Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-18 / 29. szám
DUSZA ISTVÁN oo o n n ^1928 - 1955 - 1961 - 1980 A sarlósok táborozásától indulva, a rozsnyói (Roznava) járási majd az első országos dal- és táncünnepélyen át, a jövő esztendőben sorrakerülö Csehszlovákiai Magyar Dolgozók XV. Kulturális ünnepségéig. Olyan idő ez, amelynek múlása nemzedékről nemzedékre hagyományozott egy darab történelmi igazságot, erkölcsi tanulságot, hogy a kommunista párt nemzetiségi politikája teremtette távlattal, lehetőséggel nemzedékünk — a mai harminc- és huszonévesek — a jövőben minden körülményben élni tudjon. Gombaszög (Gömbösek) - cáfolható, de a tényen mit sem változtat - a fiataloké. Talán ebből is eredeztethető, hogy ma már nemcsak táncol, dalol, de gondolkodik is. Gondolkedik és vitázik önmagával, tartalmáról és minőségéről egyaránt. Ha mást nem is, annyit évente minden néző, résztvevő leszögez, hogy az idei jobb vagy rosszabb volt a tavalyinál. S ez a tény tükrözi a huszonnégy év egymásra épülő ízlés- és igényváltozásait. Ez is egyfajta időszámítás - az állásfoglalásé, az érdekeltségé, az elkötelezettségé. így vált ugyanis érdekeltté, elkötelezetté Gombaszög közönsége szocialista nemzetiségi kultúránk évenkénti fejlődésének vizsgálatakor. Ingyenjeggyel Ma már aligha tudnám pontosan megmondani mikor is volt az első, amelyen gyerekként résztvettem. Egyetlen biztos pont van: 1964 májusában (akkor tizennégy éves voltam) a Rozsnyói Vasércbánya rozoga ajtajú, (talán) halványzöld, farmotoros Ikarusz-autóbuszán építeni mentünk Gombaszögre. A mai szabadtéri színpad alapjait ástuk, fiatalok és idősebbek, annak a Miksztaj Józsefnek vezetésével, aki többedmagával szülőfalumban, Gömörhorkán (Gemerká Hörka) megalakította a CSEMADOK helyi szervezetét. Akkor kaptam az első „ingyenjegyet". Munkám megbecsülésének tényéből fakadó örömmel vártam az országos dal- és táncünnepélyt, amelyet abban az esztendőben elmosott az eső. Egy év múlva az új szabadtéri kőszínpad nézőterét szórtuk le kaviccsal, nehogy a földmunkák után hátát mutogató, agyogos dombot is elmossa az eső. Azóta két-három évenként felszórják a nézőteret kaviccsol, melyet mindig elnyel a feneketlen, veres agyag. Kellene már egy körülárkolt állandó nézőtér, az ideiglenesnek szánt deszkapallók helyett. Azokban az években távolabbi járásokból is jöttek építeni nemzetiségi kultúránk első és — azóta már bizonyos — egyetlen szabadtéri kőszínpadát. A helyzet anakronizmusa, hogy a kőszínhózzal nem rendelkező MATESZ művészei először 1979-ben léptek deszkáira (a tervezett előadást 1978-ban az eső mosta el). Pedig játszott itt mór a Fővárosi Operettszínház is, nem beszélve a különböző haknibrigádokról. Az idei Minden különösebb hírverés nélkül is összehozott huszonnyolc-harmincezer embert. Láthatták mindazt, amit népitáncmozgalmunkbon, népihagyomá ny-á pólósunkban, színházművészetünkben a legjobb. Gyarapodott az ünnepség a MATESZ Beszélő köntös című előadásával, melyet a mikszáthi irónia szatírává erősítésével tett maivá, rólunk szólóvá Konród József rendező. A dolog másfajta rendezői és technikai megvalósításához tartozik, hogy az együttes nem érezte a szabad tér lehetőségeit, nem vette figyelembe a rosszabb akusztikai körülményeket. Az előző néhány évvel ellentétben színvonalban is (nemcsak anyagiakban) bejött az idei közönségcsalogató: a Fonográf együttes fellépése, örömmel tapasztalhatták az ünnepség résztvevői, hogy népitánc-mozgalmunk élenjáró együttesei sokat fejlődtek. Bizonyára mindannyiukra ösztönző erővel hat a Bartók Béla Táncegyüttes és a Szőttes produkciója. Az utóbbi megbízott igazgatójának, Quittner Jánosnak törekvése a népitánc-színhóz megteremtésére, újabb sikeres állomáshoz érkezett a Tavasztrilógia gombaszögi bemutatójával. A szepsi (Moldova n/Bodvou) és a zsarnói (2arnov) gyerekcsoportok üdesége, belső tisztaságukból fakadó erejük reménytkeltő hagyomány- és anyanyelvápolósunk jövőjére nézve. Kevesebb volt a giccsárus, eltűnt (reméljük, végleg) az álmedvés fényképész. Csupán a mutatványosbódék és körhinták idézték még mindig a falusi búcsúk hangulatát. Gombaszög a jövőben még több lenne, ha a műsor szüneteiben nem az ő száz decibeles hangerősségű gépzenéjük szórakoztatná az éhét és szomját oltó közönséget. Irodalmi színpadaink, a somorjai (Samorín) üzenet, a galántai (Galante) Vág, a kassai (Kosice) Pinceszínpad és a Szép Szó, olyan műsorok birtokában vannak, amelyeket egy-egy alkalommal itt is bemutathatnának. A somorjaiak, a galántaiak, a Szép Szó ma is műsoron tart néhány szabadtéren, akár pódium nélkül is előadható darabot. De aligha növelné jelentősen a költségeket, ha számukra egy külön pódiumot is felállítanának. Más terület, de gyakorlatilag ehhez a problémához tartozik, hogy o rendezők meghívhatnának néhány dél-szlovákiai fazekast, népművészt és naiv művészt, akik munkájukból bemutatót tarthatnának egy népművészeti kirakodó vásáron. Megéri? Nem éri? Nem emlékszem rá pontosan, melyik esztendőben (nem is ez a fontos) már az ünnepségek befejezése előtt elterjedt a hír, hogy ez az utolsó. Ráadásul a műsorközlők sem köszöntek el a szokásos „Viszontlátásra" köszönéssel. Többen voltunk, néhány ezren is talán, akik éreztük, valami megfájdult belül. Azóta egynéhány Gombaszög volt már, s a híresztelést cáfoló hivatalos nyilatkozatok ellenére bennünk maradt a féltés tüskéje. Együttesek, szereplők százai úgy kezdenek ősszel új évadot, hogy munkájukról számot adni Gombaszögre jöhetnek. A huszonötödik lenne rá hivatott, hogy a CSEMADOK Központi Bizottsága által kitűzött nemes cél — a gombaszögi találkozót szocialista nemzetiségi kultúránk, művészetünk internacionalista fesztiváljává változtatni — megvalósuljon. Az évről évre ebben a szellemben gyarapodó műsor már jó alapul szolgál ehhez. A „megéri — nem'éri" dilemma semmi esetre sem lehet anyagi kérdés, hanem szocialista nemzetiségi kultúránk létkérdése.
