Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-31 / 5. szám

17.

Mifto azonban még egyszer nővérére tekintett, s olyan érzése támadt, hogy Sofia védekezni sem fog, s arra sem szánja el magát, hogy apjának bármit megmagyarázzon arról a keserves igyekezetéről, amit a hálószobák szélárnyékában némi boldogságért folytat, miközben — szinte ugyanabban a pillanatban — elhatározta, hogy ki fogja használni nővére közönyét, amit az önvédelem és tetteinek megokolásá iránt táplál, s áldozatul dobja őt apjánák, sőt, végeredményben Lojzónak is, aki előbb-utóbb rá fog szorulni, hogy nővérét faltörő kosnak és kedvező leállásnak használja föl, hogy kijátssza tromfját, hogy emlékeztessen Sona néhány utóbb esett szándéktalan, de kompromittáló és kiáltó kilengésére, s így észrevétlenül apja oldalára csússzon át. Azon töprengett, s ezt még el kellett döntenie, hogy annyira fölingerelje és kompromittálja-e Sonát, hogy az szedje a sátorfáját, s mégis csak áttegye székhelyét a nyitrai népművelőkhöz, miáltal 6, Minő, végre nyerne egy szobát Gabrielának, aki szereti őt, s akivel azonmód össze is házasodhatnának, mire Lojzót törné a frász, hogy az öccse ilyen bomba csajt kapott, mindnyájan nyernének benne egy oltári szakácsnőt, a fater el lenne ragadtatva, mert mindennap, minden áldott nap valami fotogén zaba gőzölögne az orra alatt, Gabriela boldog lenne, mert a tyúkketrecet villára cserélte fel, Gabriela faterja kiverné a balhét, csakhogy Gabrielának negyvenezer van a betétkönyvén — két-három másodperccel később, de szinte még ugyanabban a pillanatban Lojzo is visszanézett nővérére. Fontolgató és fölényes tekintetében, melyből a távolságtartás szándéka sem hiányzott, már-már olyan valami is benne rejlett, hogy pillanatnyilag nem hajlandó a nővérére pazarolni az idejét, mintha számára ez az egész nővér-ügy már régesrég megoldódott és ad acta került volna, míg Lina úgy csüggött Softán, mintha minden szó nélkül, csupán szemének rebbenő kifejezésével azt szerette volna megvallani, hogy érti őt, hogy szeretné, ha a húga lehetne, de nagy lelki nyomás nehezedik rá. Lojzo az apjához fordult:

— Csakhogy te azt mondtad ... hogy mi itt mindnyájan csupa, de csupa lárva vagyunk! Ragaszkodsz a véleményedhez, hogy lárva vagyok ... ? Hogy én... hogy személy szerint én is lárva lettem

volna ebben a házban? Képtelen vagy engem megérteni? Már te is képtelen vagy megérteni? Megkukultál?! Teljesen?! Hát nem látod, mi folyik ebben a házban?

— Vádolni akarsz? — kérdezte az apja, s önkéntelenül Linára pillantott. — Azonkívül idegenek is vannak a háznál!

— Lina ... ? Ha úgy véled, hogy Sona élősködő ... mert ha jól értem, a lárva szót pontosan, maradéktalanul így lehet letordítani... akkor ezt intézd el ővele! Én csak azt ismétlem meg, amit az elején mondtam: nyugodtan bevihetted volna anyát a kórházba, mikor még nem volt késő! És nem volt késő! Egy olyan ember, mint te, olyan kapcsolatokkal... mondd meg nekem, mért nem tetted ? Mért nem tetted ... mikor tudod, én meg ugyanolyan jól tudom... hát mért nem voltál képes azt mondani a mamának: Most aztán elég! Indulás! És be a kocsiba! Momentán ... elég fura tőled... hogy előbb hallgatsz ... tudom, hogy hülyén érzed magad ... aztán meg kezdesz lelárvázni minket! Ám rajta! Ha le akarod lárvázni Minót... vagy Sonát... az az ő dolguk! De én a magam részéről... már most kikérem magamnak! — Lojzo levegőt vett, s folytatta: — Legeslegelóször is: mért nem dumáltad bele a mama fejébe? Ha egyszer ... ha jól tudom, őnélküle ... — Lojzo megnyalta felső ajkát, s tovább beszélt: — Mindent, amit tettél... tulajdonképp őérte tetted! Ne haragudj, megmondom kereken: ezt az egészet, a házat, a kertet, a kocsit, a nyaralót meg a többit elsősorban érte hoztad össze ilyen szépen! Tudom, hogy izé... hogy szeretsz minket... hogy ugyanúgy miértünk is tetted! De ő... mi már felnőttek vagyunk, és beszélhetünk egymással nyíltan ... ő... az, amit iránta éreztél... az volt a főmotor... a főmotor, ami hajtott! Tudom, hogy dörzsölt vagy, de ezekben az ügyekben ... átlátszó vagy, mint a zsíros papír! Nem zsíros papírt akartam mondani... na, szóval... átlátszó vagy! És most... minden, az egész építmény összeomlott! De ha egyszer tudtad ... hogy a mamánál ilyen ... ilyen gyorsan is bekövetkezhet az izé... a vég, de nem feltétlenül ... ha egyszer tudtad ezt

Lojzo nem fejezte be, kezét a nadrágzsebébe süllyesztette, s egy fájdalomcsillapítás dobozt kotort elő, de mikor rájött, hogy üres, visszadugta.

