Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-20 / 51-52. szám

Egyedül IL Egész nap különös hangulatunk volt. Valami láz­ban égtünk, egymásért, vagy egymástól függően, nem tudom már, de mindketten nagyon vártunk az Ünne­pet. Az utolsó napra nem is maradt más, mint a fe­nyőfát feldíszíteni. Húztuk-vontuk a nagy fát a szobákon át, ügyetle­nül faragtuk a tövét, hogy beleférjen a tartójába. Fiam; a négyéves emberke, férfi módra sürgött-for­­gott, minden nehéz munkát ő akart elvégezni. .. A fa törzsére narancsot meg almát kötöztünk. — Mindenkinek teszünk, anyuci... Neked, meg ne­kem, meg apának, meg.. -Elhallgat. Hirtelen eszébe juthatott, hogy apának már nem teszünk, most már csak kettőnknek, mert azóta a nagymama sem jön... — És nekik ki díszíti fel a fenyőfát? — tette fel váratlanul a kérdést. De meg sem várta, hogy vá­laszoljak. Dőlt belőle a szó, a kérdés, és lázas izgal­mában nem érdekelte, hogy nem is válaszolok rájuk. — Vagy lehet, hogy nekik nem is lesz fenyőfá­juk. .. és apunak most ki vesz ajándékot... és a nagy­mama most másnak adja azt a pulóvert, amit köt... és nekik is ennyi cukor lesz a fán... A fa elkészült. Üde fenyő meg narancsillat járta át a szobákat. Ünnepi csend szállt a házra, a házak­ra. Csend, nyugalom, amire hónapokkal ezelőtt még annyira vágytunk. Csend, aminek egyszeriben súlya, óriási súlya lett. Nyomasztó, idegesítő; összébb zsugo­rítja a szobánkat, összébb a világot. ... és mikor jönnek a vendégek? — kérdezte a gyermek asztalhoz ülve. — Most ketten ünnepelünk... Te meg én. .. Ka­lácsot sütöttem, amit nagyon szeretsz. És annyi na­rancsot meg mogyorót eszünk, amennyi csak belénk fér. És addig mesélek, amíg el nem alszol... és meg­ígérem, hogy ma nincs kötelező vacsora, kötelező fogmosás, kötelező villanyoltás... ma csak ünnep van, csak ajándék, csak mese, csak jó kedv... Csak jó kedv, csak öröm... meg annyi minden, hogy könnybe lábadt a szemem, mert egyszeriben va­lami kínos ízt éreztem az ünnepi vacsorán, riasztó fényéi a gyertyának, és egyre csak bámészkodtam az ablakon, mintha valakire várnék. — Hívjuk fel Márta nénit. .. (Ma nem jöhet át, ma elutazott a szüleihez...) hívjuk fel Norbit, nézze meg a fánkat (majd holnapután felhívjuk, ma nem en­gedné át az anyukája), hívjuk fel a nagymamát, ő is egyedül van, vagy apukával, ketten... (látod, so­kan vannak egyedül, és mégis mindenki örül az ün­nepnek). .. És vitatkoztunk, pereltünk, viaskodtunk, míg el nem égett a gyertyánk, aztán a tévé mellett elaludtunk, mint más estén. Én attól az estétől érzem, hogy egyedül vagyok. Az én ünnepem nem a fiamé, s az övé nem az enyém. Mindkettőnknek hiányzik valami belőle, ami­nek a pislákoló gyertyafénynél ijesztő nagyra nő az árnyéka. Csak az a különös, hogy mégis várom az ünnep­napokat. M. A. Imre bácsi V J Azt mondják, az épülő lakóte­lepről ide menekültek az énekes­­madarak, erre a tenyérnyi helyre a főváros szélén, ahová még nem tört be a zaj. A parkban egyszer egy öreg­ember láttam üldögélni. Másnap, harmadnap és azután is ott pi­hent. Elmélázva pipázgatott vagy újságait böngészte. Furdalt a kíváncsiság, ki az az idős ember? Miért üldögél itt el­maradhatatlan görbebotjával? Al­kalmazásban nem lehet, régen ki­öregedett már abból a korból, egyedül meg nem igen járhat ki ide. Nyár elején egy nap futó zápor kerekedett, a