Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-07-04 / 27. szám

DÉNES ZSÓFIA

m

íMtl

IU

K

A

13.

Hiába átkozza Báthori Zsófia szerelmes kedvéért Zrínyi Ilonát. Hiába korholja Ilona lelkiismeretében is önmagát. Hogyan lehetséges az, hogy az ő özvegyi szíve így fellángolt egy ifjúért? Miért hiszi el Thököly minden szavát, tekintetét. mozdulatát és fordulását öfeléje? Miért nem jut eszébe, amit egykoron Bethlen Miklós uram mondott még a Thökölyekröl Patakon, amikor nála járt vendégségben? Hogy számítóak, nagyravágyók, rangéhesek, és hogy a jó házasságok kötése régi családi politikájuk. Ezzel törtetnek fölfelé lankadatlanul.

Ilona jól tudja, hogy az országban nincs sem gazdagabb, sem magasabb rangú özvegyosszony, mint ó. Leányzó sem akadna a nagycsaládokban különb. Thököly Imre nem emelhette magasabbra szemét. Miért hiszi, hogy iránta való vonzalma szívéből fakad, és nem esze diktálja a nagyravágyónak e fölfelé való törekvést?

Azért hiszi el. hogy szereti öt, mivel ő, Ilona, valóban szereti. Itt áll az ö harminchat évével — és most érzi először, hogy szerelmes. Az ura iránt érzett hitvesi szeretete más érzés volt. Most minden pillanatban meg tudna halni szerelméért. Nem, nem akar és nem tud Thökölyben kételkedni... Kockázatos a dolog? Veszedelmes helyen veszítette el szivét? Lehet. De nincs választása. És nem is akarna egyebet választani. Simábbat. Egyszerűbbet. Minden kockázatot és veszélyt, amely szerelmével együtt jár, vállal az ő bátor Zrínyi-szíve, amely mindent, amit akar, egészen akarja, és mindent, amit akar, megszerez.

Azóta, hogy Szentmiklós határában látta, nem találkozott Thökölyvel. Csak levélben, üzeneten keresztül érintkeztek. De most azt üzente neki a közelből a hadvezér, hogy fegyverszüneti tárgyalásra szeretne felmenni Makovica várába. Engedtessék meg neki és néhány legközelebb álló hívének a tiszteletteljes látogatás.

Jöjjön hát, jöjjön! — üzeni vissza Ilona szíve. Ilona váraiban réges-rég esedékes Thököly Imre első látogatása.

EBÉD MAKOVICAN

— A violaszín derekamat add. Orsi. Nem, nem ezt a sötétet. Azt a másikat, a halvány violaszínt. Haloványat mutasson, inkább csak rózsaszínt.

All a tükör előtt, vak januári délelőtt. Kinn hó fekszik magasan, az jobban világít, mint az ólomszin felhős ég.

A szoba karos gyertyatartóiban köröskörül égnek a gyertyák, pedig tizenegy óra délelőtt. A tükör mellett is hét karral világit a nehéz ezüst gyertyatartó.

Orsi nem szokta meg, hogy úrnője ennyi asszonyi gonddal öltözzék. A leány örvendve örvend a sohasem tapasztalt hiúságnak. Szalad a ruháért a kamrákba, ezüstcsipkés rokolyát hoz, ezüstsarut. Minden lobog és leng magasra tartott kezében, mintha örömzászlóval közelítene. Hajlong és körbejár, kifüz és befűz, fodroz és lesimít, miközben ráadja asszonyára a kívánt ruhadarabokat.

— Gyöngyfüzért a hajba hozhatok-e, nagyasszonyom?

— Hozzál. Oregszeműt. Homlokomra középre egyet, amelyik mint a kiskörtve. Tudod, melyiket?

— Tudom, nagyságos ..,

Nagyságos oly szép ahogyan itt áll bársonyban és gyöngyfüzéresen a nagy tükör előtt, amilyennek Orsi még nem látta. Nem a reáírt festék virul az arcán, de a boldogság.

— Megnézted-é az asztalt, Orsi, u táblamester úgy terittetett-é az asztolnokokkal, ahogyan elrendeltem?

— Szép nagyon az asztal, nagyságosom. Arannyal varrott legszebb abroszunk köré a rózsamintás arany asztalkerületet vonták. Az asztalon minden aranyszínű, a gyertyatartó, tányér, kés, villa, kanál, serleg és kupa. Komornyik uram még a kézmosó medencéket is az aranyakból adta ki, és a kéztörlő kendők is aranyhímesek.

Ilona tekintete felvillan:

— Thököly uramnak nagy híre, hogy kedveli a díszes, szép asztalt. A Rákóczi-fészekben ne érezze hiányát. Add rám a hermelin mentémet. Te is kerítsd magadra a béleltet. A folyosókat hiába fűtjük, csak hidegek ilyen nagy télben. Előbb a gyermekekhez menjünk!

