Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-28 / 48. szám

Kedves férfiolvasónk! Azért szóiítom így, mert sem címet, sem jeligét nem írt, de remélem a i-álasz nem kerüli el a figyelmét. Olyan problé­máról ír, amilyennel az ember a magakorabeli nőtlen férfiak körében többször is találkozik. Azt írja: ...... harmincnyolc éves legény vagyok, s bár már többször lett volna alkalmam megnősülni, édesanyám ellen­zi. nem akar menyecskét a házhoz.“ Családjukról bőveb­ben nem ír, azért feltétele­zem, hogy ön az egyedüli férfi a háznál. És a problé­ma gyökére éppen ebben ke­resendő. Általában az anyák nehe­zebben yiselik, ha a fiuk megnősül, mint amikor a lá­nyuk férjhez megy. Egy kicsit, ha nem is vallják be, féltéke­nyek a másik nőre, akinek a fiú szeretetéböl, figyelmes­ségéből esetleg majd több jut, mint nekik. Különösen ak­kor, ha fiát harmincnyolc éves koráig neveli, gondozza és irányítja is, mint az ön édesanyja. Hogy most valaki kivegye a gyeplőt a kezéből? Azt már nem! Ebbe ö nem megy bele! Mégis azt taná­csoljuk, (és az orvos is ezt ajánlja önnek), vegye kezébe sorsa további irányítását. Ha úgy érzi. hogy megtalálta azt a nőt, akivel életét szívesen összekötné, ne hagyja magát édesanyjától érzelmileg zsa­rolni. Közölje vele elhatáro­zását. és alapítsa meg saját családját még annak az árán is. hogy ezért édesanyja ideig­­óráig neheztelni fog. Majd megbékél, ha látni fogja, hogy fia' és családja magatartása ellenére is tiszteli, becsüli, és biztosítani kívánja nyugodt öregségét. örülnék, ha levelével ismét felkeresne, amelyben, arról értesít, hogy megtalálta jö­vendőbelijét, s nemsokára megtartják az esküvőt! „Fekete kisfiú“ jeligére Kedves fiatalasszony! Ügy látszik, amikor hazaengedték a kórházból, nem világosítot­ták fel a házaséletre vonat­kozóan. Házaséletet élni a terhesség utolsó két hónap­jában nem ajánlatos, sőt ve­szélyes is lehet. Megértem, hogy még az orvossal is ne­hezen beszél legintimebb dol­gaikról, de egészsége, házas­életük harmóniája érdekében haladéktalanul meg kell ten­nie. Hasonló panaszokkal so­kan keresik fel a tanácsadót. Hogy könnyebb legyen, azt tanácsolom, a férjével együtt menjenek el a rendelésre, azt hiszem elsősorban neki van­­szüksége az orvos tanácsaira. Szeretettel üdvözli Családi fotókör pályázatunkra érkezett Baranyi Lajos farkasdi (Vi­cáiig) olvasónk feli-étele, amelyet unokaöccséről. Kubányi Marék­ről készített. GRENOEL ÁGOTA Változatok egy témára Hajnalodon már, amikor lányunk mocorogni kezdett. Lerúgta ma­gáról a takarót, hánykolódott, egyre sűrűbben szipogott, aztán ki­szaladt belőle az éles sikoly: „Mama, mamácskám, fáj a hasam!" Föltér­­delt, kiságya rácsaiba kapaszkodott: „kijövök, a nagy ágyra megyek" — zokogta. Magunkhoz vettük, takargat­tuk, babusgattuk, teával kínálgattuk, simogattuk a hasát, mindhiába. Fáj­dalmas-kérő, a zokogástól eltorzult arca azt könyörögte: segítsetek! A kórház ügyeletes orvosa szemre­hányóan nézett ránk. Aludt, a portás csöngette föl. Egyre türelmetlenebb lett: a gyerek kitekeredett a kezéből, nem nyitotta nagyra a szálát, össze­zárt ajakkal sirt. Öltöztetésekor hüp­­pögéssé szelídült a fájdalom. A