyellnivalónk ezen. A modernség különben sem jelent semmilyen vonatkozásban semmihez nem

kötődést', szembefordulást azzal is, ami az eltelt időkben, nemzedékek rendjén jónak, hasznosnak, emberinek bizonyult. Eképpen, a társadalom érdekeit tekintve, a család továbbra is az az alapvető emberi közösség, amely a nemzet, nemzetiség építő kerete. Társadalmunk uralkodó felfogása szerint a család az emberek társadalmi felelősségének, közösségi beavatásának legfőbb iskolája. Sok szempontból örökre megszabja az érzéseket és gondolatokat. A családban kapja tudásának első hajtásait a gyermek, az anyanyelv szavait, azon az első bátorításokat, intéseket és tanácsokat, későbbi jellemének, erkölcsi alkatának építő anyagát. A család segítsége teszi igazán eredményessé az iskola, a tanító és a tanár munkáját. A család tehát az az erőforrás, amelyből nemcsak tagjai — az egyének — részesednek, hanem rajtuk keresztül az egész társadalom.

Egyén és közösség együttes érdeke hát, hogy a család továbbra is, a széthúzó tendenciák ellenére is, erkölcsi egység legyen, az emberi kapcsolatoknak minden alantas érdektől megtisztult formája. A vagyoni függőséget nem ismerő nagy családokat valóban az erkölcsi, szeretetbeli összetartozás és azonosulás ideális kötelékei vonhatják egybe. A társadalom, a maga érdekeit felismerve, anyagi és erkölcsi védelmet nyújt a családoknak. Még azokat a családokból kiszakadt magányosokat is próbálja meleg otthonhoz juttatni, akik életük során nem törődtek azzal, hogy építsenek maguknak. Beszéltem ilyen emberekkel: érzelgősség nélkül, nyersen, ösztönösen buggyant ki belőlük a magányosság fájdalma. Ha ilyenekkel beszél valaki, akkor érti meg igazán,

N0|'°

0)

a!

41)

>

4)44

О_)

NW

<

!*

О

<

<5

hogy minden emberi törekvésnek végső soron ez adhat célt és értelmet : a család, a gyermek, az élet mindig megújuló folytonossága. Ilyenkor érthetjük meg mélyebben, hogy a nagy alkotók műveiben miért az örökös szemérmes gond,, melegség, ragaszkodás a családhoz, a gyermekhez. Az emberi érzelmek őszinteségét, erejét vagy felhígulását, elértéktelenedését legjobban éppen a családról vallott nézeteken lehet lemérni

Szabad emberek szabad közössége a család — felfogásunk szerint —, éppen ezért semmiképpen sem lehet melegágya az embertelenségnek, erkölcsi nihilizmusnak, anarchista, önző felelőtlenségnek. Ugyan, miféle ember az, aki megtagadja a segítségét, ha apjának, anyjának szüksége van erre? Aki a sarki kocsmában elissza a pénzét, azzal a hencegő önáltatással, hogy ő kereste, 6 költi el. Közben pedig gyermekeinek létfontosságú lenne az elvert pénz. Hát aki egyik vállalattól a másikig szökik, csak ne kelljen fizetnie a tartásdíjat saját gyermekének? Beszéltem ilyen emberekkel is, nagy szájjal fújták a magukét: hagyjam a családot, ne emlegessek divatjament dolgokat. Nincs szükségük a családra, megvannak nélküle! A család is legyen meg nélkülük!

Szánalmas önzésük az egész társadalommal fordítja szembe őket. Megfigyeltem: nincs olyan családi természetű felelőtlenség, aljasság, elembertelenedés, amely ne háborítaná fel a közvéleményt, ne hívná ki a közharagot. Mert a család ügye nálunk társadalmi kérdés, az egyéni szabadság és függetlenség olyan vetülete, amely fölött a társadalom vállalja a védnökséget.

Saját érdekében is? Igen, feltétlenül! Rideg, lélektelen emberek csak rideg, közönyös társadalmat alkothatnak. A család — és a gyermek — nemcsak a legősibb emberi cél, a megmaradás életparancsa, a társadalom erkölcsi iskolája is. Vajon megteszünk-e mindig mindent azért, hogy körülöttünk a gyermekek kultusza virágozzék, tudatunkban a család eszménye munkáljon? A kérdés egyképpen szól — az idő teszi fel — mindazoknak, akik szándékuk szerint emberek értelmét, gondolatait befolyásolják. Minden írószerszám és minden szószék alkalmas eszköz, tanítók, tanárok, írók, papok vagy éppen szomszédok, jóbarátok szava nemegyszer elhatározó lehet egyegy család életében, emberek sorsában, gyermekek születésében, tehát a jövő munkálásában. Ez a szándék és cél az alkotó munka igaz őszinteségében egyesíthet valamennyiünket.

A forradalmi változások mindent felbolygatnak körülöttünk és bennünk, hogy idők parancsa szerint rendezzék újra az életünket. De a család mint életkeret, mint erkölcsi minta: minden változásban és váltásban megmarad. Ezt a hagyományt elfelejtenünk nem a múlttal való szembefordulás lenne, hanem a jövő elvetése. A megsárgult fénykép, rajta hat gyermekkel és két vénülő szülővel minden időknek szóló üzenet, mert a legteljesebb emberi örömet sugallja.