Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-24 / 4. szám
16. Pillantása Lojzóra, majd Mifióra tévedt, s lassan így folytatta: — Én továbbra is ... támogatni foglak titeket ... de e percben mindőtöknek száz százalékkal pontosabban kell tudnia, hogy mostantól fogva ki-ki elsősorban magára támaszkodhat. Sofia elnehezült szemhéjjal hallgatta apját, s úgy nézett rá, mintha valamit eszébe akart volna juttatni, míg Lojzo az apjához fordult: — Igazán elintézhetted volna azt a szanatóriumot a mamának... ha egyszer annyit güriztél — A klinika nyitva állt előtte — válaszolta Murák rezzenéstelen arccal, anélkül, hogy ez az arc bármit is fölfedett volna, s olyan pillantást vetett Lojzóra, mint aki a kártyalapok legyezőjében több tromfot is tartogat. — Ezt ne mondd! Ezt aztán nem fogod nekem bedumálni! Bármelyik napon abszolúte simán fölpakolhattad volna és befurikázhattad volna a -mamát! Remélem, nem azt akarod mohdjUni, hogy nem volt rá időd! Tudora,- mit akarsz, mondani! Én is bevittem volna, de te nagyon is jól tudod ... te is tudod ...! Mit is fecsegnék erről! — Ez véletlenül tény. Lojzo beszállította volna! — mondta Sofia. — Tény, hogy Lojzo iksz alkalommal könyörgötl, győzzem meg a mamát, olyanformán, hogy feltétlenül... de tüstént kórházba kell mennie! — Mit akarsz mondani? — szólt megint Lojzo, s úgy nézett apjára, mintha megérezte, megszimatolta gadt, józan, tárgyilagos és halk hangon. — Szóval te azt mondod, hogy lárvák vagyunk? — kérdezte Lojzo, s jobb arcán egy tagolt, mélyvörös folt jelent meg. — Oké! Lárvák! Legyünk hát lárvák! Tudnod kellett volna, hogy lárvák leszünk! Hogyhogy nem tudtad... ha egyszer te mindig mindent előre látsz? — Szerinted ... én ... lárva vagyok? — kérdzte Sofia nagyon lassan, mintha a kimondott szavak minden kiterjedésébe, minden jelentésébe és kapcsolatába külön be akart volna hatolni. — Te... személy szerint... — fordult az apja teljes és nyílt megvetéssel Sofiához — az én szememben te vagy az első számú lárva! — Szóval... én vagyok... igazán ... igazán a legnagyobbik ... lárva... a te szemedben? — kérdezte Sofia fojtott és rejtett, takargatott indulattal, mintha minden erejéből arra törekedett volna, hogy még maga előtt is titkolja és kerülgesse a dolgot, s hangja minden csengését elvesztette, tompán, fáradtan kongott, mintha egyszerre minden erő és nyomaték kipárolgott volna belőle, úgy szólt, mintha a kérdezés pillanatában többé nem is az 6 hangja lett volna, s egy pillanatig úgy tűnt föl, hogy olyan hangon szólt, ami csak hasonlított a hangjára, összeszorílotta a fogát, s a fájdalom, amitől az arca átalakult — mintha új formát kívánt volna neki adni, szemét és szemének hátterét kiemelve —, mintha a fájdalom, amitől ajka elíehérült és földuzzadt, még nagyobbra növelte, de közben vonzó bájától is megfosztotta volna, ez a fájdalom lassanként visszaszorult belső, talán maga előtt is alig ismert dühének feszítőereje előtt, amiről JÁN JOHANIDES A BCTÉTÖIYVJ BbLMDhJh volna, hogy apja a tartalékok bevetésére készül, s valószínűleg emiatt fűzte hozzá: — Neked kell a legpontosabban tudnod ...! Nagyon . is jól tudod, hogy a mama egyáltalán nem, sosem adott az én szavamra! Ezért is fordultam Sofiához! — Már megbocsássatok! De én napi tizenkét órát kulizok, s mikor végre hazakecmergek, azt látom, hogy körülöttem csupa lárvák tenyésznek! És szórják a pénzt! Lárvák ... a mama meg... fütyül az egészre. — Milyen lárvák? Miféle lárvák? Fogalmazhatnál pontosabban? — faggatta őt Lojzo harciasán. Lárvák — közölte Murák higNŐT* eddig a pillanatig talán maga sem tudta, hogy ilyen is van benne. — Én ... tudom ... hogy ezt ezt... tán nem kellene mondanom most... mikor a mama meghalt közölte apja a szilárd, mély gyökerektől sarjadt gyöngédségnek azon a meghökkentő, szokatlanul érzelmes, simogató hangján, amit sem várni, sem előrelátni nem lehetett. Lassú, halk szavaiban szinte meglepő mérséklet és alázat duruzsolt, s higgadt megnyugtató és barátságos hangja úgy hatott, mintha önzetlen és tág ölelésű szeretetének burkolója lett volna, annak, mely valóban mindig csak adni akar. Lojzo az apjára pillantott, s arca egy másodpercre elárulta, hogy ismeri ezt a hangját, Mifio viszont úgy meredt rá, mint akinek nem tetszik ez a megnyilatkozó érzelem, mely egy rákényszerítendő kötelezettségre emlékezteti. Murák egy könnyed mosolyt vetett Sofiárjf, s az ajkán megjelent váratlan mbsoly közvetlen, feltétel