má­sik kórházig megnyugodott, de a fe­hér köpenyek, a keményített „egyen­­pizsama" láttán újra legörbült a szá­ja, menedéket kérőn bújt ölembe, sírt föl újra, megérezve a bait, a hirtelen rázuhanó szerencsétlenséget, tán a sok-rácsos-ágyas magányt is. Ez sejlik föl bennem mindannyi­szor, amikor a keserű pirulákat töm­jük konokul, a rosszat eleve elutasító szájába. Ezt érthette meg az orvosnő, aki mit sem, törődött makacs ellen­szegülésével, kitartó ordításával, azzal, hogy fél ötre iár az idő, mosolyogva biztatta a gyereket: „Mondjál szépen á-t“, s küldte haza, ahol mindenki lesi-érti panaszszavát. Lányunk nem bírta a bölcsődét, más megoldást kellett keres­nünk. A munkanapok nagyobb részét otthon töltötte anyámmal, a hét bizonyos napjaira bátyámék vállalták. Délutánonként szívesen jött velem oda, két unokatestvérével jókat ját­szottak. Az első reggelen bizalmatla­nul fordult hozzám: „Mama, jössz játszani Dalmához, Diához?" — „Per­sze — hadartam —, de nem maradha­tok sokáig, munkába kell mennem, délben jön érted Nagymi, vele mész haza, nagy csuklóssal.“ A kapuig nyugodtan, vidáman lé­pegetett, buzgón szedte a lábát, ját­szani megy, a mamával, nincs baj. A liftben alkudozni kezdett: „Ne menj munkába, mama, nem kell játszani, csak hazamenni.“ A „házi ruhát“ el­utasította, az erélyes-kérő szóra eltö­rött a mécses. Valamelyest megvigasz­talódott, amikor megígérték neki, hogy az ablakból integethet. Az elválás így is zokogásba fulladt (de nehéz néha egy kilincs). A lakótelepen hosszan visszhangzott: „nehem mehegy ehel a mamaaa“. A nyár a nyugalom jegyében telt. Otthon volt. Biztonságban. De azóta is, ha unokatestvéreihez invitálom, mindig megkérdi (délután is): „ugye nem mész munkába, mama?" Apám akkor már nagyon beteg volt. A születésnapját készül­tünk ünnepelni. Éjszaka gyak­ran ébredtem a gondolatra: hát én mit adok neki? Tízéves voltam, öten egy fizetésből — zsebpénzre nem ju­tott. Akkor nagyon kellett volna. A tanulókönyvemben megjelent a be­írás: nem figyel az órán. Valami rit­mus motoszkált a fejemben — tatata­­tatátá-tatatatatátá, ehhez kerestem a szöveget ,a rímet. S megírtam első „versemet“. Délután fölsorakoztunk. Apánk a szürke heverőn pihent. Zavartan tette maga mellé könyvét, szemüvegét. A sor végére álltam. A körmöm rág­tam, rázott a hideg, elöntött a verej­ték. „No, te jössz“ — tértem magam­hoz. „Születésnapodra ...“ — daráltam vagy motyogtam. Apám magához vont. Senki se látta, csak én éreztem, hogy nyakamat csiklandozzák könnyei. Akisgyerek sír, mert valamije fáj, mert fél, mert figyelemre, szereletre, egy kis kényeztetés­re vágyik, mert kér, óhajt, akar, vé­delmet, biztonságot keres. Mire felnő, a fájdalom könnyeit szégyellni kezdi, csak a dühé, az akaraté marad, a zsa­roló. Nagyritkán megcsillannak az örömkönnyek, amikor a legkisebbet, a vakarcsot orvossá, mérnökké, tanár­rá avatják, kitüntetik: féltés könnyei, amikor a gyermek elmegy a szülői háztól. De ezek már szemérmes köny­­nyek, éjszakaiak, párnába, sötétbe, magunkba fojtottak. Akkor már nincs anyaöl — ringató, nyugtató, csupán a furcsa felnőtt-magány, a gyerekdédel­getni vágyó. V

Next

/
Thumbnails
Contents