Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-15 / 33. szám
L s! KEDVES ASSZONYOM! Levelében azt panaszolja, hogy bár sikerült a házassága, jól élnek, két nagy fiú édesanyja, élete örömeit mégis megkeseríti egy látszólagos csekélység... „Még csak harmincévesek vagyunk — írja —, de ha valahova megyünk, nem foghatom kézen a férjemet, mert szerinte „ebből már kiöregedtünk”, nem karolhatok bele, mert szerinte ez „régi, elavult szokás”. Mindig csak úgy megyünk egymás mellett, mint két idegen, és hiába mondom, hogy ez igy nem jó, fáj nekem, ő hajthatatlanul ragaszkodik az elveihez. Az utóbbi időben valami ürüggyel inkább elkerülöm a sétákat, látogatóba menést, vagy ha mégis akkor azon vagyok, hogy autóval menjünk. Kis veszekedések, duzzogások forrása ez az ügy, látszatra semmi jelentősége, de félek, hogy idővel komoly ellentét lehet belőle ...” Panasza mélyén valóban több rejlik, mint első látásra vélnénk. Férjének ezek a téves elvei alááshatják harmonikus házaséletüket, és két fiuk nevelése szempontjából is kifogásolhatók. A szeretet időtlen, az egymáshoz tartozó emberek kölcsönös gyöngédségének megnyilvánulásai nincsenek életkorhoz kötve. Gondoljunk csak Philemonra és Baucisra, a görög mitológia megható idős házaspárjára; sok példát meríthetnénk az irodalomtörténetből, történelemből is a sírig tartó házastársi szeretet és gyöngédség megnyilvánulásaira. Konkrétan: egy házaspár sohasem öregedhet ki, abból, hogy kézenfogva vagy kart karba öltve járjon, mint ahogyan a férje gondolja. Az emberi kapcsolatokban elemi szükséglet a testi kontakttis. Például ha két ismerős, akiket semmiféle érzelmi szálak nem fűznek össze, elmerülten beszélet, az, aki a szót viszi önkéntelen szükségét érzi, hogy meg-megérintse beszélgető partnere karját, ha hangsúlyozni kíván valamit. Jóbarátok, ha találkoznak, vállon veregetik egymást. Anya és gyermeke között a kapcsolat — bármilyen életkorban — elképzelhetetlen testi kontaktus nélkül. A házasságban sem szabad a testi kontaktust meghagyni és leszűkíteni az intimitás perceire, és visszafojtani magunkban vagy a másikban az érintésnek a szerelmen kívül (vagy szerelmen túl) jelentkező igényét. Ez rendkívül fontos, alapvető emberi szükséglet, és ha valamilyen okból kielégítetlen marad, a hiányérzet végül is komoly pszichikai károsodást okozhat. Nézetem szerint feltehetően férje családszemlélete változott meg negativ irányban, s úgy véli, hogy az anyagi gyarapodással, jóléttel együtt kell járnia az „illik — nem illik” eltúlzásának. S ez veszélyes, mert idővel rideggé merevítheti a család belső életét. Próbálja férjének megmagyarázni, hogy nézetei helytelenek, s hogy a házastársi együvé tartozás, szeretet megnyilvánulása nem szégyen, hanem fontos szükséglet, s nem utolsó sorban szép példamutatás két gyermekük előtt! Szeretettel üdvözli %£/ci0u*\^J DÖNTÉS Sokáig érlelődött benne a döntés. Teljesen egyedül akart maradni önmagával, amikor kimondja az utolsó igent, vagy nemet. Még a gyerekeket is távoltartotta magától. Tudta, hogy ellágyul a szive, ha rájuk néz, és az apjuk sorsára gondol. Még az sem tudott erőt venni rajta, hogy mindannyiuk sorsa függ a döntéstől. Talán azért, mert tisztában volt vele: hármuk élete még rendezetlen. S főleg az övé. Ha boldog nem is lesz, de nyugalmát, önérzetét többé nem háborgatja senki. És az is lehet, hogy a boldogság is rátalál még egyszer — más tartalommal, mint amiről eddig álmodott. Hármuk sorsa hát nem fogja visszakényszeríteni abba a házba, amit évekig otthonának nevezett. De mi lesz vele? Diogenes — (boros) hordójává változik? Vagy