nélküli egyszerűsége önkéntelenül is szemének állandó, de sikerrel idomított és hibátlanul uralt, engedelmes fáradtságát hangsúlyozta, szemét, amely közben úgy hatott, mintha csak ebben a pillanatban nyílt volna ki s mutatta volna meg magát, függetlenül a szándékától. Sofiának is, a maga legsajátszerűbb természetében, azt, amit külső, felületi szeme alatt rejteget. Csakhogy ebben a takaratlan, önkéntelenül föltárt és véletlenül sarkig nyitott pillantásban a gazda nagyvonalú és tapintatos, fölényes és előrelátó bölcsességének naponta ott csillogó sikeres uralkodói magabiztossága egyszerre csak nem volt többé jelen. Murák lassan, nagyon lassan, a korábbi pártatlan nyugalom s a legteljesebb szeretet hangján beszélt: — Belátom ... tudnod kell... miért kellett a szemedbe mondanom éppen most... meg az is tény, hogy minden jogcímed megvan rá, hogy tudd . .. miért olvastam a fejedre .. . hogy... — Murák itt vontatottan és nagyon halkan fölsóhajtott, s csillapító hangján megismételte: — hogy te vagy az ... első számú lárva. Lojzo úgy kapta oda a szemét, akinek egy fontos, de korábbi apróság, valami döntő apróság jutott eszébe, amit épp most van alkalma ellenőrizni, mialatt Murák tovább magyarázott Sofiának: — Ne félj. Nem lesz lelkifröccs. Rövid leszek, vagy .. . legalábbis szeretnék az lenni: mikor a mama legutóbb fekvő beteg volt... te még egy vacak semmit se voltál képes összehozni a konyhában! Lojzo mászkált neked az ételhordóval ... hogy adni tudj'valamit ... a gyerekeidnek. Mást most föl se hozok . .. Nem is akarok. Megmondtam, még egyszer megismétlem: Lojzo mászkált ... vacsoráért a gyerekeidnek. Rólunk... nem is beszélek. Senki sem ösztökélt... hogy főztél volna nekünk ... Ezért vagy te ... az én szememben... az első számú lárva. Murák elnémult, s a két fivér szinte egyszerre kapta a tekintetét Sofiára. Nemcsak fejükkel, hanem könnyedén és nyugodtan a törzsükkel is fordultak, s volt a mozgásukban valami hanyag, méltóságteljes és utálkozó, de valami finom tartás is. Ügy méregették nővérüket, ahogy egy troli utasa találgatja, nem téved-e véletlenül, igazán az ismerősét látja-e vagy sem. Lojzo' alighanem szántszándékkal csak egy gyors pillantást vetett nővérére, s próbálta mindjárt az első alkalommal fölmérni, bár inkább csak kiérezni és kitalálni, mint fölmérni, hogy nővérük egyszerre csak valóban olyan erős lett-e, amilyennek e pillanatban látszik, hogy vajon az utóbbi hetek hazai sértései keményítették-e meg, avagy csak anyja friss keletű halála és apja kíméletes, de nyilvános és mégis csak nyílt gúnnyal telt szavai révén került-e könnyítő merevségnek abba az állapotába, ahol minden ütést el tud viselni az ember. (folytatjuk) MAX VON DER GRÜN EGYMÁS felé rohantak és hevesen összeölelkeztek a kölni pályaudvar 3-A peronján. Te vagy az?!' Forró júliusi reggel volt, és Renate az aacheni vonathoz sietett. Erich ezzel a vonattal érkezett Hamburgból. Az emberek a kocsikból a peronra, a peronról pedig a kocsikba törtettek, ök ketten pedig az útjukban álltak, és nem érezték, hogy minden oldalról lökdösik őket. Némán álltak, mindegyikük a másik arcát fürkészte. Végül a férfi karon ragadta a nőt, kivezette a lépcsőn a pályaudvarról, és a téren a székesegyház melletti kis kávéházban teát rendeltek. No, mesélj, Renate. Hogy élsz? Istenem, amint váratlanul megláttalak ... Te... Egyszerűen megijedtem. Annyi idő telt el, és amikor felém rohantál a peronon ... — Nem — nevette el magát a nő —, te rohantál felém. És nekem úgy tűnt, hogy csak tegnap láttalak utoljára, olyan közelinek tetszett minden. Pedig tizenöt év telt el azóta. — Milyen pontosan tudod: tizenöt év — egész örökkévalóság. Mesélj, mit csinálsz. Férjhez mentél, gyermekeid vannak, hová utazol, hol laksz most? ... — Várj, Erich, várj. Olyan türelmetlen vagy ... Nem, nem mentem férjhez, még mindig nem — о munkám ... Tudod, ha el akarsz érni valamit, akkor nem marad időd a családra. — Miféle munka az, ahol nincs idő a családra? — a férgi elnevette magát. — Én... én... most egy kereskedelmi céget vezetek itt Kölnben. Képzelheted, reggeltől estig csak a munka... — Vigye el az ördög! — kiáltott fel a férfi, és néhányszor az asztalra ütött a tenyerével. — Az ördög vigye el! Gratulálok! — Ah, mit beszélsz! — mondta a nő és elpirult. — Sokra vitted, gratulálok. Igen, derék ember vagy. És most szabadságra mész? — Igen ... igen... Négy hétre Hollandiába. Szükségem van rá, egészen
