Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-07-11 / 28. szám

Fotó: NAGY L. OLVASÓINK NYÁRI OLIMPIÁJA A legszebb gyermekévi ajándék Az iskolában keressük a Szabó-gyere­keket: Csillát és Miklóst. Meglepődnek, amikor megtudják, hogy nyári olim­piánk következő részében az ő rész­vételükkel mutatjuk be a nemesócsai (Zem. Olca) cipőüzemet, ahol — többek között — az iskolások, sportolók által szívesen viselt sportcipőket is gyártják. Csilla kilencedikes, már választott pályát. Cipőipari tanuló lesz, akár ka­lauzolhatna is bennünket, hiszen félig­­meddig már ennek a gyárnak a tagja. — A partizánskéi Augusztus 29. cipő­gyár Szlovákia legnagyobb cipőgyára. Tizenegy fióküzeme van, köztük ez a miénk is, a nemesócsai. Itt sportcipőket, de egyéb női- és férficipőket is gyárta­nak. Nagyrészüket a Szovjetunióba exportálják. Hogy az üzem a „miénk,” arról nyomban meggyőződhettünk. — Hová is járna ennyi asszony dol­gozni, — néz rám kérdően Szabó Mik­­lósné, aki épp>en a hosszú futószalag végén áll, — minőségi ellenőr. — Én is otthon voltam, amíg meg nem nyitot­ták —, folytatja. — Mert hova mehet­tem volna két kisgyerek mellől? El­­utazgattam volna minden szabad idő­met. Ez meg helyben van, a munkát megtanultuk, most már mindegy, hol van ránk szükség. Csilla és Miklós segíteni kezdenek. Édesanyjuktól ellesik, mit kell csinálni: összerakni a kész vagy félig kész cipő­ket, megvizsgálni, egyformák-e, nem lóg-e cérna valahol, rendben van-e a varrás, formás-e a sarok, összeillenek-e a darabok. Naponta ezerhétszáz pár fél­kész lábbeli ellenőrzése ... — Ez minden, amiért édesanyád kap­ja a fizetését? — kérdezem Miklóstól. És a mama jön segítségünkre a vá­lasszal. , — Látszólag ezt így is lehetne mon­dani. Ami nem látszik: az elbírálás, a reklamációk, az észlelt hibák korri­gálása. Mert ilyen is van. Azt bizony könyörtelenül visszakapjuk, és a mi szégyenünk, ha reklamálnak. Egy kol­lektívába tartozunk, mindannyian fele­lősek vagyunk egyért. Azért az új mun­kásért is, aki csak nemrég állt gép mellé, még nincs meg a kellő tapasz­talata, kézügyessége. Ha a vásárló ki­bont egy vásárolt cipőt, és kifogása van ellene, nem azt kérdezi ki készítette, hanem azt, hogy melyik gyárban, üzem­ben készült. Visszafelé megyünk a műhelyekben. Egészen odáig, ahol a műbőr még mé­retekben, tekercsekben áll, csak a színe látható, minősége tapintható. Itt a leg­végén találjuk az édesapát, Szabó Miklóst. — Vagy az elején — tréfálkozik —, hiszen a szabászok munkája nélkül nem indulnának meg a futószalagok. A cipészet egyik legszebb mozzanata a tervezés, ezt követően p>edig a szabá­szat. Tehetséget, fantáziát si igényel, ez utóbbi p>edig pjontos munkát, szín­­érzéket is. Szabó Miklóst előzetesen úgy mutatták nekünk be, mint az üzem legjobb szabászát, kitüntetett dolgozót. Az idén tüntették ki. ö lett a szocia­lista munkaverseny győztese. — Hányadik ágon gyakorolja a ci­pészmesterséget? — kihatom tehetsége, hivatása gyökereit. — Sose álmodtam róla — vallja be —, de még az őseim se... Legfeljebb Csilla lányom folytatja majd énutánam... Néhány évvel ezelőtt még a tanyi (Tón) lengyárban dolgoztam, aztán a felesé­gem mondta, hogy jó munkahely lett ebből a cipőgyárból, hát gondoltam, megpróbálom. Eleinte nagyon kellett igyekezni, főleg hogy a munka fortélyát is megtanuljuk. — Például, mit? — Hát tessék nézni ezt a darab mű­bőrt. Ebből jó tucat cipőt kell szabni. Hogy a legnagyobb anyagtakarékosság­gal, az rendjén van. De hogy egyszí­nűeket, az már nehezebben megy. — De hiszen ez barna — csodálkozik Miklós és Csilla. — Barna — igazoljuk mi is. — Barna ám az ördög bőre. Ez itt csokoládészín, az gesztenye, ez meg egészen okkerbe megy át.. . Majd aki a lábára húzza, az veszi észre, ha mi itt a szabászatban nem vigyázunk. — Mit kell ilyenkor tenni? — Ügy szabni, hogy legalább a pá­roknak legyen egyforma színük, és ideg­nyugtatóul közben ... fütyülni... De azért nem olyan veszélyes, — teszi még hozzá a szabásmester —, jó szem kell hozzá, és akad mindegyiknek párja! S közben hajszál pontossággal illeszti egyik darabot a másik mellé, milli­­méternyi csíkokat sem hagyva, ebből a hulladékból a legjobb „maszek” cipész sem élne meg. Végignézünk egy tucat készülő cipő­mintát, s közben megtudjuk azt is, hogy Szabó Miklós mint műhelybizal­mi, szocialista brigádtag nemcsak fütyül bosszankodásában, de meg is mondja, amit kell, ki is követeli, ami jár nekik. Szereti, ha mindenki pontosan, lelki­­ismeretesen végzi a munkáját. Ilyen nagy kollektívában annyira összefügg mindegyikük munkája, hogy másként nem is lehet. — Melyik szakaszon szeretnél majd dolgozni, ha elvégezted a cipőipari középiskolát? — kérdezzük Csillától. — A legelején. Tervezni szeretnék. Ügy tudom, ehhez még szükség lesz a felsőfokú képzettségre is, de az se baj, hiszen felvettek, a lehetőség megvan rá ... — Milyen cipőt szeretnél tervezni? — Kényelmeset — amit viselni lehet; és minden korosztálynak divatosat, vál­tozatosat, tetszetős színben, formában. — Mit viszel magaddal útravalónak ebből az üzemből? • ’ 4 — A szülémtől kap>ott alapismerete­ket és munkaszeretetüket. Azt hiszem mindkettő jó kiinduló pont lesz a pá­lyán. MEGYERI ANDREA I 3

Next

/
Thumbnails
Contents