Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-22 / 34. szám
Egy kiló kenyér óra nyolcszáz líra, egy liter tejé ötszáz. — Lehet, hogy számotokra furcsa — mondja Lorenzo, miután az olaszokra jellemzően azonnal letegez —, de nálunk le van lakatolva a telefon, személyenként csak napi egy beszélgetést engedhetünk meg. — Kocsitok van? — kérdeztem Lorenzót. — Volt. Két héttel ezelőtt ellopták. Jelentettem a rendőrségen, ahol ezt a választ kaptam: „Uram, Rómában naponta 2—300 kocsit lopnak el. Darabokra szedik, az alkatrészeket eladják, a karosszériát pedig Dél- Amerikába csempészik." Elvétve történik csak meg, ha egyiknek, másiknak nyomára akad a rendőrség. És ezzel már Olaszország „velejében" vagyunk. Senki sem tud megoldani semmit, senki sem felelős semmiért. Egyik merénylet, bombatámadás, fegyveres provokáció a másikat éri. A tüntetéseknek se szeri, se száma. A szakszervezetek széthúznak, így a sztrájkok sem érnek el mindig eredményeket. A munkaadók kényükrekedvükre bánnak a dolgozókai, sok az egyik napról a másikra történő elbocsátás. Nekem még van munkám, de nem tudom, holnap lesz-e. — Ennek a társadalomnak legnagyobb baja, hogy nem nyújt állampolgárainak biztonságot. A létbizonytalanság az átlagembert nap mint nap fenyegeti. — A múltkoriban jön haza a férjem. Fölébreszt, látom, nagyon feldúlt és szörnyűlködik. Azonnal arra gondoltam, elbocsátották, megélhetés nélkül maradunk. Ez a bizonytalanság mindennél rosszabb. Közben hazaérkezik Claudia, vendéglátóim tizenhat éves gimnazista lánya. Tőle azt kérdezem: milyen az olasz ifjúság helyzete? — Kilátástalan! Reménytelen! Másodikos gimnazista vagyok, van még két évem, hogy eldöntsem,, melyik főiskolán folytassam tanulmányaimat. Igaz, itt a főiskolára bejutni nem gond, hiszen nincs fölvételi, de sok pénzt fölemészt a tandíj. Szinte mindegy, melyik egyetemet, főiskolát választom, bármilyen diplomát is szerzek, állást sehol sem kapok. Tömegével végeznek a fiatalok a főiskolákon, és csak néhány százalékuk tud elhelyezkedni. Kizárólag akkor, ha a szüleiknek van elég pénzük, és magánrendelőt, ügyvédi irodát és ehhez hasonlót nyithat. . . Akinek nincs pénze, és ez a nagy többség, az az utcán marad. Lődörög, csavarog, elvétve talál rövídebb-hosszabb időre éjszakai portási vagy mosogatónői állást. A szülők tartják el iskolázott gyermekeiket, ha megtehetik. Ha nem, akkor marad a külföld. Persze, ha kap munkát! Mindenütt ott van a bizonytalanság, o „HA". . . A munkanélküliség következménye, hogy a fiatalság csavarog, bekerül egy csoportba — ahány csoport, annyiféle nézet, politikai felfogás alakul ki —, és energiáját nem a munkában adja ki, hanem sokszor brutális romboló akciókban.- Nemrégiben egy ilyen csoport felgyújtotta az iskolánkat - mondja Claudia. - Hogy kik voltak, és miért követték el tettüket, senki sem tudja. Mi az akció ellen úgy tiltakozunk, hogy huszonnégy órán keresztül megszállva tartottuk az iskolát. Persze, a végeredmény így sem változott: három hétig szünetelt a tanítás.- Osztályunkban is szinte mindenki más-más csoporthoz tortozik - (mert Olaszországban már a középiskolások nagy része is politizál). Beszélgetésünket a négyéves Stefano érkezése szakítja félbe. Stefano korábban járt óvodába, de néhány hónapja idehaza tartózkodik: a magánóvodát a szülők nem bírták pénzzel.- Az állami óvodák színvonala csapnivaló - mondja a házigazda, Lorenzo -, így Stefanot beadtuk egy közeli magánóvodába. Ez viszont havi 47 ezer lírába kerül. Az óvoda persze egy szupermodern létesítmény, csakhát nem a magunkfajta átlag-olaszoknak találták ki. Lorenzo az órájára néz: öt óra múlt. Indulnunk kell, hogy hatra, munkakezdésre beérjünk az I' Unité szerkesztőségbe. Hat előtt néhány perccel érkezünk a via dei Taurini-be, ahol az Olasz Kommunista Párt központi lapjának a szerkesztősége és nyomdája van. Lorenzo közben elmesélte, hogy a párt lapja változóan 2-300 ezer példányszámban jelenik meg, és a lap költségét a párttagok fedezik. A lap árusítását is nagymértékben segítik. Főleg a vaskosabb és drágább vasárnapi számot árulják, és további előfizetőket toboroznak. Néhány évvel ezelőtt még ő is árulta az újságot. Jelenleg évi háromszázezer lírát fizet a lapnak és ugyanennyit a tagsági bélyegért. Ez majd nem egyhavi fizetése. A kommunista újságírók egyébként lényegesen kevesebb fizetést kapnak, mint kollégáik, és jövedelmük egy részét visszafizetik a pártnak, a lapnak. — Miért csinálják? — Meggyőződésből tesszük — mondják. — Mi azt valljuk, hogy Olaszország problémáit a kommunisták bevonása nélkül nem lehet megoldani. Pártunk erős. Olaszországban jelenleg tombol a munkanélküliség. A családfenntartók külföldre kényszerülnek munka után. Százezrek helyzete kilátástalan. Hogy mit tehetünk ilyenkor mi, kommunista újságírók? Kiállunk a tömegek érdekei mellett, buzdítjuk őket igazságos küzdelmükben és melléjük állunk. A csizma, az olasz csizma egyre jobban szorít. Délen, de Északon is: mindenütt. A szorítást, a tarthatatlan állapotot mindenki érzi. Tenni egyelőre senki sem tud semmit. « ZOLCZER JANOS