forgószél hirtelen felkapta újságjait meg a dohá­nyát, és a park másik csücskébe repítette. Az öregember fölemel­kedett a pádról, sietségében leej­tette a szemüvegét, összeszedtem a holmiját. Hálásán nézett rám, aztán megemelte kalapját, és ne­hézkesen elindult a szürke épület felé. Akkor néztem meg először kö­zelről. Magas, erős csontú ember, a háta kissé hajlott. A haját ol­dalra fésülte, orra alatt rövidre nyírt bajusz. A keze kidolgozott. Széles, erős. Hazafelé indultam, amikor a ház második emeletén egy nyitott ablakból fehér köpe­nyes nő hajolt ki. „Imre bácsi — kiáltott az idős ember felé —, megázik, és még tüdőgyullladást kap! Várjon meg a kapu előtt, le­megyek, és felsegítem a lépcsőn.“ Eltelt egy nap. Az öregember nem mutatkozott a parkban. Meg­­begedett, gondoltam. Másnap azonban már ott üldögélt a pá­don. „Már azt hittem, hogy meg­fázott” — szólítottam meg. Elmo­solyodott, jólesett neki a kérdés. „Dehogyis vagyok beteg — vála­szolta. — Tegnap egész náp or­vosnál voltam. Minden évben két­szer alaposan megvizsgálnak. A mieink intézték el. A vállalattól. Autóval visznek, hoznak, és még várakoznom sem kell. Jól érzem én magam, csak az a baj, hogy megöregedtem. Nehezen mozog a lábam.“ Így tudtam meg, hogy Imre bá­csi a vállalat nyugdíjasa. Még sok­szor beszélgettem vele, amikor ar­ra jártam. A múltról, fiatalabb koráról soha nem mondott egy szót sem. Csak arról a harminc évről, amit utolsó munkahelyén töltött. Karbantartó volt, az egész épü­let vízvezetékéről, fűtőtestjeiről, villanyhálózatáról, ajtók, és író­asztalok zárjairól ő gondoskodott. Sokszor megtörtént, hogy egyszer­re többen is felkeresték: „Imre bá­csi, elromlott a kávéfőző, nem mű­ködik a ventillátor, rosszul zár az ablak.“ Ilyenkor nem ment haza addig, amíg mindent meg nem ja­vított. Megkérték, hát megcsinál­ta. Az órára sohase nézett, az nem volt szokása. A takarítónők nem­egyszer mondták neki: „Imre bá­csi, már este nyolc óra van, a munkaidő meg négykor végétért! Nem fáradt el egész nap?“ Nyolc évet dolgozott még nyug­díjazása után. Minden nap gyen­gébbnek érezte magát. De félt, mi lesz vele? Hallota, hogy a szociá­lis otthonban nincs rossz sorsa az idős embereknek. Ö azonban el sem tudta képzelni, hogy megszo­kott környezetétől megváljon, ho­gyan is tudna meglenni a sok jó ismerős nélkül. A vállalatnál is töprengtek: mi legyen Imre bácsival? Akkoriban az albérleti szobáját is felmondta a háziasszonya. Nem akarta, hogy a nyakára öregedjen a magányos ember. További sorsa mindenki gondja lett. Végül is megtalálták a megoldást: élete végéig náluk maradhat. A földszinten, a por­tás szobája mellett két kis he­lyiségben kiszedték a közfalat, és egy tágas, szép szobát rendeztek be Imre bácsinak. A vállalat sze­rezte be a bútort, a szakszervezet televíziót, a fiatalok szőnyeget és függönyt adtak. Joggal érezhette Imre bácsi, hogy a vállalat „dédelgetett“ nyugdíjasa. Egyszer különösen jókedvűnek találtam. Elmondta, hogy lakoda-. lomba készül. A vállalat egyik fiatal sofőrje házasodik, az hívta meg a falujába a menyegzőre, mondván, hogy ő is a családba tartozik. Imre bácsi szívéből szól­tak a szavak: „Az a jó, hogy sen­ki sincs ma egyedül!“ És még hozzátette: „Tudja, hányán be­nyitnak, hozzám minden nap, hogy megkérdezzék, nincs-e valamire szükségem? Meg hogy, Imre bá­csi, hoztam egy kis hazait.