— Ebben neki abszolút igaza van — fordult Minő az apjához,

JÄN JOHAIMIDES

A

BCrCTKÖlWM

IMMDhJb

Nűi *

de fölfogta annak arckifejezését, s így folytatta: — De ugyanúgy tény, és azt is nyíltan meg kell mondani, hogy a mama ... persze ő már odaát van ... s talán ... kegyetlenség, hogy így kell beszélnem a saját anyámról... a holtakról jót vagy semmit... de neked, Lojzo ... neked viszont azt is meg kéne gondolnod ... hogy a mama nem akart... az utóbbi időkben ... rendesen rá se nézni apára! Ez tény! Mit kerülgetnénk a forró kását! És meg kell mondanom ... nyíltan azt is ... hogy valójában a mamának nem is volt erre semmi oka! Semmi joga! Apának nincsenek görbe útjai, az beton, mint dirihelyettes se vitt csajokat az ágyába! És beton... hogy szereti.,. vagyis ... szerette a mamát. — Mifto az utolsó szavakat már suttogta.

Minő fejtegetéseit Murák vágta el, de valószínű, hogy nem gondolta végig, amit mondani akart, s talán csak azért szakította félbe Miftót, mert nem kívánta hallani, milyen következtetésekre jut. Halkan csak ennyit vetett oda:

Ez a kérdés másik oldala.

— Miféle másik oldal? — vágta rá Mifto. — Remélem, nem akarod még bizonygatni is, hogy ez a kérdés másik oldala! Véletlenül ez az első oldala a kérdésnek! Egyszerűen kínos, hogy én beszélek róla... de lehet, hogy épp ezért kell minden köntörfalazás nélkül a szemedbe mondanom, hogy le kell számolnod a mama emlékével! Éppen azért mondok ilyet... mert a mama ... — Mifto nem fejezte be a mondatot, viszszahőkölt, s közben mintegy a bizonytalanságnak és lámpaláznak, illetve egy műsorvezető ellesett, szinte példás fölényének valami sajátszerű keverékével nézett végig apján. így folytatta: — Nézd, apa: te harminccal vagy öregebb, mint én ... de ... tudom, ráfázok, ha a szemedbe mondom ... de itt ezt csakis én mondhatom a szemedbe, apa ... hogy sose tudtál a nőkkel bánni.

Mifto mondatának vége idegesebbre sikerült, de mentes maradt a védekező vagy támadó dölyf minden előjelétől, halványan elpirult, de a szeme két kemény, bánatos, kék színű kavics maradt.

Lina még ugyanebben a másodpercben fölkelt a fotelból, égő füllel és kitágult pórusokkal, mintha arcát kamillában párolta volna, s ziláló mellel súgta: — Megkeresem a mamát. — Közben, talán önkéntelenül, talán ösztönös kíváncsiságának engedve, Murákra sandított, aki úgy ült a helyén mint azelőtt, s arca, magas homlokával, mint egy nagy, eleven lenyomat, mint a rohamozó, de vasakarattal féken tartott fáradtság lenyomata minden észrevehető rezzenés nélkül maradt, mintha egy árva mukkot sem értett volna abból, amit a fia mondott, mintha valami választ vagy óvó figyelmeztetést egy idegen, egy nem európai nyelven hallott volna, amit sem rendszerbe sorolni, sem lefordítani, sem nyomatékeiből értelmezni nem képes, vagy mintha nagyon is jól értette volna, amit Mifto állított.

(folytatjuk)

A vadőr

Azután, hogy Cajka, a csősz eltűnt, mint az erdei árnyék, erdők hangja, gyerekmese,

Mihály — egyetlen gyermeke tovább percig se tétovázott, fontolgatott, latolgatott, a dolgok közepébe vágott.

Oly egyedül maradt, miként az ujjam, dönt hát könnyedén:

Ejh, a csavargásból elég immár, gondolta, nincs tovább. Szolgálni ma itt, holnap ott, s ki tudja, mennyi lesz a bér, s nem lesz sorsom még mostohább? Tespedni csupán, nyomorogni sövény mellett, miként a fa, szívós gyökerét mélybe ha eresztvén, kilombosodott, kizöldellt, széttárulkozott, vélve magát kert közepében, ahol is terjeszkedhetik kedvére. De alig telik egy esztendő el, s éppen itt a tél, s százszor kifagy, amíg megfogan, s végülis hervadton kivágják és kidobják onnan. Gyűjtsön többet ki többre vágyik, a légben sok szép ritka toll leng, s ki mint veti, úgy kél az ágyból. „Ki előbb önt, előbb is őröl" — mondta jó apám is, ha szólt

— dobbant lábával férfimód Mihály. Olyan izmos a válla, mintha tölgyfát naponta vágna.

S úgy rántja össze homlokát, mintha mélységes nyomorát akarná kitépni tövestől.

„Amerre lépek, gyötrelem,

s nem úgy enyém, mint tenyerem, e föld, mindenki nem bírhatja,

— hiszen megélt nélküle apja is — csak baltája volt — sóra jövedelme alig futotta.

Ha sorsom: csúszni-mászni csak, azt vágja szemembe minden, hogy erre teremtett az isten, ha szolgálat mindenképpen a sorsom, javítok szépen rajta. Egy eresz alá állok, egyetlenegy küszöbre járok.

Én mindig is dolgozni vágytam, becsületben nincs hiány nálam.

Az isten majd megtart erőben,