sóbálvánnyá lesz az első lélekrázó magányos éjszaka után? Vagy jönnek a barátok, és ráerőszakolják meddő életüket: ... nincs asszony, nincs gyerek... érted, testvér ... nincs szerelem, nincs vetett ágy, nincs sírás ... testvér... csak ez van, látod ... ez marad... ez nem csap be soha... a sírig kísér... A sírig. Kit előbb, kit utóbb... Most eszébe jut, hogy ezt szokta neki mondani, ha nagyon kifakadt ... Meglátod, sírba visz az ivás..._____________________________ Ezt a sírt túl közelinek érezte. Nem frissen hantolt fekhelyre, tömény liliomillatra gondolt, hanem valami kimondhatatlan elmúlásra, amit annyiszor ki akart mondani, de sohasem jutott el odáig, mert leintette: — Delirium trémens... — állapította meg bölcsen, s akár sorolta is volna a kórtüneteket. A lélek temetőjére gondolt. Távollétében fogalmazódott meg benne. Távollétében, amikor indulatok, feldúlt éjszakák fojtogató levegője nélkül gondolta át életük márványsebeit: a megalázásokat, a szitkozódó szavakat, a rúgásokat, szeme alatt, combján a fájó kék foltokat. Latolgatta a döntést. Nem, hinni már nem tudott. Az örökös reménykedésbe is belefáradt, ez sem jött most segítségére. Pedig kapaszkodott volna a fűszálba is, csak még egyszer valahogy újra tudná — vele — kezdeni az életét... Erőltette magát, hogy gondolataiban előtérbe kerüljenek a szép emlékek. Mert ilyenek is voltak. Talán ezért is halogatta a döntést, amíg lehetett. De a sötét gondolatok minduntalan utat törtek, és megszabták gondolat-menetelésének (golgota) útját. Visszamegyek... — világosodott meg az agya egy váratlan pillanatban. Még egyszer elhiszem, hogy megváltozik, még egyszer elhiszem, hogy lesz akarata talpra állni. Viszszamegyek — mondta most már határozottan —, a gyerekeimért, szerelmünk szép ráadásáért. És azért is, hogy tisztában legyen saját lelkiismeretével: mindent megtett érte, amíg a remények egy szikrája is élt benne. Holnap vagy holnapután talán minden a régi lesz: jókedvűen ébred majd, iskolába indítja a gyerekeket, közös tervekről álmodik, és a rossz emlékek fogyóárnyként tün-_ nek el életükből. Most még arra sem gondolt, hogy a barátok is elfordulnak tőle, akik eddig — magányában — segítő kezet nyújtottak neki. Hiszen gyengének, ingatagnak bélyegzik majd, amiért egy könyörgés, egy könyörgés-sorozat újra visszakényszerítette. Most még erre sem gondolt, mert tudta, mindig is tudta, hogy a baráti segítő kéz csak arra jó, hogy el ne essen, hogy valaki kézenfogva vezesse, amíg vakon, tapogatózva jár. Idegesen összekapkodta ruháit. Gyűlölt -csomagolni. Az egész élete csak hurcolkodás, tört ki rajta a düh. Igazán utoljára, fogadkozott, feleselt önmagával. A gyerekeket engedte maga előtt menni, örült neki, hogy látta, apró lábukkal hogy sietnek — hazafelé. Próbálta magát megnyugtatni, hogy jól döntött. Még egyszer megpróbálja. Mindent megbeszélnek majd, megegyeznek ... aztán megint kétség fogta el: megegyeznek, lehet, hogy piaci kofák módjára. Serpenyőre állítják az érveket. Az egyik oldalon gyerekek, feleség, családi kör. A másikon, családi leltár, haverok, átcsavargott fél-éjszakák. És a mérleg nyelvének örökös rugója: a hívatlan vendég, a „mister alkohol“, ahogy mondani szokta ... Hirtelen légüres térbe zuhant. Szavakat mormol, amelyeknek nincs tartalmuk. Terveket kovácsol, amelyeknek nincs végcéljuk. Előregyártott szövegeket memorizál, mert fél a találkozás sikertelenségétől.- A találkozás: semleges területen, semleges tartalommal. Annyi mindent el akar mondani. Arról, hogy milyen sokáig érlelődött benne a döntés. MEGYERI ANDREA NAGY LÁSZLÓ felvétele_________
