Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-02-07 / 6. szám
Аж optimizmus lehetőségei GYERMEKÉVI GONDOLATOK Már csak huszonegy év van az ezredfordulóig ... Mit nem adott volna érte a kamasz Karinthy Frigyes, ha naplójában nemcsak egy új évszázadot, hanem egy új évezredet köszönthetett volna! Egy teljesen új évezredet, egy nulla pontról indulót, amely tiszta lappal kezd. Elhatalmasodik rajtunk a felszabadultság érzése, ha arra gondolunk, hogy belátható (megélhető) időn belül egy új évezred kezdődik, még egy új időszámítás sem jelenthetne ennél többet. Valamennyien reménykedni kezdünk, hogy a kétezredik évet követő tíz évszázad tabula rasáit nem fogja megbecsteleníteni az emberek, népek, nemzetek és nemzetiségek erőszakos halála és haldokoltatása, katasztrófák, háborúk, torzsalkodások, hanem az emberi alkotás krónikái íródnak majdan e tiszta lapokra. Pontosan már nem is emlékszem, hány éves voltam, amikor először számítottam ki, hogy én még megélhetem a következő évszázadot, évezredet, hogy tán köszönthetem majd az ezredfordulót. (Tón annyi idős lehettem, mint a kamasz Karinthy Frigyes, tán éppen az 6 naplójának olvasása bujtogatott a jövőm számbavételére, amolyan háztáji futurológiára.) A XX. század első évtizedeiben született rokonaimat, barátaimat és ismerőseimet számolgatásaim közben bizony sajnáltam is (én a XX. század közepének szülöttje), mivel az új évezredet megélni reális, számtanilag elfogadható lehetőségük nem volt és nincs. Még ma sem az emberöltő hosszabbodásának korában sem, mert az emberöltő még így is, konokul számlálja minden napunkat: véges. Véges, szigorú törvény szűri meg, ki lesz a harmadik évezred első pillanatainak is kortársa. Volt kortársaink és őseink emlékeit, emberi üzeneteiket, a közeli és távoli múlt kincseit: a mezopotámiai kőtáblákat, népmeséink erkölcsét, apáink bölcsességét, majd mi visszük a harmadik évezredbe, így töltvén be sorsunkat. Már csak huszonegy év van az ezredfordulóig Ha megéljük... de megéljük, mert megéljük, de megéljük, mert erre lettünk. Persziflálom Adyt, versének (A mesebeli János) lüktető ritmusából, zenéjéből, konokságából merítek bizakodást, erőt a jövő bűvölésére, jobbá varázslására. Mert ha nem is a „messzi város“, de a közeli jövő bizony bajban van, s „birkózni kell a halállal“. Meg kell tanulnunk (és egymásnak is meg kell tanítanunk) az optimizmus-teremtés művészetét, a bizakodást. Az optimizmus esélyei bennünk, szándékainkban rejteznek. Mint ahogy a havatlan teleken, ködös tavaszokon, hűvös nyarakon ezeknek mesei, égi, szebbik párja vigasztal, villan elénk az évszakok nevének említésekor, mint ahogy a borúban a napot idézzük, s optimizmusunk esőcsinálóvá válik a tikkasztó szárazság idején — ugyanúgy kell a lábujjunk hegyén a feketéllő emlékek fájó nyomaival határozott és még határozottabb lépéseket tanulnunk. Mert ki lép, nem mentséget: reményt osztogat. Reményre, a remény örömére mindig lehet kisebb, nagyobb okunk. Még ha az a legkisebb ok is, még ha csak játékból is teremthető. Huszonegy év. A huszonegy szerencsés szám. Kicsiny ok, kártyás szólam és hazárd gyakorlat, rokona az okkultizmusnak és a babonának. A világ legtöbbet kinyomtatott papírlapjainak, a kártyának a bűvös szerencsés száma a huszonegy. Huszonegy év... igen, örül a huszonegy éves, a legény, a leszerelt katona. Az obsitban a békés élet napjai nyílnak meg élőtte. Huszonegy éves kora után már „csak“ alkotnia, dolgoznia kell mindhalálig. Az ebben az évben (1979) születettek éppen az ezredfordulón fognak leszerelni, kapják majd meg az „obsitot“. Bár ez bizonnyal túlzott optimizmus (az optimizmus esélyei mindig a túlzásban fogalmazódnak meg) annak ellenére el akarom, el akarjuk hinni, hogy ők lesznek az utolsók, akik még katonák lesznek, hogy ők lesznek az utolsó leszerelök... sőt, talán azt is szívesen hinnénk, hogy elsők lesznek, akiket már besorozni sem fognak. Igen, tudom: OS <Mw D X ■ö■M ОСы