“ Most késő ősszel üres lett a pad. Imre bácsi megszokott he­lye. Akkor nem tudtam, hogy többé már nem pipázik ott. A portás mondta el, szívrohammal szállították kórházba. Másnap fe­kete zászlót lengetett a szél a szürke ház homlokzatán... A temetésre három autóbusz szállította a vállalat dolgozóit. Visz­­szatérőben jegyezte meg valaki az autóbuszban: „öt gyereket ne­velt fel, de egyik sem adta meg a végső tiszteletet az apjának!“ GÁL ETA Kedves „tépelődő örömanya"! Nem mindegy, hogy az ember jó vagy rossz hangulatban lépi át az új esztendő küszöbét, főleg akkor, ha erre a rossz hangulatra nincs komoly oka. Azt írja: .. az édes­anya köténye sok mindent elrejt. Én sem szeretem kiteregetni csalá­di gondjainkat. Most mégis taná­csot kérek. Nem találok más ki­utat. Huszonhárom éves lányom férjhez akar menni. Jövő áprilisra tervezik az esküvőt, miután a fiú leszerel. Több mint két esztendeje harcolok ez ellen a házasság ellen, most mégis én leszek a vesztes. Há­zat építettünk, két lakással, hogy a lányunknak is legyen. Jóformán már be is rendeztük. Tanítattuk a lányunkat. Ha minden jól megy, nyáron már vegyészmérnöknek ti­tulálják, és hozzámegy egy közép­iskolai végzettségű fiúhoz, akinek a szerelmes szívén kívül semmije sincsen. Levelet kaptam a fiútól, szilveszterre szabadságot kap, en­gedjük, hogy meglátogasson. Bele­fáradtam már a vitatkozásba, még­se tudom, mitévő legyek...“ Vegyen elő papírt és tollat, de várjon! Mielőtt megírná a hívóle­velet, hadd mondjam el: huszon­három éves fejjel, két évi ismeret­ség után kislánya elhatározása nem lehet hirtelen fellobbant szalma­láng. Egy fiatal nő Vagy férfi, aki elég érett a házasságra, azt választ­ja partnerének, aki megtetszik ne­ki. akinek tulajdonságai, magatar­tása a legjobban megfelelnek elvá­rásainak. Emellett persze vonzódá­suk, az, hogy szeretik egymást, sem mellékes. Nekünk felnőtteknek, szülőknek az a feladatunk — szülői kötelessé­günk is —. hogy figyelmeztessük lányunkat, fiunkat a másik olyan tulajdonságaira, hibáira, amelyek később megzavarhatják a házassá­got. Ebben az esetben nem látok ilyen problémát. Csak azt látom, hogy a fiatalok számára a szere­lem és a kölcsönös megértés több, fontosabb, mint az anyagi körül­mények, vagy egyikük, másikuk foglalkozása, iskolázottsága. Hiba volt, hogy már korábban nem irta meg a hívólevelet. Két évig hadakozott egy fiatalember el­len; akit tulajdonképpen nem is­mer. Nem tudhatja, miért nem ta­nult tovább, miért választott szak­mát, mik a tervei a katonai szol­gálat letöltése után. Nem tudja, mi­lyen a viselkedése, milyenek a né­­: zetei, elképzelései a házasságról, a családjáról• sem tud semmit, pedig hadakozni valaki ellen csak akkor tehet, ha • a kép, melyet a felisme­rés vetít elénk, nagyon is negatív. írja meg a hívólevelet. Még pó­tolni lehet, amit elmulasztott. És ha a találkozás után is úgy látja, hogy nem egészen ilyennek képzel­te jövendőbeli vejét, gondoljon ar­ra: a fiatal személyiség formálha­tó, és az egymást szerető, egymás­hoz türelmes, egymást megértéssel figyelő két ember együtt, kölcsönös változással elvileg minden nehézsé­get megoldhat. írja meg a hivólevelet a fiatal­embernek, és az ünnepek után ne­künk, miként oldotta fel a találko­zás szorongásait. Kellemes ünnepeket kíván az egész családnak

Next

/
Thumbnails
Contents