Átmennek a szomszédos szobába. A nenó éberen figyelte, miként öltözteti két fraj ünneplőbe a nyolcéves Júliánkét és a négyéves Ferkót. Júliánkat talpig habfehér selyembe, vállára vetett hermelines mentével. Megsodort barna fürtjeit gyémántos boglárok tartják össze, miként a csillagok. Ferkó, a kicsattanó arcú, kedves nézésű fiúcska aranyhímes piros dolmányban, feszes nadrágban és csizmában, már indulásra készen áll Csákyné asszonyom, a kirendelt komorna mellett. Amint Ilona belép, a két gyermek se lát, se hall, csak anyja elébe szalad. Csillogó szemmel néznek fel rá, vajon mit is mond az, ki nékik mindenük.

Gyönyörködve nézi őket, két édes gyermekét. Megnézi őket jobbról és balról és tetőtől talpig, majd gyöngéd pillantással a tekintetüket keresi. Szépek és egészségesek, jók és engedelmesek, de ami Ilonának legtöbb, érzésviláguk tisztasága sugárzik gyermeki homlokukról, szájukról, szemükből. Bármije van az életben, nem egy vára, kastélya, földje, arany-, gyöngy- és gyémóntkincse, minden semmit sem számít őmellettük, egyetlen igazi, felmérhetetlen kincsei mellett, ö nem akar találkozni házában legelső alkalommal sem Thököly Imrével, hogy az ne lássa őket együtt, hogy ne vegye tudtuli ők elválaszthatatlanul összetartoznak. Hogy Ilona nemcsak asszony, de anya is, kinek nincs nagyobb dísze, szépsége, érdeme és kiválósága, mint ez a két gyermek, kit kéznél fogva vezet. Amint reánéz némán két viruló gyermekére, ezt mondja a szeme.

Azután fennhangon mondja:

— Juliánkám, Ferkóm, itt maradtok szépen, amíg nem küldök értetek. Akkor azután bejöttök az ebédlőpalotába Csákyné asszonyommal, köszöntök mindenkinek, és kis ideig ott mulattok. Ebédet a kisptalotában szolgálnak néktek fel.

Juliánka sietve mondja:

— Úgy lészen, édes asszonyanyóm.

A kis Ferkó szeme nagyra tágul. Szereti anyját minden tettében, és megfogadja minden szavát. Most is hangtalanul ismétli nővére szavát:

— Úgy lészen ...

Meghajtja magát, de azután két lépést hátrál kedvenc komornája. Csákyné asszonyom felé. Gyermeki bizalommal ragadja meg kezét, s anyja szava után most váratlanul ő szólal meg:

— Várnunk kell, Csákyné asszonyom!

A komorna szeretettel hajlik föléje:

— Úgy vagyon, kisuram. Kis ideig várakoznunk kell.

A gyermek tiszta kiejtése, koránál érettebb szava ismét felcsendül:

— Játsszunk oddig az asztalon várostromot. Állítsuk fel katonáimat. És az ágyúkat. A kürtöt és fúvóm, kegyelmed lesz a dobos.

Ilona fölnevet. Milyen jó katona lesz az ö Ferkójából! Éjjel-nappal csak háborút játszana. És lám, az ilyen vendégvárás és ünnepi ebéd sem zökkenti ki játékai szokott rendjéből.

Az ebédlőpalotót előző csarnokban délelőtt tizenegy órakor, röviddel ebéd előtt. Zrínyi Ilona udvari főtisztjei gyertyák fényárjában feszengve várják a vendégeket, a bujdosók vezérét és kedvenc tisztjeit, kijrről hírlik, hogy elvégzett munka után szívesen mulatozik velük.

Csupa daliás fiatal bujdosó kapitány és hadnagy, akik a vezér bizalmasai, s akik az ő oldalán nemcsak a harcokban veszik ki részüket, de akiket szét is küldözget a világba, titkos üzenettel, megbízással, tárgyalásokra és diplomáciai ügyekre. Küldi pedig a fényes portára, a lengyel királyhoz, a francia követhez, a pozsonyi kancellária és más urakhoz miként követeit, aszerint, ki milyen nyelven beszél a latin nyelven túl.

A makovicai vár tövében, Zboró határában, ahol a fegyverszünetet kötő kis csapat tábort ütött, a sietséggel vont sátrak alatt Thököly szilajnak mondott tisztjei ugyancsak kifényesítették magukat. Ahogyan kis fejű, magos nyakú, száraz inú, széles mellyű paripákon a várhídon nagy kényesen belovagolnak, a kémlelőablakokon kileselkedő fehérnépeknek heves dobogásba kezd a szíve.

