Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-10-17 / 42. szám
TÓTH LÁSZLÓ ÁKOMBÁKOM (Részlet) Amint Kriksz és Kraksz ekképp tanakodott, egyszer csak odament hozzájuk egy cipő. — Hej, cipő, cipellő, hol a láb belőled? — kérdezte kíváncsian Kriksz. — Fürdik a tengerben — mondta vidáman a cipő és továbbsétált. Kriksznek épp csak annyi ideje maradt, hogy megkérdezze még: — És hová mész? — Megyek a cipészhez, elkopott a sarokvasam. Ellenkező irányból jött egy hal. — Hej, hal, halacska, hová mész? — kérdezte a haltól Kraksz. — A pikkelyeimet viszem föl az égre, közeleg az éj — mondta a hal a cimboráknak, s még gyorsan hozzátette: — Ne tartóztassatok, sietnem kell! Kriksz és Kraksz erre fölnéztek az égre, de a Nap még magasan állt, dél felé járhatott az idő. Ej, ej, lassan siethet ez a hal — gondolták mindketten, de nem szóltak semmit. Lehet, hogy nem is hal volt, morfordírozott tovább Kraksz, hanem csiga. De csiga is aligha lehetett, mert a házát nem láttam a hátán. Netalántán elvesztette volna? Vagy kiadta albérletbe? — okoskodott magában, és gyorsan az előbbi jövevény után fordult, hogy meggyőződjék róla, hal volt-e rolóban, vagy tényleg csiga? De már nem látta. Halnak egészen csiga volt, csigának egészen hal, meglehet hát, hogy egy valóságos csigahallal találkoztunk az imént — tett pontot kételyei végére Kraksz. S mivel neve se volt csigahalnak, vagy legalábbis nem kötötte a két cimbora orrára, Kraksz gyorsan elnevezte Tóbiásnak. Hogy miért éppen Tóbiásnak, azt maga se tudtp, de különben egészen Tóbiás-forrná ja volt. Eközben — észre se vették, mikor — előttük termett egy férfi. Bajusza volt, de cipője nem, illetve volt az is, de csak egy; egy vállán szák lógott, a másikon meg iszák, de mindkettő üresen. — Nem láttatok erre egy cipőt? — kérdezte a két cimborát. Édesanyámmal, édesapámmal és Ildikó nővéremmel az idén is töltöttünk két hetet Magyarországon. Július végén utaztunk Szegedre. Az autókempingben sátoroztunk. A Tisza-parti termálfürdőben fürödtünk, s nagyokat lakmároztunk a kürtőskalácsból, amiért hosszú sor tekergett mindennap. Sok magyarországi várost láttam már, de azt hiszem, Szeged a legszebb. Rengeteg a műemléképület, sok a szép park, amelyekben híres emberek — Vásárhelyi Pál, Széchenyi István, Dankó Pista, Deák Ferenc, Tisza Lajos — szobrai állnak. Érdekes az 1879-es nagy szegedi árvíz emlékére alkotott a Romboló Tisza szobra. Ekkor az egész város elpusztult, s az egész ország összefogásával épült modern nagyvárossá. A Dóm impozáns épülete, az úgynevezett Zsotér-ház, az érdekes görögkeleti szerb templom, a Nemzeti Színház épülete, a második világháborúban elpusztított Lidice emlékműve — egy hét alig elegendő ahhoz, hogy mindezt a sok szép értéket megnézzük, emlékezetünkbe véssük. A SZŐKE TISZA VÁROSÁBAN — De láttuk — mondta Kraksz helyett is Kriksz. — És hová ment? — kérdezte a férfi. _ _ — A cipészhez — mondta Kriksz, nem engedve szóhoz jutni Krakszot. merre is vegye az útját. A cipője után a cipészhez? Vagy föl az égre a hal után? Gondolataiba mélyedve indult el, de nem tudni, hová... Közben dudorászott. Kriksz azonnal fölismerte a Hej, halászok, halászok című dalt: és VarRii Gábor illusztrációja — Hát egy halat, azt láttatok-e? — érdeklődött tovább az üres szákos mezítlábas. — Láttunk bizony azt is. — És hová ment? Kriksz erre nem szólt semmit, csak némán az ég felé bökött a mutatóujjával. — A pikkelyeit vitte föl az égre a cipészhez, sarokvasat rakatni rájuk — keveredett bele Kraksz, aki csak most jutott szóhoz. De őrá a bajuszos bizony már nem figyelt. Azon töprenkedett, hogy most Égen fénylő pikkelyek, földre hullnak — kikelnek. Földre hullnak — kikelnek, halakat is teremnek. Három álmos halászok, pikkelyfákon halásznak. Rázza egyik meg a másik, a harmadik hadonászik: — Potyognak a pikkelyek, hej, halászok, haj, halászok, csak hal nem hull, mit tegyek? A legmaradandóbb emlékeink a most már nagy nyugalmat árasztó, méltóságosan hömpölygő „szőke“ Tiszához fűződnek, melynek árnyas partjain sokat pihentünk. Ahhoz, hogy jobban megismerjük Szegedet, több idő kellene, de ez a néhány napos látogatás is elég volt arra, hogy megszeressem, megcsodáljam e dél-magyarországi várost, hogy visszakívánkozzam oda, s minden Kuckósnak ajánljam, amint lehet, szüleivel utazzon oda. IFJ. JUHASZ ISTVÁN S~g|r. fffíMf ftíffil cys íWSt •? Ir M11]! f-fCT Vaj9M^B^K^8ÍPm«tflf HffltX?M BBPÁffilli H Vjj^.Yi'iá’H W? <*i* tfütfff I ff J Íéü!m pnäUdBiflnM^Ri^litpHKAp^Haj^H KZjEuSSS- .,■■■:;•■■". ■:■;= - ■ •••'• •■ -. ' ■ V?-
