Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-24 / 4. szám
DUSZA ISTVÁN Beszélgetések Iá »ipa g.% új t ás után Még jócskán benne vagyunk a léiben, de már érezhető, hogy kifelé haladunk alagútjából. Naponként toldja meg fényességének idejét a Nap; nem sokkal, csak egy-egy perccel, egy-egy „tyúklépéssel”. Egyre később kattannak a villanykapcsolók, hogy az izzószálakra apró lángocskákat lobbantó áramot bocsássanak a vezetékbe. Egy mozdulattal tesszük ezt, megszokott csavarintással. Aligha gondol bármelyikünk is rá, hogy a lámpagyújtás valamikor áhítattal teli szertartás volt. Sóvárgó gyerekszemek lesték a petróleumlámpák cilinderei alá bújtatott lángot, bámulták a falakon imbolygó árnyékot. Utána néhány percig álltak, vagy ültek; szótlanul, mintha csak a lánglobbantó anyákat tisztelték volna Ősök tűzcsiholó áhítatával kezdték az estéket. Szegények estéi voltak ilyenek, homályba fényt hintő lámpák körül. S később gyerekkorom gyakori áramszünetei megőriztették szüleimmel a petróleumlámpát. Titokban örültünk az ilyen estéknek. Televízió akkor még elérhetetlen álom volt, táskarádió is kevés családnak. Szótlan áhítattal ültünk a lámpa körül, majd nyitogatni kezdte szárnyait a mese. Apám szájáról a nyolc testvért nevelő család mindennapjai emelkedtek a magasba, anyám ajkain rokonok, elődök alakjai születtek újjá. Majd a magyar népmesék tucatjai suhogták körül a gyermeki képzelet fuvallatai előtt hajlongó lángot. A farkasok eszén túljáró kismalac volt legkedvesebb, talán a téli hidegben farkasforrázó bátorsága végett. Majd az apai képzettársítás fűzte meselánc újabb gyöngyeként következett a Kisgömböc önpukkasztó falánkságával. Kalandok sorozata, szájhagyományként élő családi krónika követte egymást. Mind a négyünknek fontos volt a beszélgetés. Így került legélesebb emlékképeink, gyerekkorunk lelki életének legfontosabbnak ítélt hatásai közé. Esténként ma is lámpát gyújtunk. Kevesebb áhítattal űzzük a sötétet. Szinte már nincs is mit űzni. Ha nem gyújtanánk fényt, akkor sem lenne teljesen sötét az este. Az utcáról már a legkisebb faluban is bevilágít a neonfény, vagy a szomszéd ház bejárata fölött egész éjjel virrasztó lámpa. Egy-egy lámpagyújtáskor elektromos izzószálak milliói ontják a fényt, fűtőtestek árasztják a meleget, és televíziók, rádiók vették át a mesélók szerepét. Nem t szegénység lámpagyújtásának idő szépítette romantikáját kívánom vissza, hiszen ezt alig ismer-Fotó: KÖNÖZSI hettem. A beszélgetések hiányoznak így lámpagyújtás után. A szomszédasszony átfut néhány pillanatra eztazt kölcsönkérni, esetleg még felhörpinti a futtában elkészített feketét. (Elgondolkodtató, hogy modem szokásunk elterjedésekor, nem vettük át a kávézó közép-ázsiai népektől a kávéivás pihentető, üdítő szertartásosságát, a tevékenység körüli beszélgetést, bölcselkedést, az egymásra és a világ dolgaira való figyelést). Ha beszélgetünk is, kevesebbet, mint azelőtt, pontosabban fogalmazva: egyre kevesebbet. Mondogatjuk, hogy nem az igény hiányzik, hanem a lehetőség. Szeretnénk beszélgetni, de hát egy zsúfolt vonaton, vagy autóbuszon kinek van kedve. Utcai találkozásokról elhajt, siettet a bevásárlás, az óvodában, a napköziben ránk várakozó gyerek. Az estéinket velük kellene tölteni, de ez a legjobb esetben csupán egy helyiségben való tartózkodással, odavetett félmondatokkal, sebtiben összekapart nekik szánt gondolattöredékekkel azonos. Közben égnek a lámpák, világítanak estéról-estére. Gyorsvacsorák hideg ízét nyeli a család. Reggelre maradt mosatlan edények szagát zárja be a konyhaajtó, mert kezdődik a tévé esti főműsora. A gyerekeket a tévémaci altatja el, nekünk már csak az marad, hogy átvigyük őket a kiságyukba. Eloltjuk a kristálycsillárokat, a nagymamától örökölt petróleumlámpa átalakított foglalatában