— Nézze kend, Kata asszonyom — súgja az egyik komorna a kemencetermetű kulcsárnőnek —, miilen jóvágású légin az, ki most zöldben lovagol bé ...

— Nem az a legszebb — ágaskodik válla mögött egy cingár varrólányka —, de az, kinek párducbőrös a mentéje, fekete kerecsentollas a forgója... Ó. be szép!

— Csönd! - inti le őket öblös hangján Kata asszony, kiről azt kacarássza a fehérnép, titokban török pipát szí. - Legszöbb a mű nagyasszonyunk ifiúr vőleginje. Hogy szaporázott az imént a leiköm által a hídon, csak úgy szökdécselt a lova, miként ágon az evet..., süvegén, mentéjén penig a sok gyémántboglár igenesen szikrát hónt, mentha tüzet kévánna gyújtani.

— Kéván az! Kévón az — sóhajt fel mélyen az egyik lány, miközben siet is már dolgára — ollan nagy tüzet, amillen soha ki nem akarna alunni...

A fenyőágakkal, zászlókkal díszes csarnokban Thököly körülnéz. Rendben, hogy a várnagy itt fogadja, a lépcső alján. De hol köszönthei az úrnőt?

(folytatjuk)

CET ej

V éget ért az aratás. A tájra csend borult, hogy szinte a lelkem is belefájdult. A szél húrjai szabadon úsztak a levegőben, a szárak és kalászok vonóit az emberek már levágták. Csupán a felhántott tarlók tarka foltjai és a csúcsos asztagok idézték az érett gabonafélék idejét.

Már a füvet is rég lekaszálták. Az pedig, ami az emberek figyelmét elkerülve lábon maradt, megsárgult, s esőért kiáltva fonnyadtan hevert a porban.

Odamentem az eperfához, s termését szemelgetve rakosgattam a számba. Amikor jóllaktam, észrevettem, hogy a kezemen az ujjak kékes színűek. Eszembe jutottak a régi nyarak, és tudtam, hogy az ajkam is ugyanolyan kékesfekete. S mivel ismertem az eper festékanyagának a makacsságát, meg se próbáltam megszabadulni tőle. Csupán mintegy ösztönösen megnyaltam az ajkamat, az ujjaimat meg beletöröltem a levelekbe.

így megjelöltén telepedtem a fa alá.

Kívülem még egy öreg cigányasszony is ült az eperfa árnyékában. A füvön szétterüld szoknyáján vörös és zöld minták rikítottak. Hajába mezei virágokból font koszorúcskát tűzött. A virágok már hervadtak voltak.

Figyelmesebben megnéztem az anyókát. A keze reszketett, az orrával belebeleszimatolt a szélbe, akár az állatok, úgy neszeit. A szemébe néztem, és rájöttem, mért tesz így. Az anyóka vak volt.

Cigarettára gyújtottam, kifújtam a füstöt, s a következő pillanatban már a cigányasszony kérése ütötte meg a fülemet. Éneklő torokhangon, amely a mi földrajzi szélességünkön sok hozzám hasonló arcbőrű emberből ma is valamiféle sötét titok meghatározhatatlan érzését váltja ki, sürgetőleg mondta:

— Adjon egy szívás dohányt...

— Egy szívás dohányt, én? — kérdeztem és hátranéztem, hogy nem másvalakihez intézte-e szavait. De hozzám szólt, kettőnkön kívül ugyani? messze földön nem volt senki, sőt a közelben még csak ház, viskó vagy valami más szállás se látszott, amely a kolduló anyóka lakhelye lehetett volna.

— Adjon hát — esengett a cigányasszony, és a vontatott, fájdalmas hang fölzokogott a torkában.

— Csak füstszűrös cigarettám van — mondtam. — Nem tudom, ízlik-e neked az ilyen — folytattam, nem is tudatosítva, hogy a cigányasszonyt tegezem. Igen, ugyanúgy tegeztem, mint valaha gyerekkoromban, amikor minden cigányt, íiatalt-öreget, egyként tegeztem. Akkor ezt természetesnek véltem, hiszen a cigányokat a többiek is mind tegezték, sőt ha akkor meghallom, hogy valaki magázza a cigányt, biztosan jót nevetek rajta.

— Adjon csak — mondta a cigányasszony, felém nyújtogatva a kezét.

Adtam neki egy cigarettát. Az anyóka megtapogatta az ujjaival, meglelte a jó végét, a füstszűrőt letépte, eldobta, és a cigarettát a szájába dugta.

Elgondolkodtam ezen a furcsa találkozáson az öreg cigányasszonnyal. Honnan csöppen ide a földek és rétek kellős közepébe ez a vak anyóka, hogy jutott ide, mit keres itt, motoszkált a fejemben.