Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-07 / 45. szám

A HEGYEK csúcsain már acsarkodnak a fagy fehér kutyái, de idelenn a kertek fáin, bokrain még az ősz tiizei égnek. Falevelek — sárga és piros lángocskák — zizegve hullanak a délutáni napfényben.

Margit néni a lócán ülve kavarja a ciberejt. János bácsi rakja a tüzet az üske alatt. Pattog a tűz, rotyog fölötte a szilva. Lekvárfőzés — múltat, elfelejtett szokásokat idéz. A paraszti múltat, azt a világot, amelyben mészégetők, fuvarosok, ökrökkel szántók és kézzel vetők, kendert nyüvők, vásznat szövők, szénégetők, zsellérek és szolgálólányok, amelyben egykor a mezők munkában megöregedett emberei éltek.

Ilyenkor régi szokás szerint átjönnek a szomszédból is segíteni lekvárt kavarni és mesélni...

A tűz mellé kuporodunk Emma nénivel, a szomszédasszonnyal.

— Duráncaiból főzzük — mondja Margit néni. — A duráncait nem lehet csirkálni, mint például a betrenceit. Az üskében kell főzni, míg le nem válik a magjáról. Utána átpasszírozzuk egy nagyobb szűrőkanálon, azon felakad a magja. Gyere, egyél ciberejt, így kiáltottunk annak idején gyerekeknek, szomszédoknak.

— A legjobb lekvárt a betrenceiből lehet főzni — veszi át a szót mellettem Emma néni —, amit előbb ki kell csirkálni. Régen egymásnak jártunk segíteni. Nyolcán, tízen is összejöttünk a csirkálásra. A konyha közepén volt egy nagy fateknő. mellette a szilva, fonott kosarakban. Körülültük. A tekenőbe raktuk a kicsirkált szilvát. Közben daloltunk, viccelődtünk.

— Mi. fiúk meg ilyentájt jártunk a faluban — veti közbe János bácsi. — S ahol csirkálás volt, bevetődtünk udvarolni a lányoknak. Leginkább köcsögökbe és kőfazekakba öntöttük a lekvárt, még melegen. Amikor kihűlt és a teteje megbőrösödött, papírral kötöttük le a fazekat, aztán eltettük a komorába. Több éven át is elállt. Évente tíz-tizenöt litert is főztünk akkoriban. Mégis elfogyott. Vajat, szalonnát meg lekvárt hordtunk a kenyéren a mezőre. Amikor sütöttek, a kemencében mindig sült lekváros lángos. Buktiba és haluskára is felhasználták. A betrencei szilvát még aszalták is. Kenyérsütés után rakták a kemencébe. Télen ebből volt a limonádé. Megfőztek belőle vízben egy nagy fazékkal, és ennek itták a levét. Nem volt más csak ez a vízen kívül. Karácsonykor a kántálóknak is gyakran ezt adtak.

Beszéd közben körbe-körbe jár a kavaró. Margit néni veszi át Emma nénitől:

— Ezt bizony állandóan kavarni kell, mert különben hozzáfő az üskéhez, és kozmás lesz az íze. Volt úgy, amikor sok volt a ciberej, hogy az egyik reggeltől a másik reggelig is főztük. Akkor hamar reggel volt, mert sokat daloltunk. A legények gyakran csiklandozták a kavaró lányokat, bizony oda is égett az üske falához. Akkor jó, amikor már nem csorog le a kanálról, hanem egyszerre leesik róla. Ha nem főzték jól ki, előfordult, hogy kikelt és megpenészedett.

Szavaik nyomán elindulok egy világba, amelyet ők már megjártak.

Csobog a nyelv alól a szó, fényesedik a szem... S már aratunk, kévét kötünk, vízimalmok bakói alatt töretjük a kendert, szőjük a vásznat, ökrös

szekéren fát viszünk, kenyérre cseréljük__Hosszú,

nagyon hosszú út. De meddig lehet még ide eltalálni? Meddig lehet őket szóra bírni, nyelvük forrásvíz-frissességét magunkba szívni? Készülni kell az élmények, a látvány, az emlék befogadására, mert át kell venni az örökséget.

Lassan visszatérünk a jelenbe, a kavarókanál mellé. Közben anyásán betakarta a falut az este. Az üske mellett a meleg és a fény. Csend van. Csak a monoton köröző kanál és a rotyogó lekvár neszez. Margit néni elővesz egy kanalat. Belemártja a fortyogó lekvárba, s az üske felett oldalra billenti. Egy darabban esik le róla a lekvár.

KORCSMÁROS LÁSZLÓ