világító iz-Nű!10 zót, a húzott szövetből készült emyős lámpát, s csak egyetlen fénypont világít; a képernyő. Hány helyen gyulladnak fel este az olvasólámpák? Hol ül állólámpa fénykörébe az álmosan mesét váró gyerek? Kezünkbe vettük-e a tegnap este félbehagyott regényt? Mindannyiunknak önmagában kell válaszolni a kérdésekre. Változó életmódunkba miért nem vesszük át az elődök életmódjának pozitív vonásait? Szokásaink sem a rokonság, a barátság erősítését segítik. A legtöbb család magának él. Mindennapjaink túlfeszített tempójának következményei a széteső rokonságok, a kialakulatlan baráti társaságok, az egyre ridegebb és lazább családi kapcsolatok. Sóhajtva nyugtázzuk a „megváltozhatatlant”. Aligha gondolunk arra, hogy amikor szidjuk a rossz tévéműsort, sajnálnunk kellene a nézésére pazarolt időt. Ez alatt megbeszélhettük volna feleségünk tegnapi kézlegyintéssel elintézett munkahelyi gondjait. (Az utóbbi időben sokat foglalkozunk a televíziózással, hatásaival. Aligha vonhatjuk kétségbe létjogosultságát, vitathatatlan előnyeit. A baj másutt van. Abban, hogyan illesztjük be életünkbe. Tudunk-e műsort választani? Ismerjük-e eléggé önmagunkat, hogy válasszunk, vagy a „valami majdcsak-lesz” nézettel ülünk a képernyő elé? Vegyük számba, hányszor kapcsoltuk ki a készüléket, ha vendégünk érkezett? Vagy hány alkalommal telepedett le ő is közénk — „tévézni” ?) S ezzel a közbevetéssel máris visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk; a beszélgetés meghittségéhez, őszinteségéhez, problémamegoldó varázserejéhez, a mesékhez, a közös játékhoz. Valamikor a lámpagyújtást a benti apró-cseprő dolgok elvégzése után a beszélgetések követték. Ma lámpát gyújtunk a sietve összecsapott és elfogyasztott vacsorához, majd lámpát oltunk a televíziónak. Mátyusföldön lámpa gyújtáskor jó estét kívántak. Ez a kívánság több volt napszakhoz kötődő gesztusnál. A „jó este” fogalmán hasznosat, meghittet, lélekjobbítót értettek. Emlékezést régiekre, történetekbe szőtt erkölcsi intelmeket a fiatalabbaknak, népballadákat, betyártörténeteket és mindenekelőtt népdalokat, Petőfi-verseket. Este tervezték a holnap reggelt, este vetettek számot az elmúl nappal. Ilyenkor emlegették, a távolba szakadtakat, a rokonokat, a rég nem látott barátokat. Elhatározták, mit csinálnak holnap, mire mennyit költenek, kinek mit adnak, mástól mit kérnek. Ez volt a családi élet munkán túli kiteljesedése. Sokszor ez sem volt tétlen eltöltött idő. Kukoricamorzsolás, babfejtés, borsó- és lencseválogatás közben talán még a gondolatok is gördülékenyebbek voltak. Emlékszem, édesapám ha már nem talált más benti elfoglaltságot, nekiállt a család iratait rendezgetni, régi keresztleveleket, adóügyi felszólításokat, biztosítási kötvényeket, nagyapám leveleit, adás-vételről szóló nyugtákat. Ilyenkor mesélt az elődök dolgairól; ki volt rossz gazda, ki volt iszákos, kinek gyarapodott a vagyona, ki szegényedett el teljesen. Lehet ennél jobb gyökereztetője egy nyiladozó értelmű gyereknek? Aligha. Elődeitől így tanulhat erkölcsi tartást, hibáikból így nyerhet tanulságot, tetteik nyomán elindulva így érheti el élete célját. A lámpagyújtás utáni beszélgetéseknek ez volt a legfontosabb küldetése. Nyelvi, földrajzi, rokoni, baráti kötődésekkel útnak indítani a felserdült ifjakat. Körülményeikhez képest ez volt a legtöbb, amit kaphattak Ma, az új társadalmi rend nyújtotta lehetőségeket mintha önzőbben használnánk ki. Holott egészséges az lenne, ha a megnövekedett szabad időt, a jóval nagyobb anyagi lehetőségeinket ésszerűbben, családunk szellemi, erkölcsi gyarapodására is ugyanúgy fordítanánk, mint az anyagira. Ma este is lelkűkben mese után sóvárgó gyerekek beszélgetni akaró családtagok várják a lámpagyújtást. Rajtunk múlik, hogy a fény lelkűkig érjen.
