Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-21 / 47. szám

A külföldieket ré­szesítik előnyben a Lenin Mauzóleum­nál is. A hazai láto­gatók türelmesen, megértéssel sorakoz­nak, engedik előre az idegen látogatókat. GRENDEL ÁGOTA Sxabalylalan minapid ii. Vendégszeretetből és vendégtisz­teletből életre szóló leckét kaptunk néhányszor. Hana, a Rudé Právo szerkesztő­je hímzett vállkendőre vágyott az első naptól. Az utolsó héten fölfe­dezett egyet a Centrum áruház ki­rakatában. Boldogan rohant be, Jar­dót hívta segítségül. — Nagyon sajnálom — utasította el kedves mosollyal az elárusítónő —, mintadarab, a kirakatrendezők tulajdona, nem rendelkezhetem ve­le. — Nagyon szépen kérem — tette össze könyörgőn a kezét Hana. — Csehszlovákiából jöttem az újságíró­­szemináriumra. Ugye segít? — Az elárusítónő elvitte az üzletvezetőhöz, aki azonnal telefonált a kirakatren­dezőknek. — Várjuk a hölgyet — hangzott a válasz, s Hana és Jardo száguldott a szomszéd utcába, ahol még egyszer elmagyarázták, hogy honnan jöttek, mit szeretnének. Az osztályvezető rögtön intézkedett, s már mehettek is az egyik kirakat­­rendezővel az áhított kendőért. Pil­lanatokon belül megnyílt a kirakat, kivették a kendőt, Hana fizetett — ott, az utcán, a kirakatrendezőnek! Este Hana szinte beröpködte a szál­lodát. Szeszélyes a moszkvai nyár. A hő­ség fullasztó. — .Fürödni kellene — egyeztünk meg Danával. — De hol? — Négyen-öten böngésztük a térké­­, pet. — Itt van, a kultúrpark szom­szédságában ! — Arra azonban nem számítottunk, hogy a nyilvános für­dőben egyórás terminusokban vált­hatják csak egymást a csoportok. — Próbálják meg a szomszédban, ahol a sportolók edzenek. Itt van nem messze, a sarok mögött — igazított útba a pénztáros. — Za uglom, za uglom — vigasz­taltuk egymást negyedórás talpalás után. — Taxi! — kiáltott fel Vasek, a prágai Tvorba szerkesztője, s már intett is. A taxi megállt. Talán öt­száz métert vihetett: — Megérkez­tünk! — szólt a sofőr. — Mennyivel tartozunk? — nyúltunk a pénztár­cánkért. — Ugyan, ezért a darabért csak nem akarnak fizetni? — kishí­­ján megsértődött. — Érezzék magu­kat jól nálunk, Moszkvában! —szólt és elrobogott. A meglepetésből Laco ocsúdott fel leghamarabb. — Gyer­tek. Az uszodában éppen tataroztak. A férfiöltöző zugában beszélgetett né­hány karbantartó, víztisztításra ké­szültek. — A kis medence üres, lu­bickoljanak, amíg jólesik — vála­szolták kérésünkre, két óra múlva vidáman búcsúztak: Viszlát egy hét múlva! Egy hét múlva természetesen be­borult. Városnéző körútra vittek, az úszás elmaradt. A következő hét szerdáján azonban megint szakadt rólunk a verejték. — Megpróbáljuk? — Hátha Szerencsénk lesz. — A kar­bantartók nem voltak sehol, a me­dencékben edzés folyt. — Talán az a tekintélyes, kisportolt nő a vezető edző. Hátha nem küldenek el. — — Természetesen maradhattunk. Sőt! Az edzőnő hatunk számára kiürítte­­tett egy széles sávot az egyik me­dencében. Kedvünkre úszkálhattunk sötétedésig. És ismét meghívtak, csak a „köszönjük szépen“ — ért. — Ne izgulj — vigasztaltak az uta­zás előtt tapasztaltabb kollégáim. — Moszkvából könnyen, gyorsan, ol­csón telefonálhatsz haza. A harma­dik napon kezdtem a kísérletezést. — Jó estét kívánok, X. Y. vagyok a Moszkva szállóból, a 333-as szo­bában lakom, telefonszámt'm 2953395, kérem, kapcsolja Csehszlovákiát, Bratislavát, ezt és ezt a számot. — Vettem — szólt a telefonoskis­asszony —. de sajnos csak éjfélre van szabad vonal. — Nem számít, várok. — Hány percig óhajt be­szélni? — Három. — Otthon csak ti­zenegy óra lesz, biztosan nem alsza­nak még, gondoltam. Gyökeret eresz­tettem a telefon mellett és vártam. Fél tizenkettőig nyugodtan, aztán rázendítettem: — Fogadjunk, hogy nem jön be? — Nyugi, semmi pesz­­szimizmus — vigasztalt Dana (köny­­nyen, előző nap beszélt a férjével). Éjfélkor enyhe gyomorgörcsökben szenvedtem, egy órakor a fogamat szívtam, kettőkor a világ legszeren­csétlenebb élőlényének kiáltottam ki magam. Akkor végre megcsörrent a telefon. — Kapcsolom Bratislavát! — zúgás, búgás, valahol mintha csön­­gene a készülék. Semmi. — Nagyon S'ajnálom, nem jelentkezik senki, de holnap reggel hétkor újra megpró­bálom, ha óhajtja. — Hogyne, legyen olyan kedves. — Az éjszaka borzasz­tó hosszúra nyúlt. Reggel a telefon ébresztett. Nem a családom. A lak­helyemhez közel eső kórház. — Dél­ben újra kapcsolhatom, lesz üres vo­nal — nyugtatott a telefonoskis­asszony. Az előadás után lélekszakadva rontottam a szállodába. A hívás be­jött, de megint téves volt a kapcso­lás. — Kéri a bratislavai központot? — Hogy is ne kértem volna! Uno­kaöcsém jelentkezett, de mire meg­értette, miről van szó, nővérem is befutott. — Befejezték? — szól a há­rom perc leteltével a moszkvai te­lefonközpontból a jól ismert hang. — Igen, köszönöm. — örülök, további kellemes itt-tartózkodást és legkö­zelebb több szerencsét kívánok, vi­szont hallásra. — Ilyet sem értem még, bár legalább tizenött éve te­lefontulajdonosok vagyunk. (Este hétkor, a nővéremmel meg­beszélt időpontban végre fölhívott a férjem, s Zsuzsával is társalogtunk, egy szuszra hadarta, 'hogy a mama elröpült Moszkvába, hoz könyvet, babát, autót, jó babuska vagyok, ebédre krumplit ettem, apa vacsorá­ra készít kakaót, megyek nyaralni Nagymival, Mártával, Ádámmal, Zoltánnal, aztán elviharzott. Én meg beszáguldottam a szállodát a hírrel: Beszéltem a lányommal. Azon az éj­szakán végre nyugodt volt az ál­mom.) CB5 ]

Next

/
Thumbnails
Contents